I.
Oh lyány, szerelmed ál, rövid vala:
Lehervasztád szívem’ virágait;
Széttépdeléd a’ rózsalánczokat,
Jövőmnek édes boldog álmait.
A’ hű leány egy isten angyala!
A’ hűtelent leírni képtelen…
Szerelme ál, rövid, és olly hideg;
A’ hű leányé?... hosszu, végtelen.
Kertész levél szívem’ virági közt,
És a’ virág lelklét raboltad el:
Színes ajkadra rablóm éh gyanánt
Fölszedve – más ajakra vitted el.
II.
Felejts el, ah, felejts el engemet!...
Felejtsd el e szűt, szertedult szivem’:
’S ha megtudom, hogy még is emlegetsz;
Az fájni fog, és kín lesz énnekem.
’S ne állj, ne állj sírom fölé leány!...
A’ sírra, hol majd nyugszom egykoron:
’S könyűt ne sírj, hamis könyűk alatt
Kihalna a’ virág sírhalmomon.
’S vigyázz, hogy ott a’ kék hazán;
Örök hived felé, ne nézz, ne ints:
De hisz amott a’ hűk’ hazája van…
’S a’ hűtelennek – békvilága nincs!
Forrás: Nagy Sándor versei
Pest, 1852. (1820-1902)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése