Ütött a’ válás’ kínos órája,
’S tőled engem… lelkem szép arája –
Sorsom haragja messze száműzött:
Szerettidtől könnyen bucsúztam én,
De hogy feléd fordultam, szűm’ egén –
A’ kín tűzharmata gyöngyözött.
Nem szólhaték… ajkam olly néma lőn –
Mit a’ búsfüzzel gazdag temetőn,
A’ szunnyadóknak csöndes álmai:
Könyűk szöktek bágyadt szemeimre,
Mellyek égőn hulltak le szívemre:
’S beszéltek e köny’, szódús ajkai.
Vitt… vitt a’ szekér, messze táj felé,
’S mindig jobban fájt’ árva szűm belé,
Feléd röpültek néma sohajim:
Azt hittem, hogyha messze elmegyek,
’S különböző tájakra ismerek,
Tán enyhülendnek vérző kínaim.
Nem, ah nem! a’ rég ismert tájakon,
Halmon, hegyen, völgyön, zöld bokrokon
A’ te képed’ látom én szüntelen:
Téged, látlak én, legszebb virágszál,
Ha kél a’ nap, ha nyúgalomra száll:
Szünetlenül-csak te vagy én velem!...
Forrás: Nagy Sándor versei
Pest, 1852. (1820-1902)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése