Isten! örök felség, édes atyám!
Hallgasd meg, oh hallgasd meg szent imám!
Ki a’ kizöldült rét virányinak,
Az árnyékos berkek liliominak –
Illat-fohásziban gyönyörködöl,
Fényes csillaghazádban, oda fönn:
Híven imádó árva gyermeked’
Üdvsohajában teljék örömed!...
Ki az erdők’ éneklő khoruszát,
Kis dalnokid’ fölzengő szívdalát,
A’ bérczek ormán ingó jegenyék’
Viharszelében olvadt énekét,
’S a’ völgy’ ölében zúgó patakok
Siró moraját is meghallgatod:
Ime szegény szolgálód porba hull,
Vedd kedvesen imáját ajkirul.
Miként a’ hévtől elfonyadt virány,
Ha a’ mosolygó arczu estkorány,
Tőle enyhitő gyöngyöt hullatott,
Reményszinébe fölvirul legott:
Akként ujjul meg szivem, oh atyám!...
Ha néked elrebegtem szent imám.
Te vagy nekem én édes istenem!...
Gondviselő atyám, és mindenem:
Kit rég a’ írnak zöld szőnyege fed,
Szerető atyám vagy, atyám helyett. –
Hála neked jó atyám, istenem!
Hogy olly drága kincset adtál nekem:
E’ két kincs az égi hit és remény;
Melly nemtőként ragyog létem’ egén.
Ha a’ keservek’ égő gyöngyei,
Halvány arczámra törnek fényleni,
Ha a’ nyomor, a’ gyötrő fájdalom’
Följajduló tengerén hányatom,
’S élethajóm’ hullámok nyeldelik,
’S árboczfája – a’ vésztől megtörik:
Kétsége sem?... nem! hisz’ árbocza
Fölött ragyog reményem’ csillaga!...
Ha a’ világ, ’s csábitó kincsei,
Buborékként eltünő gyönyöri,
Felém kisértő arcczal lengenek,
Hogy mézzel kent tőrükbe ejtsenek:
Kétségbe essem?... nem!... térdre hullván
Imádkozom az oltár’ zsámolyán,
Melly megóv’, rám nemtőként ragyog a’ –
Gyász keresztfán, hitemnek csillaga.
Tizenhat hosszú éve már, atyám,
Mióta engem árván itt hagyál;
Tizenhat éve, ’s mennyit szenvedett
Azóta, hozzád vágyó gyermeked!
Isten! ki látod minden szív’ sebét,
Szánd a’ kesergő árva’ életét.
Ha tán fölöttébb megsértettelek,
’S hosszas próbára tetted szívemet,
Szent tronusod előtt esedezem,
Jobban ne sújts, csak mint szenvedhetem.
Kedvesemért is, édes jó atyám!
Vedd kedvesen hálaadó imám’;
Ki együttsír, együttszenved velem,
Atyám helyett, atyám lett énnekem:
Oh juttasd várva várt czéljára őt,
A’ leghűbb kedvest, a’ hű szeretőt,
Hogy kínaim’ hullámzó tengerén –
Keblén, boldog révpartja száljak én,
Hogy kínjai után… valahára –
Boldogíthassa árva arája!...
Isten! örök felség, édes atyám!
Hallgasd meg, oh hallgasd meg szent imám’!...
Forrás: Nagy Sándor versei
Pest, 1852. (1820-1902)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése