Túl a’ halmon, túl a’ hegyen;
Messze, messze van kedvesem:
Itt hagyott árván magamat…
Elvitte szívnyugalmamat –
Örökre.
Oh! hogyha visszagondolok
Rátok, letünt boldog napok:
Szemem könnyel harmatozik,
Vérző szívem elfogódik –
Kínja közt.
Hervad a’ rózsafa’ ága,
Mert kitörött támasz-fája;
Vele én is elhervadok,
Én is ollyan árva vagyok –
Nincs apám!
Kedvesem hogy megszerettél,
Apám helyett, apám lettél:
Letörlötted könyűimet,
Megosztottad örömidet
Én velem.
Minden nap meglátogattál,
Édesen igy vigaztaltál:
Bizz’ istenbe, édes Rózám!,
Nem leszesz sokáig árván –
Angyalom!
Míg velem voltál kedvesem;
Nyiló virág volt életem:
’S olly boldog, mint milyen én…
Nem volt soha a’ föld’ szinén –
Senki sem.
De mióta magam vagyok,
Letört virágként hervadok:
’S az egész föld’ kerekségén;
Nincs boldogtalanabb mint én –
Nincs sehol.
Szívemben él hű emléked,
Mindig előttem áll képed;
A’ bút és panaszt
Sírcsöndü remete szobám,
Melly engemet későn korán
Könyűkre fakaszt.
Ne mond-el ah,
Ne átvirrasztott éjjimet,
Ne fesd-le hervadt képemet
Szívem hő dala,
Hogy mint a’ földulott liget
Ollypuszta olly elhagyott lett
Éltem’ hajnala.
Ne mond-el ah
Ne mond-el szívem’ sebeit,
Hiszen önnön keserveit
Sem bírja el ő,
’S ha én érttem is könnye hull,
Letört virágként elvirul
A’ hű szenvedő.
Ne mond-el ah!...
De mond… hogy megnyúgodt vagyok,
Távol tőlem minden bajok
’S a’ búk’ fellege,
Mert ha elmondod szivemnek
Györtelmeit… kedvesemnek –
Megreped szive!!
Forrás: Nagy Sándor versei
Pest, 1852. (1820-1902)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése