2016. febr. 11.

Nagy Sándor (1820-1902): Lánykám dala



 
Túl a’ halmon, túl a’ hegyen;
Messze, messze van kedvesem:
Itt hagyott árván magamat…
Elvitte szívnyugalmamat –
Örökre.

Oh! hogyha visszagondolok
Rátok, letünt boldog napok:
Szemem könnyel harmatozik,
Vérző szívem elfogódik –
Kínja közt.

Hervad a’ rózsafa’ ága,
Mert kitörött támasz-fája;
Vele én is elhervadok,
Én is ollyan árva vagyok –
Nincs apám!

Kedvesem hogy megszerettél,
Apám helyett, apám lettél:
Letörlötted könyűimet,
Megosztottad örömidet
Én velem.

Minden nap meglátogattál,
Édesen igy vigaztaltál:
Bizz’ istenbe, édes Rózám!,
Nem leszesz sokáig árván –
Angyalom!

Míg velem voltál kedvesem;
Nyiló virág volt életem:
’S olly boldog, mint milyen én…
Nem volt soha a’ föld’ szinén –
Senki sem.

De mióta magam vagyok,
Letört virágként hervadok:
’S az egész föld’ kerekségén;
Nincs boldogtalanabb mint én –
Nincs sehol.

Szívemben él hű emléked,
Mindig előttem áll képed;
A’ bút és panaszt
Sírcsöndü remete szobám,
Melly engemet későn korán
Könyűkre fakaszt.

Ne mond-el ah,
Ne átvirrasztott éjjimet,
Ne fesd-le hervadt képemet
Szívem hő dala,
Hogy mint a’ földulott liget
Ollypuszta olly elhagyott lett
Éltem’ hajnala.

Ne mond-el ah
Ne mond-el szívem’ sebeit,
Hiszen önnön keserveit
Sem bírja el ő,
’S ha én érttem is könnye hull,
Letört virágként elvirul
A’ hű szenvedő.

Ne mond-el ah!...
De mond… hogy megnyúgodt vagyok,
Távol tőlem minden bajok
’S a’ búk’ fellege,
Mert ha elmondod szivemnek
Györtelmeit… kedvesemnek –
Megreped szive!!

Forrás: Nagy Sándor versei  Pest, 1852.  (1820-1902)


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése