Leomlom én is portetemid fölött,
Somogy’ dicsőült lantosa Berzsenyi!
Hogy gyászsirodnak árva halmára,
Búdalokat, könyeket szenteljek.
Hiába zengéd szívemelő dalod’,
Hiába ontád vérkönyüd’ árjait.
E’ puszta föld, nem termi meg a’ –
Honszeretet’ dalait, könyűit.
Oh mennyi márványoszlopok állanak
A’ gyáva szívek, és buta fők felett!
’S Berzsenyinek… a’ lant fiának,
Tüskebokor koszorúzza sírját.
Oh mennyi roppant rengeteg áll Somogy
Áldott határán, a’ fa kidől- ’s rohad:
’S egy száraz ágot a’ dicsőnek
Nincs, - ki letörne jeles sirjához.
Ne jöjj, ne fáradj vándor, a’ niklai
Lantos’ porához; nem leled a’ jelest;
A’ legelésző marhacsordák
Széttapossák a’ dicső’ sírhalmát.
Korán születtél. E’kor, apostolit
Nem érti. – E r i s
lőn szíve istene.
E’ nép dalod’ hallgatta csak, - de –
Érteni, érzeni nem tanulta.
Mikor szünik meg ostorod e’ hazán,
Visszavonásnak szörnyeteg ördöge?...
’S mikor támadsz föl gyászegünkön
Oh szeretet’ s egyetértés’ napja?...
E’ nap’ sugára szellemetek leszen,
Magyarhazának lángszavu dalnoki;
’S a’ honszeretet’ Betlehemje –
Szent porotok’ feledett sírhalma.
Míg e’ dicső nap’ hajnala föltünik,
Én dalt ’s könyűket szentelek áldozat
Gyanánt,… ’s neked szenteli szívem,
Niklai sir!... dalait, könyűit.
Forrás: Nagy Sándor versei
Pest, 1852. (1820-1902)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése