Isten veled szívem’ szerelme
Beteg leány, hű angyalom!
Elválsz tőlem, de nem örökre;
Visszatérendsz még egykoron,
Elválsz… ’s e’ megválás szívemnek,
Hidd, lyányka, mit se, - fáj, hiszen
Utad egy létadó kútfőnek
Balzsamforrásához viszen.
Hol bújdosólag keringenek
A’ játszi csermely’ habjai;
’S fülmilék dalától zengnek
A’ táj’ viránydús halmai.
Ott, - mint a’ hévütött virágszál,
Az esti hűvös harmaton:
Föléledsz hervadó rózsaszál,
Beteg lyány! édes angyalom.
Ne sírj, ne sírj lelkem’ mindene
Szüntesd patakzó könnyedet:
III.
Két éve már hogy letört virágként
Beteg ágyon hervadsz, hű kedvesem,
Anyád emésztő bánat ’s köny között
Virraszt veled a’ csöndes éjeken.
Álom nem jön bádjadt szemeidre;
Ugy elhervadt liliomtetemed:
De még most is oly melegen dobog,
Isten-, honért, ’s én értem hű szived.
Nincs toll, melly leirhatná kínaid’,
A’ mellyeket szenvedsz ártatlanul;
Isten! ne vidd el… szánj oh engem is:
Imádva szolgád, ímé porba hull.
Mind hasztalan! az ég nem könyörül,
Buzgó imámat nem hallgatja meg;
Repedj meg szívem; nyilj meg sírhalom,
Temess öledbe mélyen engemet!...
Midőn az úr magas jó kedvéből
Az angyalok’ égi édenéből,
Téged nekem –
Lekülde, báj ajkad igy zengett:
„Te érted hagytam el a’ mennyet
Tied lesz szívem, életem.”
Keblemre zártalak… oh! nem lehet
Kimondani mit szívem érezett –
E’ percz alatt:
Sugár termeted’ átkaroltam,
Gyönyör-szomjas lélekkel szívtam
Kigyúladt rózsaajkidat.
Szerelmedről zendült meg énekem,
Szerelmed adta a’ lantot nekem,
’S ragadva vitt –
Engem a’ mu’sák’ szent hegyére,
Hol áldozatul, zöld-füzérbe
Kötöztem szűm’ virágait.
De bár nevem minden dalnok felett
Vivna magának örök életet!...
Mit ér nekem?!...
A’ szívvirágok, sírvirággá váltak;
Két bú-forrása, két bádjadt szemem.
Nyugodj’ csendesen, szívem szerelmének
Éltető napja, édes jegyesem.
Hivém, hogy egykor vőlegényi párnám’
Szép menyasszonya, Rózám, te leszel!...
Menyasszony lettél, menyasszonyi ágyad’
Halál’ fagyos keze bontotta fel:
’S lefektetett… átölelt csontkarával…
’S álomba ringatott, halkcsöndesen.
Nyugodj’ csendesen, szívem szerelmének
Éltető napja, édes jegyesem!...
Amott a bércz’ sötét várromjainál,
A’ nap bádjadó arczczal bucsúzik;
Egy rövid éj, - ’s királyi pompájában,
Kelet’ bérczein ujra föltünik:
Az én szívem’ sötét romján alászállt –
Napom, nem kel föl többé sohasem!
Nyugodj’ csendesen, szívem szerelmének
Éltető napja, édes jegyesem!...
Forrás: Nagy Sándor versei
Pest, 1852. (1820-1902)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése