Minden sejtéseim teljesültek,
Miket reményim a’ multba szőttek:
Boldog sejtésim’ teljesülése,
Bús szívemnek ujjászületése.
Hogy elhagyám gyermekjátékimat,
Testvérimet, víg játszótársimat,
A’ gyermekélet’ szép arany korát,
A’ szeretet’ s őszinteség’ honát;
Egy óriás kőfalhoz érkezém,
’S midő félelmes hangon kérdezém:
Ki épité ez óriás falat?
Illy szívrendítő szörnyű hangokat
Hallék egy rémtől, - ki a’ fal fölött
Uralkodik, vadkéj, ’s öröm között:
„A’ gyülölség ’s rangkorság ördöge,
Figyelj rám, ez rövid története:
Egykor a’ mennynek örök istene,
Egy szelid angyalt küldött ide le,
E’ szelid angyal volt, a szeretet,
Ki a’ mennyekből azért küldetett,
Hogy a’ halandó emberek szive –
Legyen ezentúl földi lakhelye.
A’ hit, reménység, és a’ szeretet
Virágiból font rózsakötelet,
Erre fűzé az emberek’ szivét,
Édenné alkotá a’ föld szinét:
De ősatyám, - a’ sátán’ szelleme,
Vérző csatára szállt legott vele;
Ellene vitte szörnyű harczosit,
A’ gyűlölet’, rangkórság’ ördögit;
’S a’ hit, reménység, és a’ szeretet –
Angyala, - a’ harczon megöletett.
E’ fal alatt nyugszik… e’ fal leve
A’ boldogultnak sír-emlékjele.
E fal… a’ rangkülönbség’ érczfala,
Fejdelmi székem’ sziklazsámolya.
Tanácsosim: gyülölet, irigység,
Rangkór, árulás, szeretetlenség.
Fejdelmi székem;… az ember’ szive,
Az örök isten’ legdicsőbb míve.
Ha ne mondom is már, - tudod talán,
Hogyan hívnak: ősnevem, A h r i m á n.”
Maradj magadra – rangkóros világ’!
Nem kenyerem az illyen társaság;
Maradj magadra, - tiszta szívemet
Nem gyilkolja meg, mérges mételyed.
Oh szent természet, édes jó anyám!...
Anyai kebled, lesz az én tanyám,
Hűs ligetid, árnyékos berkeid,
Madárdaloktól zengő völgyeid.
Testvérim a’ zengő madársereg,
Melly szíve húrján, háladalt rebeg.
Melly szép vagy te, természet’ temploma!
boltived, az ég’ kéklő bársonya.
Oszlopaid, a’ magas bérczszálak,
Mellyek büszkén, rendületlen állnak.
Megannyi szent oltárid a’ hegyek,
Mellyek gőzölögve füstölögnek;
Oltárzsámolyod, himes völgyeid,
Madárdaloktól zengő berkeid;
Oltárlámpád, az ég’ tűzkirálya,
Mellynek örök lángban ég világa,
Kriptamécseid: a’ hold ’s csillagok,
Miknek fénye, tündökölve ragyog.
Éneklő híveid, a’ rengeteg –
Ölén zengedező madársereg.
Oh szent természet’ ékes temploma,
Te lől szívemnek paradicsoma.
Benned találta e’ szív örömit,
Benned felejté mély keserveit, -
Ha felpiroslott a’ regg’ hajnala,
’S a’ bérczen égett a’ nap’ sugára,
Öledbe tértem, hűs magányaid,
Eloszlaták szűm’ ábrándálmait.
Ha az estve nyugtató alkonyán,
A’ suhogó ák rengő sudarán –
Égett a’ nap’ haldokló világa;
Emlékezve létem’ alkonyára,
Haza tértem… álmaimban csupán –
Veled mulattam, kebled bársonyán.
Kimondanom, leírnom nem lehet,
Mennyire szeretlek én tégedet,
Szívem’ éltető
paradicsoma,
Szent természet’ szentséges temploma.
De völgyeid között, szent természet,
Egy érdekel leginkább engemet,
Egy völgy, - túl a’ kékellő ormokon,
Túl a’ tündéri szép Balatonon:
E’ kies völgy’ virágdús bársonyán,
Lett énnekem legboldogabb tanyám,
A’ kis völgyben egy kigyódzó patak,
Csörgött végig a’ zöld bokrok alatt,
Partjain nefelejtsek virultak,
Fönt az ágon madarak daloltak.
Egy délután völgyem’ szép bársonyán,
A’ kis patak’ emlénybokrainál –
Ültem, - ’s a’ kigyódzó kis patakon,
Függött elmerengő gondolatom.
Oh millyen szép e’ kisded patakcsa,
Föleszmélve gondolám magamba,
Milly sietve futnak hullámai,
Mint dalol, bár nincsenek ajkai:
Milly szépek e’ nefelejtsek itt,
Milly hívem ötözgeti töveit –
E’ kis patak. E’ rengő virágok –
Kebléből milly kedves illatárok
Lengnek körűlem; e’ szép völgy, halom,
Egy második kies paradicsom.
Hogy olly árva, olly puszta ne legye,
E’ kies völgy, - lángképzeletemben
Egy ideált, egy angyalt teremtél:
Ő enyim lett, ’s én az övé levék.
Szerelmes lelkem’ ez ideálja,
Lett kis paradicsomom’ Évája.
Megénekeltem csillagszemeit,
Aranyhajának szőke fürteit,
Bíborba fürdő kedves ajakát,
Hó, rózsaarcza’ gyönge bársonyát.
Képzeletemnek tündér mezején,
szünetlenül vele mulattam én.
Ha kelt a’ nap’ mosolygó hajnala,
Emlékemben lyánykám’ képe vala,
Ha fejemet nyúgalomra hajtám,
Szép ideálom minden éjszakán
Álmomban meg-megjelent énnekem,
Kimondhatlan boldog volt életem.
Egyszer, mint ültem a’ völgy ölében,
’S mélyen néztem a’ patak vizébe;
Illy tündéri képeken járt eszem:
Ha most az én ideal kedvesem,
Mint élő lény, képzelt szépségée,
Föltünnék a’ bokrok’ közelébe.
Alig hogy ezt gondoltam, a’ patak’
Vizébe kis kezek hajoltanak,
Kis leányka hófehér karjai,
Nefelejtsszálakat szakasztani,
Lábhegyen, lassan feléje mentem,
Vágy, szerelem, csapongott szívemben,
Úgy tetszett, - mintha a’ menny’ pitvara
Nyilt volna meg, ’s legékesb angyala
Jött volna le… halovány arczimat,
Lánggal borítá e’ szent pillanat.
Keblembe titkos érzelem fakadt,
Szólni akartam… nyelvem elakadt.
Ime imádott szép ideálom!...
Nem játszikép, nem tündéri álom,
Ez az, kivel a’ játszi képzelet,
Olly sokszor összehozott engemet.
Ez az, kit én völgyem’ szent édenén,
Megénekeltem lantom’zengzetén.
Ez az, kit én bár soha nem láttam,
Képzeletemben híven imádtam.
„Csörgő patakok’ tündér nymfája!...
Szerelmes lelkem’, kedves lyánykája:
Ki vagy?”… kérdém lassu tört hangokon,
Ki vagy szőke galambom, harmatom:
„A’ kis lyány megrettent, majd elpirult,
Kezéből nefelejtse földre hullt,
Szólni akart, de szava elakadt
Ijedtében nem talált szavakat:
Mondd meg, ki vagy, szivemnek bálványa,
Hímes ligetem’ legszebb virága:
Kérdém tőle, és elébe léptem,
Mélyen csillagszemeibe néztem,
Általkarolva karcsú termetét,
Kezembe fogva hófehér kezét:
„A’ városból egy árva lyány vagyok,
Kék nefelejtsből koszorút fonok; -
Mellyet kedves atyám keresztjére
Tűzök, e’ nap’ gyászos emlékére:
Mert ezelőtt – tizenhárom éve,
E’ nap temették a’ sír’ ölébe.”
Szólalt a’ lány, és a’ beszéd között,
Kék szemeibe harmat gyöngyözött,
„Ne sírj, ne sírj, szivem’ szép virága,
Lehull ha sírsz, hóarczod’ rózsája:
Sem sohajok, se könyűk, se imák,
A’ holtakat, hidd – vissza nem adják.
Boldogok, kik ott lent szenderegnek
Csendes ölén, a’ gyász temetőnek,
Nem érzik a’ földi fájdalmakat,
Nyugton alusszák hosszu álmokat,
De oh nekem!... mi az élet nekem?
Egy szakadatlan, - hosszú gyötrelem”…
„Tán ön is árva?... vagy beteg talán?...”
Szavamba vágva, szólt az árva lyány;
„Árva igen, ’s ollyan árva mint én
Nincs, árva lyánykám – a’ föld’ kerekén”,
A’ lyánka szánólag rám tekintett
Csillagszeme – részvétkönytől égett.
Indulni kezdett. „Lelkem’ angyala,
Oh ne hagyj itt árvául magamra,
Avagy ha itt hagysz, mondd, hol lakásod
Meglátogatlak, úgy-e nem bánod?”
Szemét lesütve szólt lágy hangokon;
„A’ szent Anna kápolnánál lakom.”
„Még egyet… mi neved, szép szerelmem”
Szemérmesen mondá „R ó z a
nevem”
’S magát kifejtve karjaim közül,
Indult… ’s én ott maradtam egyedül.
Sejtém hogy imádott ideálom’,
Mint élő lényt egyszer föltalálom,
’S hogy teljesült lelkem’ sejdítése, -
Lőn szívemnek ujjá-születése!...
II.
Kedves leány!... szépséges angyalom,
Gyászegemen te lől fényes napom;
’S én bujdosó holdad, - ha a’ sötét –
Bércztetőn fölüté a’ hold fejét,
’S elindult az ég’ kéklő szőnyegén
Kis R ó z á m , tehozzád indultam én.
Te, szent Anna’ kisded kápolnája,
’S te kápolna’ kerek halmocskája;
Mellyen keresztül vitt hozzá utam –
Te tudod… hogy hű szerető voltam,
Gyakorta meg – meglátogattalak.
Szerettelek, szívembe zártalak;
De mindenekfelett az a’ napom –
Ragyog legszebb emlékkel angyalom,
Mellyen hozzád legelőször mentem,
Ezt a’ napot, soha nem felejtem,
Kis kertedben, kis gyeppamlagodon
Beszélgeténk bizalmas hangokon,
Kitártam értted égő szívemet,
hogy mint tűkörbe láthasd képedet,
Lerajzolán szép ideálomat,
Hogy benne megismerd tenmagadat;
Kebled havára hajtám fejemet,
Megvallám lángoló szerelmemet.
Tört hangokon – elmondám milly nagyon
Szeret szivem, én édes angyalom;
Majd átkaroltam karcsú derekad’
De érzelmimhez méltó szavakat –
Nem, nem találtam, csengő hangokon,
Könyűzve kérdéd: - valjon mi bajom?
Hogy arczom ég, hogy könyűt hullatok,
Tán valamim fáj, - tán beteg vagyok.
Beteg vagyok… a’ szivem fáj nagyon…
Oh nincsen ennél kínzóbb fájdalom…
Jó lesz-e ha megkérem szülőmet?...
Hogy orvosért küldjön el engemet:
Ne menj galambom, - csak maradt velem
Idővel, - majd talán meggyógyulok…
Ha megért, a’ kiért szívem dobog.
De boldog vagy, szép szőke gyermekem,
Még nem tudod, mi az a’ szerelem,
Meg nem tudod, - hogy ennek balzsama
Nem lehet más, - mint kis szived maga,
Oh milly boldog vagy, ártatlan leány,
Éltednek tizennégy tavaszán.
Szived nyugodt, miként a’ gyermeké,
Vágy, szerelem, bú még nem vérezé,
Vágya, szerelme nyugodt szívednek,
Még gyermekálomban szenderegnek.
Illy gondolatok jöttek agyamba,
Midőn általölelt karjaimba,
Pihentél a’ kerti gyeppamlagon –
Szerelmem üdve, édes angyalom.
Hetek multak, a’ boldog szerelem
Dalolni készté megbűvölt szívem:
Bús, szótalan elzárkozott levék,
Dalokba szőni szívem érzetét –
Legkedvesebb tanyám lőn a’ magány,
A’ völgyligetnek lombos alkonyán.
Dalt dalra írtam, minden dalaim
TE rólad zengtek, szívem’ húrjain,
Egyre sohajték,m inden sohajom
Feléd röpült, imádott angyalom!...
Meglátogattalak, általadám
Dalaimat egy szép est’ alkonyán.
’S a’ mint olvastad versem’ sorait,
Merőn néztem arczod’ vonásait:
Halvány arczod, hajnallá változott,
Kék égszemed, - könyűkbe olvadott,
Szólni akartál, - nyelved elakadt,
Érzelmeidhez méltó szavakat
Nem találtál… könyűd’ harmatai,
Lőnek szíved kedves tolmácsai.
E’ gyöngyöket… hű szíved’ gyöngyeit,
Bár értte a’ föld ’minden kincseit
Adnák is… én hidd el, kedves leány!...
E’ gyöngyöket… cserébe nem adnám.
Mi a’ kincs?... a’ léleknek gyötrelme,
Mi a’ könny?... a’ szív szerelmi gyöngye.
A’ kincshalom, - mit összelop, ’s szerez
Az ember, - a’ rozsdának étke lesz:
De a’ tiszta szív’ igaz gyöngyei, -
A’ mennyekben is fognak fényleni.
Árva szívem’, árva gerliczéje,
Ragyogjon rám kék szemeid’ fénye,
Hahogy szived úgy el van fogódva,
Hogy szót nem ejthet ajkad’ bíbora,
Hadd nézhessek lelked’ tűkörébe,
Könybe fürdő szemeid’ egébe;
Hadd olvassam, mi ottan írva áll,
Föltámadás lesz é, - avagy halál:?
Igy szóltam: ’s rám vetéd szemeidet,
Hogy mint tűkörbe láttasd szívedet,
Hű szívedet – az érttem lángolót,
A’ kék szempárt, az érttem csillogót;
’S mit elfogódva ki nem mondhatál,
Tiszta szívedben – mind az írva áll;
Írva áll benne gyémánt betűkkel: -
A’ sírig tartó hűség, ’s szerelem,
Sejtém, hogy imádott ideálom’,
Mint élő lényt, egyszer föltalálom;
Feltaláltam, - ’s magamévá tettem,
’S vele a’ legboldogabbá lettem. -
Forrás: Nagy Sándor versei
Pest, 1852. (1820-1902)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése