Meghalt a’ jó férj hirtelen halállal;
Avagy – jobban mondva -, meghalatott:
- Illyesmik történtek, ’s történni fognak; -
Mellette két nagy gyertya lobogott.
A’ hű cselédek, olly búsak, leverttek,
Urát szivéből szánja mindenik;
A’ szolga kint az ólban; a’ szolgáló
Bent a’ halott mellett siránkozik.
A’ hű eb is, kivűl a’ szűk tornáczban,
Kimondhatatlan hangokon vonít;
Hiában próbálnám tollal leirni –
Nagy vesztesége’ vérző kínait.
’S a’ feleség?... a’ feleség a’ kertbe
Szeretőjével mulat, enyeleg.
- Még a’ barom is sínli igatársát, -
Oh hogy teremt az isten illy szivet!
Bus indulóra zengnek a’ harangok,
Indul a’ síri nász… lassan mozog:
Az özvegy, a’ sötét koporsó után
Fedett arczával jajgat, sír, zokog.
A’ hű eb is, fejét búsan lehajtva,
Szomoruan kiséri jó urát:
Nincsen ecset, melly hűn rajzolni tudná,
Szivének mondhatatlan bánatát.
Negyed napon az özvegynő’ lakából,
Ismét kiindul egy tarka menet;
A’ szép özvegy menyasszonyi pompában,
Az esküvőre vigan lépeget,
Kedvderitő zene harsog utána:
Hon a’ cselédnép fejcsoválva áll,
Hol van a’ hű eb?... nincs a’ kisérőkkel?
A’ temetőn… ura’ sírhalminál.
A’ számtalan gyertyák’ fénytengerénél
A’ szép özvegy, vígan tánczol, - eszik:
A’ hű cselédség elveszté átvágyát,
Jó ura’ halálán szomorkodik.
És a’ hű eb?... mondhatlan bánatában,
Ura’ sírhalmán addig sírt, epedt:
Míg nem – lábával a’ sirt megölelvén, -
Kedves uráért… szíve megrepedt.
Forrás: Nagy Sándor versei
Pest, 1852. (1820-1902)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése