Hol a’ hármas Kőrös’ hulláma zúg
Békésmegye’ virítóédenén,
Zöld dombtetőn, temető’ ölében,
A’ sírhazának néma éjjelén, -
Alszik ő, a’ nemzet’ nagy halottja,
A’ természet’ lelkes Ossiánja.
Nincs sírvirág kopár sírdombodon,
De majd növeszt e’ nemzet’ könyűje;
Nincs érczoszlop rideg sírdombodon,
Oszlop leend a’ nemzet’ hű szíve:
’S borostyán helyett, hű emlékezet –
Övedzi legszentebb emlékedet.
Midőn élted’ munkadús korában
Festéd Olaszhont, zöld narancsberkével;
’S a’ hamvából föltámat Graeciát:
Kelet’ viránydús róna tájait,
A’ szent folyam’* tündér határait:
Jött a’ halál, - ’s jégölébe dültél,
Kihult kezedből az égi ecset;
’S mellynek színt, ’s örök életet adott –
Gyász szemfedő takarja a’ szivet:
’S oh van-é kéz, az ecsetre méltó?...
Oh van-é szív olly gazdag színt adó?...
Bátor mitőlünk messze utazott,
De lelkének teremtett világa,
Mellyet örökben hagyott minékünk,
A’ természet’ szent panorámája;
Őrt áll lesülyedt sirja’ verminél,
Míg a’ hazán e’ lelkes nemzet él.
Hű nő, a’ körösparti sírhalom’
Mély gyászba öltözött zarándoka;
’S te, ki nyögelsz völgyén Vanyolának**
Leghűbben szerető édes apja;
Enyhüljön szivetek fájdalmibul,
Hisz ’ ő érte – egy nemzet’ könye hull.
’S eljőnek majd, kedves vendégei:
Az édes anya, kis gyermekével,
’S igy szóll: itt fekszik kedves gyermekem,
Ki lelke’ nem földi ecsetével,
A’ bölcsőkort, ’s a’ szerető anyát,
Olly hűn festé, mit élő Madonnát.
Eljőnek a’ hon’ szép reményei,
Kiket bimbókorukban ápolál;
’S igy szólnak: bár örök bucsút vevél,
Bár sir’ ölébe zárt a’ jég halál:
’A természet, erény, és
szeretet,
Vívott számodra örök életet.
’S te fényes nap, - te halvány éji őr, -.
Csillagvilág, - költőző fellegek;
Kik vele Dalhona’
mézajkain,
Olly nyájasédesen versengtetek:
Eljöttök-é?... fölleg, te gyászjelül,
’S ti csillagok, síri szövetnékül.
(* Ganges)
(** Vajda Péter
Vanyolán, Veszprém megyében született. Atyja odavaló földművelő.)
Forrás: Nagy Sándor
versei Pest, 1852. (1820-1902)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése