2016. febr. 11.

Kőrös Endre: Kossuth (1902. szept. 19.)





Nem zengett a harangok szolga nyelve
Hangos hozsánnát országok felett,
Várak fokáról visszhangként felelve
Száz ágyú nem dörgött üdvözletet,
De titkos sejtés milliók szívérül
Eloszlatá egy percre a borút,
Midőn, kin egy nemzet váltsága épül,
Száz éve ma – megszületett Kossuth!

Ármány és önkény ásta sírja szélén
Vonaglott akkor a magyar haza
S örültek már elomlását remélvén,
Kiket sokszor balágán oltalmaza;
Közelgett már az óra, az utolsó,
A nemzet sorsa haj! kimondva rég,
A földre, mint irtózatos koporsó,
Ólomszürkén borult reá az ég.

De élt az Isten! És megszánakozván,
Elküldte e hazának Kossuthot;
Jöttére a sötét menny boldozatján
Az első napsugár végigfutott
S hogy ihletett, lángtollal írt sorokban
Először hallatá merész szavát,
A félhalott hon szíve újra dobban
És tagjait új élet hatja át.

Szabad szaváért őt vállára vette
Az elnyomott nemzet hálás kegye,
De a zsarnokság megdöbbent felette
S volt gondja rá, hogy némává tegye.
Háromszáz esztendős gyászos gyakorlat!
A mártírbörtön készen áll Budán!
Bilincs csörrenhet, vasajtó csikorghat,
De három évig csend lesz azután.

S míg földalatti nyirkos börtönében
Kietlen némaság vevé körül,
Zúgott, forrongott lelke Etnaképpen
És hangok törtenek fel mélyirül.
Szívtépő, meg-megújuló sirámmal
Sikongott lelkén át a nép jaja,
Mely úgy, mint most ő is, karján a lánccal
Jogok nélkül sínylődő rab vala.

Jövel tehát és váljál is valóra,
Egyenlőség, te égi szent ige!
Úr vagy paraszt, ki e földnek lakója,
A terheket testvéri  mód vigye!
S egymást megértve, hogyha egybefognak,
Akik szeretnek téged, drága hon,
- Álmatlan álma ez volt a fogolynak –
Virulhatsz még egyszer te szabadon!

Lepattan a börtönnek zára végre
És feltárul a hírvirágos út.
Hol alkotásnak szent lázában égve
A nép javán munkálkodott Kossuth,
Hogy összedőljön a sok régi bástya,
Mely a kor gúnyjául még áll vala
És a nemzet főnixi újhodása,
Legszebb tavasza jött meg általa.

Ó szent tavasz, te láttad teljesülni
A nemzet hajnalszőtte álmait,
Te láttál millió szívet hevülni,
Midőn szabaddá lett a szó, a hit;
Midőn felépült az Ő szózatára,
Mit annyi jó kivívni nem bíra:
Az új alkotmányt büszke ifjú vára
Az ősinek gránit szikláira.

Haj, hogy az ifjú várra rája zúdul
Nyugatról, délről zúgó fergeteg!
Ki megvédhetné, cserbe’ hagyja rútul
S a vész előtt mindenki megremeg;
De végigharsog az országon által
Lehel-kürtként Kossuthnak szózata,
S egy hét alatt – határos a csodával! –
Hadtesteket teremt meg egymaga.

Beszéljék-é a hősi küzdelemrül?
Ó fenséges, dicső honvédtusa!
Honvéd! Amíg a földgolyó ki nem hűl,
Nem foszlik szét e névnek nimbusa!
Kossuthnak lelke vitte a csatába
Az aggot, férfit és a gyermeket
S a diadal zöldellő tölgyfa-ága
Ott díszlett a honvédcsákó felett.

S díszlik ma is! Ott díszlik mindörökké!
Küzdelmüket habár le is verék,
Leonidásznak sorsa az övéké:
Elbukván is győzelmes a derék!
S Kossuth apánk keserves negyven évet
Bár távol élt, idegen ég alatt,
Zarándokoltunk láthatása végett
S lelkünk vezére mindig Ő maradt!...

Isten! Kossuthunkért tiéd a hála!
Jóvoltodból száz esztendő előtt
Tekinteted földcsillagunkra szálla
S megváltásunkra elküldötted Őt.
Ám hogyha önkény, hogyha zsarnok ellen
Hazánkat újra védni kellene,
Hogy tudjunk vívni hűen, rendületlen,
Küldd újra Őt, szabadság Istene!

Forrás: Dunántúli Protestáns Lap 13. évf. 38. sz. Pápa, 1902. szeptember 21.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése