I.
Kettős kereszttel sujtel a’ nagy ég,
Szívem’ szerelme, kedves jó leány:!
Az egyik, bal-sorsodnak végzete;
Melly már a’ bölcső’ halk ringásinál –
Vad üldöződ lett, üldöz szüntelen,
Minden korányon, minden éjjelen.
A’ másikat nem mondom el, hiszen
Elhervadott arczidnak bimbaji,
A’ halovány ajk, olly hűn festi le,
Hogy szóval úgy lehetlen festeni:
Balsorsodon gyötrő fájdalom
Miatt hervadsz úgy, édes angyalom!
Édes anyád emésztő búra szült,
Búra növelt fel szíve melegén:
Oh! hogy az árva elhagyott leányt,
Isten nem vőd magadhoz idején:!...
Még a’ midőn bölcsőben szunnyadott,
’S gyászéletéről semmit sem tudott.
Naponta bánat hervaszt, szomorít;
Nincs egy nap is, melly bút ne hozna rád,
Ha tudna szólni, mennyit szóllana,
Gyötrő kínódról, mennyit szóllana,
Gyötrő kínódról, csöndes kis szobád:
Hol a’ miként egy lengyel száműzött,
Olly kínosan nyögsz a’ falak között.
Gyakorta bolygok, - emlékezve rád. –
A’zajló tó’ virányos partjain:
’S hallom a’ hattyú’ vérező dalát,
Nyögelve zengni zúgó habjain:
De sírdala nem nyög olly fájlalón,
Mint a’ panasz meghervadt ajkidon.
Panasz után enyhül a’ fájdalom.
Oh mond nekem, - oh! mond el panaszid’;
’S panaszszavadban, árva kedvesem,
’S vedd át’ cserébe, - vedd gyér örömem’ –
Mit néha nyújt mostoha végzetem.
Oh jöjj keblemre… hervadó virág!..
E’ hű kebelre, melly csak érted ég.
Ha nincs!, ki részvétkönyűt ejtene,
Ha nincs rokon, ha nincsenek szülék:
Ím itt, - fogadd örökhű szívemet,
Melly érted él, míg sírom eltemet!...
II.
Ne sírj, ne sírj szerelmem angyala!
Szüntesd könyűid’ harmatzáporát:
Ne add magad a’ búnak annyira,
Bánat, ’s könyű enyhületet nem ád:
Szánj engem is, - e’ részvevő kebel,
Sorsod’ siratva, ne hervadjon el.
Vagy tán az elsírt könyűk’ tüntivel –
Miként a’ gyászba öltözött nagy ég,
Melly, ha leömle esőzápora,
Viszont örömsugár szinében ég –
Eloszlik a’ bú, - ’s nyúgalomra száll –
A’ kín, könyűid’ bánat-záporán.
Ha úgy: jer hajtsd szívemre fejedet,
Könyűidet hadd fogja fel szívem:
Én nem kivánok drágább kincseket,
Csak bánatod’, csak könyűd’ add nekem.
E’ könyűk lesznek fényes koronám’
Gyémántjai, - ott fönn a ’kék hazán!!
Forrás: Nagy Sándor versei
Pest, 1852. (1820-1902)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése