Mi méla csendben áll a’ hunyó világ!...
Sötét palástban úsznak a’ fellegek,
Vastag ködök’ sír-szemfedője, -
Vonja be a’ szomorú világot.
A’ fergeteg jég szárnya’ sötét ivén,
A’ bús enyészet’ síri kherubja ül:
Gyász nyomdokán, völgyön, hegyormon
Fű, fa, virág szomorún kihalnak.
Hol van virágim’ balzsamos illata?
Hol vannak égszin-kék nefelejtseim?...
Feleljetek!... ti gyászos
Sirjelek, a’ sivatag mezőkön.
Rideg tanyává lőn a’ szelid berek,
Hervadt falombok zörgve lehullanak:
Nincs rózsalugos, szép magánya
Fergetegek, viharok hazája.
A’ vig pataknak
fénytükörét kemény
Jégzár boritja,
ejszaki szél süvölt.
Az elkietlenült
ligetben –
Hol csalogány’
dalolása zengett
Borús szemekkel
járdal a’ szende lyány,
Földult ligetje’ puszta
magányain;
’S búgyöngyöket
hullat szeméből,
Kék nefelejtse’
sötét sírjánál,
**
Oh Hon! ha egykor,
mint a’ hunyó világ
Gyász sírba
szállasz, lesznek e’ gyermekid?
Kik sírodon
könyűket ontnak
Mint a’ leány
nefelejtsvirágin!!
Forrás: Nagy Sándor versei
Pest, 1852. (1820-1902)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése