Nagy Sándor (1820-1902): A távolból

I.

Miként vagy oh egyetlen angyalom?...

Szivem’ szerelme, éltem’ élete;

Gondolsz-e rá árva kis gerliczém,

Kit tőled messze űzött végzete.

Sohajtasz-e gyakorta én felém:

Mint sohajtok szünetlen én feléd;

Hallod-e lengni néha környüled,

Melly feléd száll… sohajomnak szelét.

Mint hervad le a’ fa’ zöld levele,

Ha durva őszi szél lehelt reá:

Ugy hervadt le szívemnek virága,

Hogy a’ válás’ kínja megfagylalá.

Tavasz ha jó, - a’ fa viszont kihajt,

’S reményszinében öltözik megint:

Hogy kizöldüljön szívem’ virága, -

Kék égszemed… reám mikor tekint?!

II.

Olly messze vagy én tőlem, kedvesem,

Hogy még kedves híred’ sem hallhatom;

Pedig szünetlen hallom a’ zephirt!

Nyögelve zengni ákászfáimon.

Emlékben élsz csak, emlkben nekem,

Szívem’ egyetlen kedves angyala:

Most tudom már, midőn távol vagyok, -

Boldogságom, milly mennyei vala.

Oh élsz-e még? élsz-e szelid galamb?

Tudom, gyakorta vársz te engemet,

Olly hévvel vársz hű karjaid közé,

Mint milly hévvel várlak én tégedet.

De csak emlékeidben vagy velem,

Emélékeidben, árva angyalom:

Hiába várlak megszünetlenül…

Helyetted eljő a’ kín, - ’s fájdalom!...

III.

Emlékszel-e szerelmem’ angyala,

Emlékszel-e hivedre ollykoron?

Mint emlékezik szünetlenül reád,

Hű kedvesed, imádott angyalom!

Egy dombtetőn, - ákászfák’ árnyiban,

A’ sírhazának csöndes enyhelyén,

Hol bolyongni olly jól esik nekem,

Utánad ah! hányszor sohajtok én.

Eszembe jut illyenkor, a’ midőn

Egyszer a’ sírkertben voltál velem;

Még akkor a’ betegség’ jelei –

Olly hűn látszottak hervadt képeden.

Igy szóltál, - szivemre hajtván fejed’: -

Ha majd én is ide lent pihenek,

Meglátogass… ’s mélyen kiáltsd nevem’,

Szavaidra… elhidd hogy felelek…

IV.

Mindig előttem látom képedet,

Szemeidnek mosolygó csillagit,

Az arczot, mondhatlan kellemével

És termetednek vonzó bájait.

Veled vagyok, velem vagy szüntelen,

Naponta, ’s a’ sírcsöndü éjszakán:

’S olly jól mulatok, édes lyány, veled

A’ képzelet’ tündéri szép honán.

Általkarolom sugár termeted’:

El-elmerengek édes arczodon,

Kezed kezemben… szíved szívemen…

Szerelmes ajkid, az én ajkimon.

Mindent akarnánk, mindent mondani,

De nem találnak szót rá ajakink;

Távol tőled… szelid emlékiddel –

Igy telnek itt el – boldog napjaink.

Forrás: Nagy Sándor versei  Pest, 1852.  (1820-1902)