Kis templomunk hátsó padjában
Kopott zsoltár búsul magában.
Reménykedve várja, csak várja:
Mikor jő már öreg gazdája.
Csodálkozik egyre felette,
Hogy a por is már-már belepte.
Vasárnapra múlik vasárnap
S híre nyoma sincs a gazdának.
Pedig, ha szólt a harang szava,
A legelső mindig ő vala,
Téli fagyba’ s nyári melegbe’
Az éneklést mindig ő kezdte.
Kedves énekét csak fölcsapta
S mint a szarvas híves patakra:
Óhajtozott lelke az égbe.
Uram! a Te színed elébe…
S egy mosolygó őszi estelen
El-fel is szállt szépen, csendesen…
S ott hol nem kell többé a zsoltár:
Az égi kórusban dalol már.
Itt e földön mi mást se hagyott,
Csak zsoltárját s az üres padot.
Sopánkodott is a szó-beszéd:
- Eléneklé szegény mindenét…
Szánják, mondják szegénynek mások
- Mi tudjuk csak, dalos pajtások,
S a kopott könyv s az az árva pad:
- Ő volt „szegény” – a leggazdagabb!
(* A szerző „Pacsirtaszó” című kötetéből Budapest, Singer és
Wolfner.)
Forrás: Dunántúli Protestáns Lap 13. évf. 2. sz. Pápa, 1902.
január 12.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése