Minden más műve előbb eszünkbe jut, mint a versei: az Így írtok ti, a Tanár úr kérem, az Utazás a koponyám körül, a Kötéltánc, a Mennyei riport, az Utazás Faremidóba, a Capillária, a novellák, a humoreszkek, a Hököm színház, a Krisztus és Barabbás. Még az is előbb eszünkbe jut, hogy ő fordította a Micimackót. Karinthyval kapcsolatban a költő szó valahogy nem közhasználatú. Nem arról van szó, hogy egy nagy költőnemzedék árnyéka fedi. Magamagát takarja. Végül is ő volt a legzseniálisabb humoristánk, és nem ő volt a legnagyobb költőnk.
Pedig költőnek legalább annyira indult, mint bármi másnak. Gyerekkori naplója tele van versbetéttel. Egyszerre mutatják költői és travesztáló, parodizáló hajlamát. A Nyugat első évfolyamaiba legalább annyi verset, mint novellát írt. Az Így írtok ti (1912) első kritikusa még fanyalgott a paródiákon, Karinthy „kemény férfiverseit” emlegetve. De ezzel magára maradt. A siker fergeteges volt, és a Tanár úr kérem (1916) sikere csak fokozta. Ezekhez hasonló irodalmi sikerre csak az Utazás a koponyám körül (1937) írójaként tett szert. Időközben sütkérezhetett a népszerűségben, és szenvedett is tőle. „Igazában komolyan és fölülről nézett a világra, mely furcsának, bohózatosnak és ostobának tűnt föl előtte. A világ viszont fölülről nézett őrá, s őt tekintette bohócnak, mulattatójának – írta Babits. – Titokban azért mégis érezték, hogy annál sokkal több.” S végül is az Így írtok ti szerzője a költészet polihisztora.
Két karcsú kötet a lírai életműve: Nem mondhatom el senkinek (1930), Üzenet a palackban (1938). Az elsőben zseniális amatőr, a másodikban megkérdőjelezhetetlenül jelentős költő. És „karinthyul” szólnak a versei is. Talán éppen ezért maradtak homályban. A lírájában is „minden másképpen van”. A választott költőszerep se tradicionális. Sose fordult meg a fejében, hogy vátesz legyen. Csak verset ír a „szürkék hegedőseként”. S karinthys ennek a poézisnek a formája is. Már Tóth Árpád észrevette, hogy Karinthy verse „verstelen vers akar lenni”. Szántszándékkal költőietlen. Egyre kevésbé szép és egyre eszköztelenebb. Költeménynek nálunk meg csak a szép vers számít. „Legjobb versei a kor legmagasabb színvonalán állnak – írta másfél évtizeddel ezelőtt Eörsi István. –Újra és újra el kell fecsegni ezt, mert a titok sehogy sem akar kipattanni.” Azóta se – tesszük hozzá. Pedig ez a titok bizonyára vesztett volna gyöngéd hamvasságából, hiszen időközben a modern líra annyi kalandját és kísérletét éltük már át. Az ún. nem szép verset merészelték mások is kitalálni. A prózai dikció meg elnyerte polgárjogait. (Karinthy hosszú sorainak végén oldottan, szabálytalanul ott lejt még a hexa- vagy a pentameter.) Ma már tudjuk, hogy a nem szép vers lehet szép, hogy a prózai dikcióban felragyoghat a költőiség. De Karinthy eszköztelen, aforizmán, filozófián, szépprózán edzett költészete még mindig védelemre szorul. Ráadásul, ahogy Tandori Dezső mondta, ahol a hosszú sorok három lépés távolságot tartanak az olvasótól. A palackba zárt üzenet kevesekhez jutott el, mert idegen volt már a palack formája is. Mégis, mindennek ellenére fecsegjük csak el, hogy Karinthy költő – és nem is akármilyen. A Karácsonyi elégia, a Mindszenti litánia, A lapda, az Üzenek a palackban és a kiskutyát elsirató Tomi megrendít. Az elbűvölő, játékos, rafinált erotikájú Pitypang a legkedvesebb magyar versek egyike. De van Karinthynak híres verse is: az Előszó. Vagy ahogy híressé vált kezdő soráról emlegetjük: a Nem mondhatom el senkinek.
Előszó
Nem mondhatom el senkinek,
Elmondom hát mindenkinek
Próbáltam súgni, szájon és fülön,
Mindnyájatoknak, egyenként, külön.
A titkot, ami úgyis egyremegy
S amit nem tudhat más, csak egy meg egy.
A titkot, amiért egykor titokban
Világrajöttem vérben és mocsokban,
A szót, a titkot, a piciny csodát,
Hogy megkeressem azt a másikat
S fülébe súgjam: add tovább.
Nem mondhatom el senkinek,
Elmondom hát mindenkinek.
Mert félig már ki is bukott, tudom
De mindig megrekedt a féluton.
Az egyik forró és piros lett tőle,
Ő is súgni akart: csók lett belőle.
A másik jéggé dermedt, megfagyott,
Elment a sírba, itthagyott.
Nem mondhatom el senkinek,
Elmondom hát mindenkinek.
A harmadik csak rámnézett hitetlen,
Nevetni kezdett és én is nevettem.
Gyermekkoromban elszántam magam,
Hogy szólok istennek, ha van.
De nékem ő égő csipkefenyérben
Meg nem jelent, se borban és kenyérben,
Hiába vártam sóvár-irigyen,
Nem méltatott reá, hogy őt higgyem.
Nem mondhatom el senkinek,
Elmondom hát mindenkinek.
Hogy fájt, mikor csúfoltak és kínoztak
És sokszor jobb lett volna lenni rossznak,
Mert álom a bűn és álom a jóság,
De minden álomnál több a valóság,
Hogy itt vagyok már és még itt vagyok
S tanuskodom a napról, hogy ragyog.
Én isten nem vagyok s nem egy világ,
Se északfény, se áloévirág.
Nem voltam jobb, se rosszabb senkinél,
Mégis a legtöbb: ember, aki él,
Mindenkinek rokona, ismerőse,
Mindenkinek utódja, őse,
Nem mondhatom el senkinek,
Elmondom hát mindenkinek.
Elmondom én, elmondanám,
De béna a kezem s dadog a szám.
Elmondanám, az út hová vezet,
Segítsetek hát, nyujtsatok kezet.
Emeljetek fel, szólni, látni, élni,
Itt lent a porban nem tudok beszélni.
A csörgőt eldobtam és nincs harangom,
Itt lent a porban rossz a hangom.
Egy láb mellemre lépett, eltaposta,
Emeljetek fel a magosba.
Egy szószéket a sok közül kibérlek,
Engedjetek fel lépcsőjére, kérlek.
Még nem tudom, mit mondok majd, nem én,
De úgy sejtem, örömhírt hoztam én.
Örömhírt, jó hírt, titkot és szivárványt
Nektek, kiket szerettem,
Állván tátott szemmel, csodára várván.
Amit nem mondhatok el senkinek,
Amit majd elmondok mindenkinek.
Híres vers. És szép is! E nélkül talán híres se volna. Az Előszót író Karinthyban még éltek a líraiság iránt nosztalgiák. „Borzasztó nagy dolog a vers... – írta – a vers műfaja előtt mindig respektust éreztem, megilletődést, bár nem hiszek benne, hogy nagy költő lehessen, aki csak költő...” Nem véletlen, hogy ez a mondat költő számára vált gyanússá. „A költők nem szoktak respektust és megilletődést érezni a vers mint műfaj előtt – írja Somlyó György. – Karinthy is akkor lett valóban költő, mikor merte a szokványos és hagyományos költői verstípusok elvetésével, a vers iránt érzett minden respektus és megilletődés nélkül, „prózainál prózaibban” megfogalmazni egész írói pályája legfőbb üzenetét, mely egyben a pálya számadása.” A Számadás a tálentomról olyan elszámolás, mint Babitstól a Jónás könyve, mint Kosztolányi Számadás c. kötete. Csakhogy ez a mi híres versünk Karinthy számadásának, a palack üzenetének is előhangja. Istenkáromlásnak tetszhet, ha azt mondjuk, még átüt a versen, hogy mások művein sokszorosan iskolázott a dikció. Pedig így igaz. Az igazság másik fele, hogy ez a vers a költő Karinthy pályáján fordulóidőben született. A 20-as évek második felében írt lírai művei üzeneteikkel és némely formai vonásukkal már a 30-as évek jelentős költészetét sejtetik. Az 1926-ban írt versből 1930-ban Előszó lett. Kezdő sorából kötetcím (Nem mondhatom el senkinek). Ez a vers azonban nemcsak az első (s még nem igazán eredeti verseskötet) előszava, hanem Karinthy egész költészetének prológusa.
Két sor tette híressé az Előszót. Ez a „Nem mondhatom el senkinek, / Elmondom hát mindenkinek” olyan már, mint a szállóigék. Nincs magyar verskedvelő, kiben ne élne. S miért is csodálkoznánk? Kikezdhetetlenül hibátlan. Csupa ellentmondásos feszültség. Tökéletes kontrapunkt. Az állítás-tagadás halálosan komoly logikai játéka. Nincs benne fölösleges szó. Még a „hát” sem az. Az igekötő helycseréje játékosságot visz a hangzásszerkezetbe. A „senkinek – mindenkinek” rímben ott sűrűsödik a létállapot ambivalenciája. A jambikus lejtés az élőbeszéd természetességével lüktet. (A második sor erősen spondaizált.) De vajon csak abban rejlik e két sor sikere, hogy olyannyira tökéletes? Dehogy! Ki ne élte volna át már egyetlen pillanatban a „nem mondhatom el” görcsét és a kimondás vágyát? Profán példával élve: mindig megrendít, ha füstös, zsúfolt vonatokon, szomorú kórtermekben az emberek a kibeszélhetetlen dolgaikat mesélik lázasan. Mindenkinek! S hogy lehetne valaki költő a falak áttörhetőségébe vetett hit nélkül? Karinthy bizonyára bízott abban, hogy egyszer azt a palackba rejtett üzenetet is megtaláljuk, még ha csak ennyi is: „Itt vagyok az Elhagyatottság harmincadik / Szélességi, a Szégyen / Századik Hosszúsági / S a fogatösszeszorító Dac / Végső Magassági Fokán, valahol messze a vidéken / És kíváncsi vagyok, lehet-e még jutni előbbre.” (Üzenet a palackban)
Az Előszó költője elemi erejű megnyilatkozási vággyal megáldva-megverve született, s valamiféle kétellyel is megnyilatkozásainak értékét tekintve. Gyerekkori naplójában ez áll: „... átnéztem a naplómat, azt vettem észre, hogy rettenetes buta ömlengések és gondolatok vannak benne, amit persze a hangulat hoz magával. Elhatároztam, hogy ezentúl akármilyen hangulatom van is, butaságot nem fogok írni. Ráérek én arra nagyobb koromban is.” De azon nyomban elfelejti a fogadkozást, és a következő oldalakon verset ír unalmában: „Írok egy olyan hosszú verset, hogy három hétre elég lesz.” Nem lett elég! Költői pályáját végigkíséri a hit és hitetlenség (ami a költői szó hatását illeti), a kimondhatatlan kimondásáért érzett vágy és szorongás. Az, hogy reménytelen a vállalkozás. Versmondatok tanúskodnak róla: „Én csak ember vagyok, én hiába ordítanék” (zivatar 1927. április 2. délután); „Nincs Múzsa akinek gyámolítását hívhatnám mint a régi poéták / Nincs Herceg akinek kegyes tetszését remélve ajánlani merném” (Egy reggel dátum nélkül); „És mégis minden nélkülem lesz és volt / És semmi nem történik általam” (A költő); „... elmuzsikálom a dalt / Mit régen hallottam egyszer zengeni és zokogni szívemben” (Számadás a tálentomról); „Készültem rá... / Hogy a prológust majd én mondom el... / S már nem tudom eldadogni vádoló végrendeletemet” (Karácsonyi elégia).
Olyan az a bizonyos két sor (ami strófa is), mint a zenei intonáció. Ez az alaptéma újra és újra ismétlődve se egy hangulattól, se egy gondolattól nem enged elszakadni, és mintha ismétlődéseivel „tételekre” bontaná a verset. Szó szerint pontosan ötször ismétlődik (1., 6., 10., 15., 22. strófa). Gondolatfutamok, érzelmi hullámok támadnak belőle, amelyek az utolsó strófában („Amit nem mondhatok el senkinek, / Amit majd elmondok mindenkinek”) egy variációs ismétléssel sodródnak partra. Az ismétlődés ebben a versben művészi szervezőerő. A zenéből lopott kifejezéssel azt is mondhatnám, hogy szekvenciás a kompozíció. A „tételek” a kimondhatatlan kimondására tesznek kísérletet. Az első megpróbálja legalább fülbe súgni. (A titok szó háromszor ismétlődve a részlet hangulatát sejtelmessé teszi.) Ahogy Rónay László írja, Karinthy költészete tulajdonképpen egyetlen nagy titok faggatása. Ez a titok a szeretet. „Vérben és mocsokban” – talán azért a csodáért jöttünk a világra, amit szeretetnek hívnak. – De a titok szó előhív belőlünk egy másik gondolatot is. A talányok faggatása Karinthy verseiben filozófiai magatartás. Költeményeinek jó része beszélgetés. Az Előszó is,. Rejtélyek után nyomoz. Válaszokat keres, pedig néha a kérdésfeltevésig se juthat el. „Az olyan válaszhoz, melyet nem lehet kimondani, a kérdést sem lehet föltenni” – idézi Wittgensteint Karinthy válaszkereséséről írva Rónay. Csakhogy a költő – túl a tények világán – a lehetséges kérdéseket és a lehetséges válaszokat is keresheti. Az irodalom teremtett világa maga is lehetséges világ. A költő a kimondhatatlan kimondását se adhatja fel, légyen százszor is kudarcra ítélt a kísérlet. A második „tételben” félig már ki is bukik belőle az elmondhatatlan. De ki forró lesz tőle, ki jéggé dermed. „Elment a sírba, itthagyott” – jajdul fel. Az első feleség, Boga halála az emlék. Hogy is mondhatná el egyszerre, hogy az élet csodálatos, ha nincs megváltó szó, amely legyőzhetné a halált? Ez a vers még csak prológus, Karinthy költészete később tud erről is beszélni. A mitikus halálból egyszerűen élettény lesz. Tudja már, hogy a szeretteink halálát „ ki lehet bírni”, a magunkén pedig „át kell esni”. (Mindszenti litánia) S hogy erről csak prózaibb hangszerelésben lehet beszélni. A Nem mondhatom el senkinek költője még nem tudja oldani annak a paradoxonnak görcsét, hogy az élet jó és félelmetes egyszerre. A harmadik rész istent keresné. „De nékem ő égő csipkefenyérben / Meg nem jelent, se borban és kenyérben” – énekel lágyan, szomorúan jambusok közt a chorijambus. (A „Mert álom a bűn és álom a jóság” sorban tér vissza újra a chorijambusok melódiája. S néha-néha a jambusok között, pl. „sejtelem, örömhírt”, „több a valóság”. Valahogy mindig érzelmesebb dallam a jambusnál.) Meg kéne istenülni hát: A negyedik „tétel” a halott Adyval erről polemizál. A „minden másképpen van”-t fordítja ellene: „Én isten nem vagyok s nem egy világ, / Se északfény, se áloévirág.” Milyen jó, hogy kettőjük lénye, attitűdje közül nem kell választanunk! „Íme, a költészetben a legellentétesebb állítások sem oltják ki egymást: mindegyik igaz lehet... – írja Eörsi István. – Két ellentétes irányú pátosz közérdekű igazsága.” Ahogy Eörsi írja, Adynak nem volt serege, de volt próféciája. Karinthy más. „Mindenkinek rokona, ismerős, / Mindenkinek utódja, őse.” Igényt tart belső összetartozásra, részvétre, szeretetre. Serege lenne, próféciája nincs.
Eljutván eddig, belénk dobban: mégis, mindennek ellenére milyen adys ez a vers! Ady preferált szavaitól (titok, csók, csoda, fáj, forró, piros), felsorolásoktól, ismétlésektől, ellentétektől (a mégis dacától), szecessziósan indázó versmondatoktól, hatásos képektől. („Emeljetek fel, szólni, látni, élni, / Itt lent a porban nem tudok beszélni.”) A páros rímek (hol tiszták, hol asszonáncok) strófává teszik, foglalatba zárják a képeket. Mintha hatásukat is növelnék. Néha-néha adysan zökken a jambus is. De itt-ott, hébe-hóba egy-egy sor már karinthyul, prózaiabban szól: „Még nem tudom, mit mondok majd...” És a verssorai már kezdenek hosszabbak lenni. (A 64 sorból 46 hatodfeles, ötös jambus. Negyedfeles sor csak egy akad.) De Adyval a maga hangján majd csak később vitázik. Így: „... könnyű eset volt Bandi másnak lenni a szürke / Mindennapi népnél – de lenni olyannak / Én mondom neked ez már kicsit nehezebb.” (Karácsonyi karének)ű
A vers ötödik tétele panasz („Elmondom én, elmondanám, / De béna a kezem s dadog a szám”) és könyörgés. Megszólító a vers: „Segítsetek hát, nyujtsatok keze. / Emeljetek fel...” S újabb kísérlet az „Elmondom hát mindenkinek”-re. Bérelne szószéket. Ki hirdethet ingyen igét? „... sejtem, örömhírt hoztam én” – mondja, és most boldogabb dallam a chorijambus. Bibliás motívumok sorjáznak: örömhír, szivárvány – megváltás, békekötés. De hol van, amit nem mondhat el, amit elmondana? A vers előszó, prológus, máshol a válasz. „Gyalázatos század, mit tettél, mire a kisded megszületett” – olvassuk a Karácsonyi elégiában. „December közepetájt karácsony előtt tizenhetedikén / Százezer ember hörgött Mazurnál a jeges pocsolyában / S kedvesemet elvitte mint meg agyon írva / ’Gyűlölet és téboly mocskos magzatja a dögvész’.” Mivé lett az örömhír? El kell hallgatni. El kell mondani. Szép és híres versünkben lehetetlen.
(Forrás: 99 híres magyar vers és értelmezése – Móra könyvkiadó 1995., 382-390. old.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése