Örkény István: Macskajáték

(Részlet)

(...)

A színpad három sarkában egyszerre látjuk a három szereplőt, amint lázasan és egyre izgatottabban készülődnek a hangversenyre. Csermlényi már szmokingban, de még ingujjban, a tükör előtt állva, „beskálázza” magát, miközben egy parányi autóventillátorból hűtőzködik. Paula már felöltözött, csak szépíti magát. Orbánné kombinéban áll, kezében ruhaakasztó, rajta egy zöld ruha, azt tartja maga elé, és a tükörbe néz. Mindhármuk keze ügyében egy telefonkészülék.

EGÉRKE az ajtó előtt nyávog egyet, Orbánné visszanyávog. Egérke belép. Jaj, de szép ruha! Ez is Münchenből jött?

ORBÁNNÉ Ez nem Münchenből jött, hanem ennek az utálatos adjunktusnőnek a szekrényében találtam. De engem a zöld sápaszt, nekem a kék meg a bordó a színem. A ruhával kiviharzik a szobából.

CSERMLÉNYI hosszan skálázik.

PAULA eközben izgatottan tárcsázza Orbánnét.

ORBÁNNÉ berohan, kezében két ruhaakasztó, egy bordó meg egy türkizkék ruhával. Felkapja a telefont. Halló, Paulám?

PAULA izgatottan. Igen, kélsz vagy, drágám?

ORBÁNNÉ Kész, kész. Csak az utolsó simítások.

PAULA És szép vagy?

ORBÁNNÉ Nem mondok semmit. Majd meglátod. Tíz perc múlva várlak az autóbuszmegállónál. Leteszi a hallgatót. Gyorsan, izgatottan mutatja a ruhákat Egérkének. Na, nézd. Nincs ennek semmije. Ez a bordó jól állna, de már kiment a divatból... Dühösen elhajítja, a másikat tartja maga elé. De nézd csak! Türkizkék volt mindig a színem. Gyorsan belebújik a ruhába, megnézi magát. Nos?

EGÉRKE Ez mégy gyönyörűbb. Ez a leggyönyörűbb.

ORBÁNNÉ Hát jó fogás volt, én is azt hiszem. Közben felhívja Paulát. Paulám, csak azért szólok, mert már meg is vagyok, csak a hajamat hozom rendbe egy kicsit... Te is úgy izgulsz?

PAULA Én? Őrülten!

ORBÁNNÉ Én is őrülten! Kérlek szépen, reszket a térdem.

PAULA Képzeld, nekem is reszket.

ORBÁNNÉ Rohanok, drágám. Csak ennyit mondok: életem legszebb napja ez. Lecsapja a kagylót.

PAULA még belekiabál a süket telefonba. Nekem is, nekem is!

ORBÁNNÉ eközben Egérke elé áll, hogy a ruháját megmutogassa. Nos? Vagy felpróbáljam a bordót?

EGÉRKE ámuldozva. Nem, nem! Ez csodás! Mindenki Erzsikét fogja bámulni. Selyempapírból egy kalapot csomagol ki. Ezt pedig én csináltam Erzsi néninek, hálám jeléül, a mai est örömére.

ORBÁNNÉ sietve fölveszi a kalapot, megnézi magát a tükörben, boldog. Máris rohan a telefonhoz, közben csókot dobál Egérkének. Köszönöm, te drága. Ezt sose felejtem el.

PAULA aki mindvégig lázasan készülődött, Orbánnéval egy időben tárcsáz.

ORBÁNNÉ sikerült megelőznie Paulát. Viktor? Képzelje csak, kalapban leszek.

CSERMLÉNYI Igazán? Nagyon örvendek.

ORBÁNNÉ észbe kap. Jaj, istenem... Hiszen ez most nem érdekli magát. Nem is ezért telefonálok. Viktor, kinéztem az ablakon. Erősen mozognak a fák.

CSERMLÉNYI most bújik a szmokingjába. Mozognak? Miért,

ORBÁNNÉ Mert fúj a szél, Viktor. Kérem, vegyen egy könnyű sálat. És most rohanok. Leteszi a kagylót.

Eközben Paula állandóan tárcsázott, Viktornál csöngeni kezd a telefon. Fölveszi, azt hiszi, újra Orbánnéval beszél.

CSERMLÉNYI Maga az, egyetlenem? Még mit felejtett el mondani?

ORBÁNNÉ eközben lázasan tárcsázza Paulát.

PAULA Itt Kauszné beszél. Paula. Remélem, nincs lámpaláza?

CSERMLÉNYI Csak azért van lámpalázam, mert először fogok magának énekelni.

PAULA Ez jólesett. Hiszen tudja, a zene a mindenem.

CSERMLÉNYI Köszönöm. És remélem, szép este lesz.

PAULA Megpróbálom. De magának úgysem én tetszem... Isten vele.

CSERMLÉNYI A kézcsókjaimat küldöm, asszonyom. Leteszi a telefont.

ORBÁNNÉ tárcsáz, mérgesen, Paulára. Mással beszél. Hogy hogy tud valaki ilyenkor mással beszélni...

PAULA csöng a telefon, fölveszi. Halló.

ORBÁNNÉ idegesen. Te vagy, drágám, Ötszázszor hívtalak. Nem tudom, kivel tudsz ilyenkor diskurálni... Az autóbuszt máris lekéstük. Kérlek, telefonálj taxiért.

PAULA Máris rendelek. A te címedre menjen?

ORBÁNNÉ Igen. Aztán megállunk tenálad, és együtt mehetünk Viktorért. Siess.

PAULA tárcsázni kezd.

ORBÁNNÉ Viktort hívja. Halló.

CSERMLÉNYI most már óvatos. Halló! Ki van a telefonnál?

ORBÁNNÉ Hát ki lenne? A jóisten van a telefonnál. Csak azért hívtam, nehogy elkéssünk. Paula máris hívja a taxit. Húsz perc múlva ott leszünk a kapu előtt. Most ne köszönjön, ne búcsúzzon, rohanok. Leteszi a kagylót, amely rögtön csöngeni kezd. Halló.

PAULA kétségbeesve. A taxi nem tud kocsit adni. Most mi lesz velünk? Csinálj valamit.

ORBÁNNÉ magabiztosan. Öt perc múlva légy a kapuban. Leteszi a kagylót, gyorsan tárcsáz. Itt Orbán Béláné, Csatárka utca 20. Kérek egy kocsit. Hogyhogy nincs kocsi? Balesethez kell. Most nem tudom részletezni. A baleset súlyos. Nagyon köszönöm, kisasszony. Leteszi a telefont, büszkén. Na, ugye, ha én kérem, mindjárt van kocsi!

Most mind a hárman befejezik az öltözködést. Egyszerre kelnek fel, s néhány lépéssel egyszerre előrelépnek. Aztán megállnak, mozdulatlanul. Egy taxi kürtjét halljuk.

EGÉRKE átszellemülve néz Orbánné után. Egy hangverseny... Milyen szép is lehet egy hangverseny. Istenem, de jó nekik! Kisiet.

A három szereplő mozdulatlanul, emelt fővel áll. Arcuk külön-külön nagyon éles reflektorfényt kap. Egy pillanat múlva felmorajlik a nézők tapsa. Ezt mind a hárman meghajlás nélkül, de egy kis mosollyal fogadják, mintha nekik szólna. Kihal a taps. Kitágul a fény, a három megmerevedett figura megmozdul. Már otthon vannak, kissé fáradtan, gyűrötten vetkőzni kezdenek. Orbánné egyedül marad a színen.

(...)

*

A Macskajáték című kisregény 1963-ban íródott, a Jeruzsálem hercegnője (1966) című kötetbe foglalva nyomtatták ki. 1969-ben Gyurkó László, a Huszonötödik Színház igazgatója oratórium jellegű feldolgozást készített belőle, a színpadi bemutatás szándékával. Örkénynek eleinte nem volt ínyére a dolog, nem látta meg a drámai anyagot az eleve mono- és dialogikus szisztémájú szövegben. Mire igent mondott, a fölkért színészek vonakodása miatt esett kútba a bemutató. Dugába dőlt a megfilmesítés régóta húzódó terve is. (Makk Károly filmje 1974-ben mégis elkészült, de nem aratott sikert.) A kisregény kézirata utóbb Székely Gábor rendező kezébe került, aki alaposan átíratta az íróval a félig-meddig már darabszerű változatot, és 1971 januárjában létrehozta a színmű hatalmas sikerű szolnoki ősbemutatóját. A tragikomédia, szintén Székely rendezésében, hamarosan a Pesti Színházban is színre került. Orbánné szerepében Sulyok Mária több százszor nyújtott pazar alakítást, az általa megformált figura legendává vált.

A mű életrajzára, színházi történetére azért kellett annyi szót vesztegetnünk, mert a Macskajáték jellegzetesen e századi dramaturgiai kompozíciója, a szereplők mesterien egyénített beszédmódja, szépirodalmi finomságai ellenére sem értelmezhető tisztán a drámai műnem körében. Elemzésünk szegényebb, ha a tervezett előadással, a színszerűséggel kapcsolatos megoldásokat, kihagyásokat, sőt írói engedményeket és következetlenségeket nem vesszük számba.

*

A darabot az Örkény-kutatók, a kritikusok és a rendezők már nagyon sokféleképpen megközelítették. Bécsy Tamás Egyéniség, szociológiai státusz, funkció címen, az aktuális problémák, a drámai világegész kérdése, és az alakok közti viszonyváltozások felől interpretálta. Földes Anna a hűséget – Orbánné hűségét – tette kulcsszóvá. A számos premier közül az egyik közelmúltbeli, a kecskeméti Orbánné tragikomédiáját a szocializmust (hiába) építő társadalom tragikomédiájának fogta föl.

A Macskajátékra úgy is tekinthetünk, mint az elmozdított evidenciák drámájára. Örkény szerint is a mű „meséjét énelőttem már több ezren elmesélték. A darab arról szól, hogy kélt ember szereti egymást, de akadályok lépnek föl, s a csábító harmadik (akit ez esetben Paulának hívnak) minden női varázslatát latba vetve magához láncolja a férfit, s a boldog pár az oltár elé lép... Ez a szerelmi háromszög csak abban különbözik elődeitől, hogy szereplői nem tízen-, nem is huszon-, hanem hatvan-egynéhány évesek.”

A szerelmi háromszög élet- és irodalombeli evidenciáját egy másik irodalmi konvenció függönye, áttetsző tüllje mögött látjuk. A hárompólusos viszonyszerkezet egy kétpólusú emberi kapcsolaton átszűrve, azzal egyenrangú drámaalkotó tényezőként jut el az olvasóig, a nézőig. A Budapesten, a Csatárka utcai hármas társbérletben az előkelő adjunktusékkal és a szerencsétlen, elvált Egérkével együtt lakó özvegy Orbán Béláné, Erzsike majdnem két évtizede elszakadt nővérétől, a fiához, Németországba (akkor még: Nyugat-Németországba) települt Gizától. Ők ketten, a Szkalla-lányok, 1918/19 táján „Szolnok megye szépei” egész életükben különböztek vérmérsékletükben, életfelfogásukban, noha mély, vitázó szeretet fűzte és fűzte össze őket. Kapcsolatukat a távolság levelezésre és telefonálásra redukálta. Ez utóbbi, Giza dúsgazdag gyáros fiának köszönhetően, nem okoz anyagi gondot. Orbánné ruhái is részben csomagban kapott, levetett ruhák: nénje tolakodás nélkül jótékonykodik vele, s egyben fönntartja magának a bölcsebb, tanácsadó személyiség, olykor az erkölcsi bíró jogait. E kétpólusos viszonynak, önmagában kevéssé drámai távkapcsolatnak mindezeken túl az a meghatározó vonása, hogy Giza gyógyíthatatlan betegség által tolókocsiba kényszerített béna idős hölgy, míg a szegényebb, lehetőségeiben sokkal korlátozottabb Orbánné csupa vitalitás, soha nem fér a bőrébe, ahová lép, ott skandalum támad. Giza szemléli és értelmezi, Erzsike éli és reflektálatlanul peregni hagyja az életet.

A darabban elhangzó monológok általában levélszövegek, vagy telefonbeszélgetések részletei. Orbánnén és Gizán kívül Csermlényi és Paula is sűrűn nyúl a telefonkagylóért (és még más epizódszereplők is), és Egérke is ír „sorsdöntő” levelet, Erzsike érdekében, Gizának. Örkény a kélt gyakori kommunikációs forma ezernyi kellékét használja föl, a változatos megszólítások, az indulati fordulatok tömegétől a különböző bevett formulákig. A két közlésmód evidenciáit azonban át is simítja abba a homogén nyelvi közegbe, amely a főszereplő Orbánné gondolati és stiláris világához igazodik elsősorban.

A két életszemlélet levélbeli és telefonos perlekedése mindhalálig eltarthatna. Orbánné és a kiérdemesült operaéneke, Csermlényi Viktor elkényelmesedett időskori liezonja is megmaradhatna a szokásos csütörtök esti lakomák keretei között. Az özvegy mindig ezen a napon látja vendégül nagyétkű hódolóját, aki első szerelme és egy életen át – Orbán Béla mellett is – a szeretője volt. A mellékkereset kedvéért kalapokat formázgató Egérke is a végtelenségig hallgathatná, hogy Erzsike úgy egzecírozza őt, ahogy Giza Orbánnét. Az erősebb és a gyengébb viszonylatait patikamérlegen méri ki az író – Csermlényi fölött például kortalanul ősöreg, fejedelmi anyja, Cs. Bruckner Adelaida uralkodik; s Viktor ezért is uralkodik Erzsikén (akit a mama utál), és Paula majd ezért is hálózhatja be az énekest (Paulát a mama szereti).

Ahhoz, hogy a tragikomédia tragikomédia, vagyis a dráma dráma legyen, ezeknek a kétpólusos, stabil és sztenderd szereplő-evidenciáknak (Giza – Erzsike; Erzsike – Viktor; Erzsike – Egérke; Erzsike – lánya/veje; Viktor – a mama) el kell mozdulniuk, mozgásba kell lendülniük. A régi barátnő, Paula váratlan felbukkanása alakítja ki a szerelmi háromszöghelyzetet, amely csúcsaival hirtelen kiékel, megpendít minden eddigi lineáris viszonylatot.

Szemelvényünk pontosan informál az egész színmű akart, végigvitt kisszerűségéről, mindennapiságáról. Örkény a Tóték mulya családfőjéről is azt írta: „Tót Lajos nem volt Korinthosz királya, csak egyszerű községi tűzoltó...” – és az őrnagy érkeztével mégis a görög drámákkal fölérő, abszurdoid tragikomédia sűrűjében találja magát. A Macskajáték is a jelentéktelenségből forrja ki magas rendű drámai groteszkumát. A játékból, abból a kommunikáció-pótló nyivákolósdiból, abból a bohóctréfából, mellyel Orbánné és Egérke naponta elszórakoztatják önmagukat. A macska-egér harc, a macska-egér viszonylat tehát szöveg- és játékszerűen is jelen van a darabban. A kérdés csak az, mikor ki a macska, és ki az egér.

A három szereplő közt sistergő telefonvonalak éppen a viszonylatok kuszálódásáról hozzák-viszik a híreket. A „Kész vagy, drágám?”, a „Képzelje, ma kalapban leszek”, az „Erősen mozognak a fák”, az „először fogok magának énekelni” s az egyéb banalitások és bókok mögöttesében, az „Ötszázszor hívtalak” ingerültségében már készülődik a konfliktus. Pedig Viktor csak egy ócska külvárosi kultúrházban lép föl. „Életük legszebb napja” ebben a kontextusban – és ennek ellenére – mégis életük legnagyobb napja (s mindenkiénél nagyobb legnagyobb nap majd Giza számára lesz).

Egy bulvárszerző sem bogozhatná ügyesebben a szálakat (a telefondrótokat), mint ahogy Örkény teszi. Csakhogy a bulvárszerzőnek textuálisan silányabbak lennének a viccei, és helyre, időre, jelenetezésre lenne szüksége a hármas (Egérkével négyes) szituáció kiformálására. Örkény tipikusan 20. századi színpada takarékoskodik a hellyel és idővel. Zsugorít, kihagy, jelez – mint az egyperces novellákban. „Ezt a darabot úgy kell eljátszani, mintha egyetlen mondat volna. Nem tűr semmiféle lelassulást, megállást vagy színváltozást, hiszen elejétől a végéig nem más, mint zaklatott lelkű hősnőjének, Orbánnénak egyre zaklatottabb és feszültebb vitája önmagával, a nővérével, az egész világgal – adta instrukcióba az író. – Ehhez kell alkalmazkodnia az előadás tempójának és a színpad berendezésének is. Minden színhely elejétől fogva a színpadon van. Az tehát, ami látszólag Orbánné szobája – egy asztallal, pamlaggal, telefonnal, a rivalda előtt egy zongoraszékkel stb. -, a darab egyetlen színpadképe. (...) Ettől a színpadi tértől elkülönítve csak a béna, tolókocsiban ülő Gizának van állandó helye a szín bal első sarkában. Ez teszi lehetővé, hogy a folyamatosságot ne szakítsa meg semmi, s a darab hősnője úgy sétálhasson át egyik képből a másikba, hogy még a beszédét se legyen kénytelen megszakítani.”

Örkény nem a levegőbe beszél: megfelel a maga támasztotta követelményeknek. Orbánné nyitó kismonológja, Orbánné és Giza a helyzetet vázoló dialógusa után (azaz: abból) Erzsike beül (átül) a Nárcisz presszóba, ahol az újra fölbukkanó Paulának – in medias res – ez az első mondata: „És volt egy lovagod.” A háborús évekre, az ostromra emlékeznek vissza – de a konfliktus ebben a kijelentésben máris exponálódik. Párbeszédük folytatásának érdekessége, hogy a kíváncsi Paula mindenképp szeretné kitudni az udvarló már rég elfeledett nevét, Orbánnénak viszont – aki persze gyanútlan, és egyelőre nincs is oka gyanúra – nem a név (a telefonos vagy testközelben naponta sokszor kifejtett név), hanem a személy a fontos, a „csupa has”, „tüdőtágulásos”, gusztustalan, öreg férfi: az ideál, a szerelmes, a lovag. Paula változatosan ismételgetett „Hogy is hívják?” kérdésére így sokáig nem érkezik válasz, s a kélt nő az abszurd drámák dialógustechnikájára („a süketek párbeszédére”) emlékeztető módon társalog egymással. (A félreértés, az egymás mellett elbeszélés szemelvényünkben, a „téves kapcsolásokban”, a fölösleges vagy rosszul, alig értett hívásokban is jelen van.)

Az író Székely Gábor, az ősbemutató rendezője kérésére spékelte meg egy-két oldottabb jelenettel a kisregény-előzményhez túlzottan tapadó szövegkönyvet. Ebből túlbeszélt, hiteltelen mozzanatok is fakadnak. Ilyen annak a ruhának az összepecsételése és a hozzá csatolt „rémtörténet”, amely ruhát az imént a szemünk láttára „vette kölcsön” a kevéssé gátlásos és kevéssé tulajdontisztelő Orbánné az adjunktusnétól, akitől a macskáját is „kölcsönvette”, elszerette. Ez az állandó vita tárgyát képező macska, szökésével és napi fél deci tejecskéjével, már a darab nyitányakor egy másik macskajáték-értelmezést is lehetővé tett. Ebben a jobbára „levél- és telefondrámában” a szereplők sokszor úgy írnak levelet, hogy – határozott és helyes írói óhajra – hozzá sem nyúlnak a tollhoz, csak monologikusan belekezdenek az evidens levélformába; és sokszor úgy telefonálnak, hogy föl sem veszik a kagylót, hiszen az olvasó, a néző korán és könnyen beleéli magát ebbe a pár- vagy magánbeszédes közlési konvencióba. Jelenetünkben mégis tárgyi valóságában kezelik a készüléket, mert a jelenet így atmoszferikusabb. Azon már a rendező törje a fejét, hogy a telefonálók tárcsázzanak-e? Ez a mozdulat a színpadon csak pótcselekvés, ellene dolgozik az „egyetlen mondat legyen” szándékának. A naturális gesztus (a kagyló fölemelése) és a nyelvileg oly jellemző megszólalás (a telefonálás) közül vagy hiányzik egy naturális mozzanat (a tárcsázás), vagy fölöslegesen beiktatódik, vagy egy gesztus hiánya (a nem-tárcsázás irrealitása) lép a helyébe.

Mint olvashattuk, szemelvényünkben vagy tárcsáznak, vagy nem. S feltűnő, hogy az instrukciókkal nem takarékoskodó író teljes jelenetet is puszta instrukcióval, kívánatos színpadi hatásmechanizmussal old meg. Nem írja meg a hangversenyt, hanem színházi eszközökkel (világítással stb.) szimbolizáltatja azt. Itt érződik, hogy a színházi matériának elsőrangú Macskajáték jobb kisregény, mint amilyen tragikomédia. Olyan következetlenségeknél kár leragadni, hogy mindhárman (Orbánné, Paula, Csermlényi) „meghajlás nélkül” fogadják a tapsokat. A taps a szituáció ironikus lírizáltságában tényleg mindhármuknak szól, ám a föllépő Csermlényi nyilván buzgón hajlong...

Giza életének evidenciája az volt, hogy beletörődött a sorsába és kulturáltsága, lelki elegenciája ellenére lemondott a szuverén életről. Orbánné életének evidenciája, hogy Csermlényi. van; volt, van és lesz. Erzsike életevidenciájának csődje, és a csődben is érződő vitalitása mindkettejükre visszahat. Bár Orbáné teátrális, mulatságos nagyjelenetben öngyilkos akarna lenni, arra rádöbben, hogy még ő, az örökmozgó is tanulhat valamit: a lelket, az emberi bensőt nem szabad átadni az érzelmi tunyaság automatizmusának, nem elegendő a nagy hang, a rámenősség, a fáradhatatlanság külsősége. Gizát viszont húgának vesztes Paula-kalandja, vagyis épp a csőd győzi meg arról, hogy tovább nem marad a fia németországi üvegházában, legalább utolsó éveit nem adja a „téli álom” akarattalan öntudatlanságának. Giza hazatér, hazatelepül, és a természetesen sikertelen öngyilkosságból mint álomból ébredő testvére mellett, a meglepett és boldog Orbánné, valamint Egérke nagyszabású „macskajátéka” láttán-hallatán – bepisil. Az öregasszony a tragikomédiában ezzel az infantilis „balesettel” érkezik vissza véglegesen gyermek- és ifjúkora színterére: a szülőföldjére, a hazájába.

A haza, a történelem régóta rárótt a két nővérre egy közös, de makacsul másként értelmezett evidenciát. Egyikük számára evidens, hogy apjuk a vörösök áldozata lett 1919-ben, másikuk számára evidens, hogy apjuk a fehérterrornak eset áldozatul. A lányoknak abból az időből van is – magukról – egy fényképük. Ez a fénykép a Macskajáték legfontosabb díszlete, háttere, sőt talán lényege. Hankiss Elemér az egyperces novellákról értekezve írta, hogy Örkény módszere nem más, mint „egy kiskanálnyi antianyagot csöppenteni a mi jó öreg mindennapi valóságunkba, majd némi kajánsággal, ha ugyan nem szorongással” figyelni a hatást. A Macskajáték „antianyaga” Paula, és „antianyag” az is, hogy a „mindennapi valóság” jó öreg: a szerelmi háromszög részesei már nem fiatalok. Az „antianyag” az élet legveszedelmesebb csábítása, az író legnagyobb ellenfele, az evidencia ellen dolgozik. „Éljen a kérdőjel, vesszen a pont!” – hirdette Örkény István, a groteszk szószólója, mestere, esszéistája-teoretikusa. Az evidencia arra való, hogy elmozduljon, hogy megszűnjék, hogy ne uralkodhasson fölöttünk. De az evidencia éppúgy fényképezhetetlen, leképezhetetlen, ahogyan az evidencia elmozdulása vagy megszűnése is. A kérdőjel után is kérdőjelet kell tenni – állítja a groteszk ábrázolás a maga örök kételyével, szarkazmusával, és állítja Örkény a maga örök lírájával és szorongásával.

Ama fényképről is mit tudhatunk? Orbánné tárgyilagosan így búcsúzik a közönségtől: „Biztos csak az, hogy bennünket ábrázol, Szolnok megye szépeit, a Szkalla lányokat, habos tüllruhában, szélfútta hajjal, nevetve, integetve, egy domboldalról lefutva. De hogy ki elé, mi elé futottunk, kinek vagy minek örültünk, az most már örök talány marad.”

*

A Macskajáték című tragikomédia első kötetbeli megjelenése: Időrendben (1972, drámák; ugyanezt az összefoglaló címet viselik a más műfajok válogatásai is!), 249-330. oldal. Megbízható kiadás az Örkény István művei sorozatban a Drámák (1982) hármas kötete: I., 287-378. oldal.

Tarján Tamás

*

Örkény István (1912-1979)

A Budapest szívében, az EMKÉ-vel átellenben ma is működő gyógyszertár (egykor Csillag Patika néven) a patikáit rendre elmulató – s apósa nagyvonalú segítségével rendre új patikákat szerző – Örkény Húgó tulajdona volt, aki amolyan „Krúdy-hősnek” számított István fia szemében. A sem nem iszákos, sem nem szoknyabolond, csupán rátarti gavallér atya a családi pályára szánta gyermekét. Igaz, nem is nagyon sejthette, hogy a Piarista Gimnázium VII. osztályában irodalomból elbukó fiú majd kiváló író lesz. Örkény István tehát eléggé kalandos, meg-megszakított egyetemista pályafutása során előbb gyógyszerész, utóbb vegyészmérnöki diplomát szerzett. Az 1950-es évek végén, írói száműzetése esztendeiben e két diplomájának hasznát is vette, mert gyógyszergyárba ment dolgozni (ahol viszont életművébe is fölvett novellát írt – munkaköri kötelességként...)

Először a Keresztmetszet című, részben általa alapított és pénzelt lapocska közölte írásait (saját visszatekintése szerint „meghökkentően silányakat”). 1936-tól József Attila és a Szép Szó című folyóirat közelében találta meg a helyét, került kapcsolatba a radikális baloldallal.

1942 áprilisában munkaszolgálatosként vonultatták be, hamarosan a 2. Magyar Hadsereg tagjaként indult az orosz frontra, ahol 1943 elején a sebesült és beteg Örkény hadifogságba esett. Csak 1946 karácsonyán térhetett haza. Az 1947 és 1956 közötti évtizedben, noha változatos műfajú írásainak színvonala igencsak hullámzó volt, legjava alkotásaival a középnemzedék prózaíróinak élvonalába emelkedett. Az első nagy kiteljesedés Ezüstpisztráng című kötete (1956.)

A forradalom utáni félreállítottsága fokozatosan szűnt meg. A hatvanas évek elejétől, különösen 1964 és 1968 között – túl az ötvenedik életévén – remekműveket publikált: sorra készült el, illetve jelent meg a Tóték című kisregény, a Jeruzsálem hercegnője című novelláskötet, a Macskajáték regényváltozata, a Nászutasok a légypapíron elbeszélés-gyűjteménye, és 1968-ban a műfajteremtő érvényű Egyperces novellák. Mivel prózai munkái alapján dramatizált, valamint eredeti színműveit 1966 óta általában nagy sikerrel játsszák a hazai és a külföldi színpadok (a Macskajátéknak már száznál jóval több premieren tapsoltak), a modern magyar dráma azt a mesterét tiszteli benne, aki a közép-kelet-európai groteszk irányzat elkötelezettjeként és művelőjeként a régió legismertebb lengyel, cseh, román és más írónagyságainak (elsősorban Slawomir Mrozeknek a szellemi rokona lett).

Alkotóereje teljében, Forgatókönyv című drámájának korrigálása közben, 1979 nyarán ragadta el a gyógyíthatatlan betegség.

Tarján Tamás

(Forrás: Magyar irodalom 1945-1995 – műelemzések Corvina 1996. 121., 195-201. old. – Tarján Tamás szerző írásos engedélyével)