Déri Gyula: Petőfi Zoltán - IV. Petőfi eltűnése után

Szendrey Júlia a fehéregyházi ütközet után Zoltánnal együtt Tordáról Kolozsvárra ment és az osztrák főhadparancsnokhoz fordult, kiben volt annyi emberség, hogy nyomoztatni kezdte az eltűnt költőt. A legvalószínűbb föltevés az volt, hogy Petőfi az oroszok fogságába esett, s ennek megállapítására hivatalos lépéseket tettek. A helyszínén is kutatni kellett, ehhez engedelemre volt szükség meg kirendelt katonákra, akik a kutatást, esetleg sírfölnyitást végezzék. Petőfiné lankadatlan eréllyel kereste és kerestette gyermekének apját; alig volt nap, hogy a parancsnokság épületében ne járt volna, s eközben nem vette észre, hogy hírbe hozta magát. Ez a hír eljutott apja füléhez is, mire Szendrey Kolozsvárra utazott és rábeszélte a leányát, hogy menjen hozzá Erdődre. 1850. február havában történt ez. Ezt a hónapot és a rá következő márciust a kis Zoltán tehát a nagyapja házában töltötte. Petőfinének azonban szűk lehetett az apai ház, mert április elején minden határozott cél nélkül Zoltánnal együtt Budapestre utazott, hol Garayékhoz szállott. Garay akkor az egyetemi könyvtár őre volt, és annak épületében szép tágas szabad lakással bírt. A család rendezett viszonyok közt polgári jólétben élt; a később bekövetkezett csapások, Garay megvakulása stb. még nem is voltak sejthetők.

Petőfiné és a kis Zoltán nyugalmas és kényelmes otthonra találtak náluk. Látogatók is jártak hozzájuk, nagyobbrészt írók és egyetemi tanárok,ezek között Horváth Árpád is. Horváth egyszer egy hajfürtöt kért emlékül Szendrey Júliától. Az özvegy, kit helyzetének bizonytalansága és fiának jövője aggasztott, hírnevének megrontása pedig a végletekig elkeserített, a diákos kérésre erélyes választ adott. Belemarkolt a hajába és így szólt: „Ha akarja, ez mind a magáé lehet.” Erre Horváth Árpád megkérte a kezét és 1850. július 21-én, tíz nappal Petőfi Sándor eltűnésének évfordulója előtt megtörtént a házasság.

Hogy legalább ezt a tíz napot meg nem várta, Szendrey Júliának sokan szemére vetették. Szilágyi Sándor, az egyetemi könyvtár egykori igazgatója, ki Horváth Árpádéknak minden dolgát tudta, e sorok írója előtt e dologban a következőket mondta:

- Ez a tíz nap igen keveset jelent; azok, akik ebbe belekötnek, nem ezt veszik rossz néven Szendrey Júliától, hanem azt, hogy egyáltalában férjhez ment. Hogy a Szeptember végén című gyönyörű elégia jóslatait beteljesedni engedte, hogy eldobta az özvegyi fátyolt és a költő nevét. Az embereket néha az aesthetikai érzékük meglehetősen kegyetlenné teszi, mondhatni, egyes személyektől elvárják, hogy tragikai hősökké legyenek, szinte rájuk parancsolják, hogy meg ne alkudjanak a sorssal, hanem makacs és elszánt harcban pusztuljanak el. Ilyen sorsot szántak még a nyárspolgárok is a Petőfi özvegyének, akinek szabad lett volna nagy nyomorúságba jutni, de másodszor férjhez menni – ez az ő szemükben nem volt stílszerű. Holott soha asszony úgy rá nem volt utalva, mint ő, hogy tisztességes házasság útján biztosítsa a helyzetét. Közel négy éven át, attól a naptól fogva, hogy Petőfivel megösmerkedett, élete az üldözött vadéhoz volt hasonló; két esztendő óta nem volt otthona sem, a legtöbbször fiával együtt mások jószívűségéből élt; bármennyire nem éreztették ezt vele és bármilyen szívesen látták is mindenütt, azért tudnia kellett, hogy amit neki nyújtanak, annak sokkal inkább a részvét a forrása, mint a vendégszeretet. Igaz, mehetett volna az apjához is, de otthon tűrhetetlen lett a helyzete, éppen a kolozsvári mendemondák miatt, amelyeknek a visszhangja kisvárosban és falun egyenesen elviselhetetlen. Hogy ezeknek véget vessen és a maga, valamint gyermeke jövőjét biztosítsa, erre nézve nem tehetett okosabbat, mint férjhez menni egy olyan előkelő állású emberhez, aminő Horváth Árpád volt. Sőt, ha már ez megkérte, az ő helyzetében, vissza se utasíthatta; hiszen hónapok óta élt már Garayéknál a fiával együtt, és ezek, ha nem is mondták volna neki, okvetlenül fölvetették volna önmaguk közt azt a kérdést, hogy vajon mire vár még Petőfiné, és mi az életcélja?

Így lett Petőfi özvegyéből Horváth Árpád egyetemi tanár felesége és így jutott a hányt-vetett életű Petőfi Zoltán a mostoha atyjához másfél éves korában.

Déri Gyula: Petőfi Zoltán - III. Zoltán fiam életrajza hét hónapos koráig (1849)

Írta: Petőfi Sándor

Született Zoltán fiam deczember 15. 1848. déli tizenkét órakor, Debreczenben a Harminczad-utczában, Ormós szabó házában, az utczára nyíló kapu melletti szobában.

Szeptemberben beállván katonának, feleségemet szüleihez vittem Erdődre, de az ottani lakás később az oláhlázadás miatt nem lévén eléggé biztos, Debreczenbe szállítám őt, hol zászlóaljammal feküdtem. Így érte szegény fiamat az a szerencsétlenség, hogy Debreczenben született.

Debreczenben és ami több: pénteki napon.

Azaz jobban mondva: pénteki napon és ami több:  pénteki napon.

Azaz jobban mondva: pénteki napon és ami több: Debreczenben! mert Debreczen még a pénteknél is veszedelmesebb, elannyira, hogyha a magyar függetlenség balul üt ki, azt nem másnak köszönhetjük, hanem annak, hogy Debreczenben kiáltatott ki. Micsoda gondolat is volt az, egy nemzet függetlenségét olyan városban proklamálni, hol s házak kapujára ez van írva: Aki bejön az udvarra, tegye be az ajtót, mert kimegy a disznó. Legalább annak a háznak a kapuján, ahol fiam született, ez állott.

Deczemben 14-én este Tacitusról beszélgettem feleségemmel, midőn hirtelen rosszul lett. Egész másnap délig a legirtózatosabb kínokat szenvedte, miknek visszagondolása most is megrázkódtatja lelkemet; már eszem ágában sem volt, hogy a szülést túl fogja élni szegényke, mert különben is oly kicsiny, vékony és gyönge, vagy legalább ennek látszik, hogy a szellő is könnyen elbánhatik vele. Fiam is oly gyönge, oly kicsiny, mondhatnám oly alaktalan volt, hogy az első pillanatban halva születettnek véltem. Harmadnapos korában megbetegedett s a betegség még inkább elcsigázta; de nemsokára felgyógyult s azután folyvást, szemlátomást gyarapodott.

Nemsokára megkereszteltettem Zoltánnak. Keresztapja Arany János, a világ egyik legnagyobb költője s legbecsületesebb embere, keresztanyja Arany Jánosné, amily egyszerű asszony, oly jó feleség és anya.

Én is, Juliska is végtelenül örültünk fiam születésén, de bizonyára legnagyobb öröme volt ezen az én boldogult jó szüleimnek. Apám ezt írta Pestről deczember 20-án: „Szeretett gyermekeim! Először is csak állandó egészséget kívánok az istentől szeretett Zoltánomnak és Juliskámnak és neked, Sándorom. Megkaptam leveledet, lelki örömet éreztem, úgyszinte édes anyád is, hogy az isten békességesen megszabadította kedves Juliskánkat a szülés mellett. Ezután is kívánok friss egészséget az ártatlan Zoltánnak, hogy nagyra nőjjön. Ugyan 20-án örömemben hozattam egy itcze bort és poharat emeltem, hogy még nekem is lehet unokámról beszélni. Örömömben Gyurinak is vettem egy meszely bort, mint régi szolgádnak, fiam. Csókolunk szeretett gyermekeim. Zoltánnak kardot kell szerezni, mert különös esztendőben született, hogy minden gyermek oldalán kardot kell látnunk. Eddig különös vágyásom volt a harczra, de már most tizannyi van, hogy kedves unokám ne jusson a pogányok kezébe. Csak az isten egészséget adjon, nem maradok itthon.” Anyám ezt írta e sorok után: „Kedves szeretteim! Bocsássatok meg, hogy az öreg annyi bohóságot írt. Nagy öröm lepte meg őtet, hogy megmaradt életük mind Juliskának, mind Zoltánnak. Kívánnék addig élni, míg az ajkaimhoz szorítanám és egy meleg csókkal illetném kedves unokámat.”

Szegény anyámnak nem teljesedett e kívánsága; meghalt, mielőtt láthatta volna. Csaknem utolsó szava is ez volt: „Hát én már nem láthatom az én kedves kis unokámat!”

Apám a tél folytán egyszer Pestről Debrecenbe szökött, s ott látta Zoltánt s határtalan gyönyöre telt benne. Onnan visszament ismét Pestre, s nemsokára bekövetkezett haláláig beszédének kedvenc és fő tárgya volt unokája, s halálos ágyán, mikor már beszélni nem tudott, karjait úgy mozgatta, mintha kis gyermeket ringatna, ezzel akarván tudtára adni anyámnak, hogy a kis unokáról gondolkodik.

Oh fiam, ha felnősz, légy tisztelettel és szeretettel e két szent öreg emléke iránt, kik engemet oly végtelenül szerettek, s kik tégedet is, ha meg nem halnak vala, oly végtelenül szerettek volna, mint csak szerethet anyád és apád!

Eleinte nagyon jó gyermek volt fiam. Két összetett karos szalmaszékvolt az ágya, s ott ha elálmosodott, mindenringatás nélkül szépen elaludt; de később Vörösmartyné és Vachott Sándorné mindig ölbe vette és hurcolta, s ezáltal úgy megszokta a ringatást, hogy azóta néha példa nélküli vesződségekkel lehet csak elaltatni. Más bajunk is volt vele, mindjárt születése után, az, hogy semmi szín alatt sem akart szopni néhány hétig. Mindig elfáradt az egész háznép, míg valahogy nagy nehezen a szájába tukmálhattuk az emlőt.

Déri Gyula: Petőfi Zoltán - II. Petőfi Zoltán születése után

Petőfi Zoltán születése után a Petőfi-családban nevezetes eset történt, melyet az irodalomtörténet eddigelé nem méltatott eléggé. Ekkor következett be Szendrey Ignác és Petőfiék között az igazi őszinte kibékülése, mely igen figyelemre méltó külső jelekben nyilvánult.

Arra a hírre, hogy leányának fia született,  Szendrey Ignác 1848. december végén Debrecenbe utazik és örömében nagy tettre határozza el magát. Petőfiéket Debrecenben akarja megtelepíteni, s e célból földbirtokot vesz nekik a város határában, a Szepesi pusztán, egy 101 kat. hold területű tanyát. Debrecen város statutumai azonban a földbirtokvételt ahhoz a feltételhez kötötték, hogy a vevőnek háza is legyen a városban. Szendrey eleget tesz e föltételnek és a Szent Anna (akkor Varga) utcában egy magas földszintre épült, több ablakos, csinos és értékes házat vett meg. Sőt vett még egy másikat, mely a Péterfia utcában álló nagy udvarú emeletes épület volt, akkor a Bartha Ferenc örököseié, most özvegy Telegdy Lászlóné tulajdona.

Ezeket az addig ösmeretlen adatokat e könyv írója tette először közzé a „Magyarország” 1899. április 14-iki számában, Tóth Béla egy közleményének megcáfolására, ki fölelevenítette azt az egy időben divatossá vált mendemondát, hogy Szendrey Ignác, ki Petőfi Sándort haláláig gyűlölte, gyűlöletét átvitte unokájára, Petőfi Zoltánra is, s ez lett volna az oka, hogy a nagy költő árván maradt fia már gyermekkorában elzüllött, súlyos betegségbe esett és idegenek közt nyomorban pusztult el.

Déri Gyula: Petőfi Zoltán - I. Petőfi Zoltán születése előtt

Hogy Petőfiék a Zoltán születése évében hihetetlenül izgalmas életet éltek, az köztudomású. A márciusi események előkészítésében minő része volt Petőfi Sándornak: a magyar szabadságharc-történet egyik legszebb és legismertebb fejezete szól róla. Kevesebben tudják, hogy Petőfi Sándorné e napokban döntő befolyást gyakorol a férjére. A fiatal házasok közt nemcsak minden érzés, de minden gondolat is közös, együtt olvasnak minden hírt a külföldi mozgalmakról, együtt tárgyalják az olaszországi fölkelést, a februári francia forradalom kitörését és mikor a bécsi forradalom híre megérkezik, Szendrey Júlia az első, aki tettre lelkesíti férjét.

Petőfi a naplójegyzeteiben 1848. évi március 17-én ezeket írja:

„Évek óta csaknem kirekesztőleges olvasmányom, reggeli és esti imádságom, mindennapi kenyerem a francia forradalmak története, a világnak ez az új evangéliuma, melyben az emberiség második megváltója, a szabadság hirdeti igéit. Minden szavát, minden betűjét szívembe véstem és ott a holt betűk megelevenedtek és az élethez jutottaknak szűk a hely és tomboltak, őrjöngtek bennem.

„A tűzokádó hegy közepébe kellene tollamat mártanom, hogy napjaimat, napjaim gyötrelmét leírhassam!

„Így vártam a jövendőt, vártam azt a pillanatot, melyben szabadsági eszméim és érzelmeim, szívemnek ezen elátkozott lelkei elhagyják a börtönt, kínszenvedésük helyét… vártam a pillanatot, nemcsak reméltem, de bizton hittem, hogy el fog jönni. Tanúbizonyságaim erre a költemények…

„Óh, mikor meghallottam, hogy Lajos Fülöpöt elűzték és Franciaország reszpublika!

„Egy Pesttől távol eső megyében utaztam és ott egy fogadóban lepte… rohanta meg e hír szívemet, fejemet, lelkemet, idegeimet.

-         „Vive la Republique! – kiálték föl s aztán némán, merőn álltam, de égve, mint egy lángoszlop.

„Amint eszméletemet visszanyertem, egy aggodalom kezdett bántani: a jelszó ki van kiáltva, gondolám, de ki tudja, mi nem történt, vagy történik, míg én hazaérek. Nélkülem kezdődjék a forradalom? Ah!

„Nyakrafőre siettem a fővárosba… reszketve, lélegzetvétel nélkül érkeztem haza.

„Általános volt a lelkesedés, de még semmi sem történt.

„Nagyot lélekzettem, mint a búvár, midőn a víz alól fölmerül. A forradalom lángja becsapott Németországba, egyre tovább harapódzott, végre Bécset is felgyujtotta. Bécs!... és mi folyvást lelkesedtünk ugyan, de nem mozdultunk…

-         - - „Pesten márczius 14-én az ellenzéki kör gyülést tartott…

„Én nem voltam jelen… Akkor este Jókai mondta el eredményét, vagyis eredménytelenségét nagy keserűséggel és teljes levertséggel. Hallatára magam is elkeseredtem, de el nem csüggedtem.

„Az éj nagy részét ébren töltöttem, feleségemmel együtt, bátor, lelkesítő, imádott kis feleségemmel együtt, ki mindig buzdítólag áll gondolataim, terveim előtt, mint a hadsereg előtt a magasra emelt zászló. Azon tanácskoztunk, mit kell tenni? mert az határozottan állt előttünk, hogy tenni kell és mindjárt holnap… hátha holnapután már késő lesz…

„Holnap ki kell vívnunk a sajtószabadságot! És ha lövöldöznek? Isten neki, ki várhat ennél szebb halált?

„E gondolatokkal aludtam el. - - - „

Március 15-én virradóra történt ez: Petőfi Zoltánról mindenesetre elmondhatni, hogy tűzben és lángban fogantatott. És szüleinek szertelen exaltációja, melyről e sorok bizonyságot tesznek, napról-napra fokozódott. Másnap kivívják a sajtószabadságot, proklamálják a 12 pontot, kiszabadítják a politikai foglyokat és ezekben mindenütt Petőfi a vezér. A felesége pedig, csakhogy éppen maga is kardot nem köt és a tömeg közé nem vegyül. De lélekben ott van mindenütt férjével. Harmadik nap a német polgárok üldözni kezdik a zsidókat, Petőfi  élete kockáztatásával védi őket. Egy hét múlva az úrbért eltörölte a pozsonyi országgyűlés, mert híre futott a főrendek közt, hogy Petőfi Sándor 40.000 paraszttal táboroz a Rákos mezején. „Ha nem tették volna a t. cz. urak azt, amit tettek – írja erre -, biztosíthatom őket Petőfi Sándor nevében, hogy ezen alaptalan hírnek nemsokára alapja és kalapja lett volna, azaz igaz lett volna tetőtől talpig, csak azzal a kis különbséggel talán, hogy nem 40, hanem 80, vagy még több ezer ember jelent volna meg a Rákoson.” Április 1-jén, mikor a magyar minisztériumot V. Ferdinánd kinevezte, Petőfi így ír: „Most hát oszoljunk szét ifjú barátim, … a forradalomnak vége van… de nem, a forradalomnak nincs vége, ez csak az első felvonás volt… a viszontlátásig!”

Április 29-én ezt írja: „A zsebem jóformán üres, de mégsem olyan üres, hogy bármi nemű hivatalt fölvállaljak, ha tukmálják is rám, annál kevésbé, hogy folyamodjam érte, mint jóakaróim terjesztgetik. Tisztelt jóakaróim, ha valaha azt halljátok, hogy én hivatalba léptem (egyetlenegyet, az országgyűlési követséget kivéve) tudjátok meg, hogy akkor már az utolsó ponton leszek, azon, hogy  családomat az éhhaláltól megmentsem”

Petőfiről az ellenségei azt is híresztelték, hogy megszökött, mások, hogy megőrült. A megőrüléstől - úgymond – csak akkor féltené magát, ha nem lenne ki ellen küzdenie, „pedig nekem harcz és háború kell mind halálig.” A megszökésről pedig így nyilatkozik: „Én félek egytől, de az nem a börtön, nem a halál, hanem a bátorságom”… ez az, amit nem mernék megsérteni, aminek vakon engedelmeskedem és ez sohasem mondja, hogy „hátra”, hanem mindig így kiált rám: „előre!”

Ebben az időtájban írta A királyokhoz című versét, melynek az a refrénje, hogy: „Bár mit mond a szemtelen hizelgés, nincsen többé szeretett király!” Ez a vers néhány hónappal megelőzte az eseményeket és országszerte nagy felháborodást keltett. Ellenvers is jelent meg rá, amelyben Petőfit hongyűlölőnek, honárulónak nevezik. A támadás zokon esett Petőfinek, s így emlékszik meg a vers írójáról:

Déri Gyula: Petőfi Zoltán - Előhang

ELŐHANG

Ide, ide, fiamat a kezembe,

Hadd szoritsam a szivemhez őt!

Mintha volnék újonnan teremtve!

Hogy éltemnek ifjú lombja nőtt!

Üdvözöllek lelkem szép kis ága,

Üdvözöllek édes magzatom!

Sirásodnak bánatos zajába

Beleolvad örvendő dalom.

Kis parányom, milyen nagy örömmel

Állok itt, és nézem képedet!

Kell-e még pap? örömkönyeimmel

Keresztellek én meg tégedet.

Csillagász lett végre is belőlem,

Itten állok csillagom előtt,

Arcvonásit hosszasan szemlélem

S találgatom a távol jövőt.

A reménynek nagy virágos fája

Mit e csillag fénye fölmutat;

Csak ne szálljon kora dér reája,

Mely leszedné a virágokat.

Óh halál, te nem lész oly kegyetlen,

Hogy magaddal rántsd idő előtt;

Nem enyém lesz! – tartsd ezt eszedben –

A hazának nevelem fel őt.

Úgy-e, úgy-e kis fiam, ha majdan

Én a korbul kiöregedem,

Iparkodni fogsz túltenni rajtam,

Vagy betöltöd legalább helyem?

Vajha egykor ekkép szólanának

Nem busúlva sirom szélinél?

„Meghalt! de nincs kára a hazának

Nincs, mert lelke a fiában él.”

Ezzel a himnussza üdvözölte Petőfi Sándor a fia születését, Debrecenben, 1848. december 15-én.

Ez a gyönyörű költemény a boldogságban úszó apa lelkének mélyét tárja fel előttünk, csapongó örömének árjára emel s eltölti lelkünket a reményeknek és kétségeknek azokkal a sejtéseivel, amelyek közt fiát először keblére ölelte.

De más okból is, méltó és helyén való Petőfi Zoltán élettörténetét ezzel a költeménnyel kezdeni. Mert nemcsak az apa lelkébe enged ez bepillantást, de a fiú életébe is, melyre elhatározó, végzetes befolyást gyakorolt. Halála előtt néhány nappal, gyönge, halk hangon, melyet gyakori köhögés szakított félbe, ismételve elszavalta e verset előttünk, kik mindennaposak voltunk betegágya körül, és láztól kipirulva, beesett szemének ragyogása közben így szólt: „Amíg az apám végrendeletét nem teljesítettem, élni akarok és élni fogok!” – És szőtte tovább szivárványos álmait a jövőről. Irodalmi terveiről beszélt, megírandó műveiről és létesítendő vállalatairól. Mert az apja nagy jövőt jósolt neki, teljesen kizártnak tartotta, hogy ez be ne következzék. E jóslatban talizmánt látott a halál ellen, valamint korábban az élet ama viszontagságai ellen, amelyeket szinte kihívólag önmaga idézett föl.

Valamely életpályára való komoly készülés kötelessége alól mindenesetre feloldozottnak hitte magát. Egyetlen hivatást érzett: lehetőleg híven mindenben utánozni az apját. Petőfi Sándor nem járta ki a középiskolát, Zoltánnal sem tudták elvégeztetni; nagyatyja, nagybátyja belefáradtak a taníttatásába s mikor a nyolcadik osztályból a harmadik kísérlet után is kimaradt, elkeseredetten vették le róla a kezüket. Mert az apja színész volt, mielőtt író lett volna: a fiú is ezen akarta kezdeni. Petőfi Sándor nyugtalan vére szerette a változást, fia ebben is rá ütött: határozott cél nélkl indul neki a világnak, városról-városra kóborol, rendesen a jólétet cseréli föl a nélkülözésekkel és nyomorúsággal, - ezzel éppen úgy nem törődik, amint az apja nem törődött. Halálakor egy újság azt írta róla, hogy hányt-vetett életének magyarázatát annak a forradalmi évnek a hatásában kell keresni, amelyben született és apjának ama szerepében, melyet az 1848-iki események irányításában vitte, éppen március 15-én, teljes és kerek kilenc hónappal december 15-ike, vagyis Zoltán születésnapja előtt.

Hogy e pár sorban kifejezett lapvélemény mily találó magyarázatát adja Petőfi Zoltán tragédiájának, megdöbbenéssel látjuk, ha egy futó pillantást vetünk Petőfiék 1848-iki családi életének viszontagságokban és izgalmakban kifogyhatatlan eseményeire.

Forrás: Déri Gyula: Petőfi Zoltán - Petőfi-Könyvtár XV. füzet – Kunossy, Szilágyi és Társa Könyvkiadó Vállalat kiadása Budapest, 1909.

 

Kölcsey Ferenc: Himnus a magyar nép zivataros századaiból

Isten áldd meg a magyart

Jó kedvvel, bőséggel,

Nyújts feléje védő kart,

Ha küzd ellenséggel;

Balsors akit régen tép,

Hozzá r víg esztendőt,

Megbünhődte már e nép

A múltat s jövendőt!

Őseinket felhozád

Kárpát szent bércére,

Általad nyert szép hazát

Bendegúznak vére;

S merre zúgnak habjai

Tiszának, Dunának,

Árpád hős magzatjai

Felvirágozának.

Értünk Kúnság mezein

Ért kalászt lengettél,

Tokak szőlővesszein

Nektárt csepegtettél.

Zászlónk gyakran plántálád

Vad török sáncára,

S nyögte Mátyás bús hadát

Bécsnek büszke vára.

hajh, de bűneink miatt

Gyúlt harag kebledben,

S elsújtád villámidat

Dörgő fellegedben:

Mert rabló mongol nyilát

Zúgattad felettünk,

Majd töröktő rabigát

Vállainkra vettünk.

Hányszor zengett ajkain

Ozman vad népének

Vert hadunk csonthalmain

Győzedelmi ének!

Hányszor támadt tenfiad,

Szép hazám, kebledre,

S lettél magzatod miatt

Magzatod hamvvedre!

Bújt az üldöztöt, s felé

Kard nyúl barlangjában.

Szertenézett, s nem lelé

Honját a hazában;

Bércre hág és völgybe száll,

Bő s kétség mellette;

Vérözön lábainál,S lángtenger felette.

Vár állott: most kőhalom;

Kedv s öröm röpkedtek:

Halálhörgés, siralom

Zajlik már helyettek.

S ah, szabadság, nem virúl

A holtnak véréből!

Kínzó rabság könnye hull

Árvánk hő szeméből!

Szánd meg isten, a magyart,

Kit vészek hányának;

Nyújts feléje védő kart

Tengerén kinjának!

Balsors akit régen tép,

Hozz rá víg esztendőt:

Megbünhődte már e nép

A múltat s jövendőt!

Forrás: KOSZORÚ – A magyar költészet tavaszi virágaiból – Összeállította Király György - Nyomtattatott Kner Izidor költségén és betűivel Gyomán, 1921.