Egy dalt, egy dalt,
Ó nimfa, kedvesednek
Folyásod partjain.
Egy dalt, mely egyszerűen,
Egy dalt, mely égi hévvel,
A szívhez szóljon és tehozzád!
Kettő szerelme kebelemnek
Egy hon és egy leány;
Azt vérző szivvel, ezt epedve,
Azt lángolóan, ezt mosolygva
Tekintvén, ölelem.
De büszke lesz szivem s dobog,
S önérzés száll ki homlokomra,
Ha képeik lengenek felém.
Keggyel teljes, de búsan
Tűnik fel képed, ó hon,
Mint Róma Cézár álmain.
Ó szent, ó szent!
De fájdalomnak érzete,
Mely rólad súgárzik reám,
De te mosolygva jösz,
Ó lyány, mint májsu reggelén
Az ujjá szült nap ragyog,
És kebleden
Mint olvad el a bú.
És kebleden kívül
Mint nincs öröm!
Ó hon, ha egy pillanatig
Szétoszlik felleged,
S vígan mosolyogsz:
Olimpig szállnak érzetim,
S láng és erő keblembe.
S ha, lányka, néked
Szelid bánat leng arcodon,
Könyekben dőlök karjaidra,
S vigasztalást lelsz ajkamon.
Ó lyány hamvvedreden
Búsan kél egykor a dal,
S majd szárnya fennlebegvén,
Harmatjából egének
Csöppent vigasztalást.
De néked élni kell, ó hon,
S örökre mint tavasz virúlni,
Ah, mert omladékidon
Reszketve fognék szétomolni
Hazám! Hazám!
Forrás: KOSZORÚ – A magyar költészet tavaszi virágaiból –
Összeállította Király György - Nyomtattatott Kner Izidor költségén és betűivel
Gyomán, 1921.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése