Hallgatsz, s csak sóhajtásid lengenek,
Csak néma könny csepeg búr arcaidra,
Esengve fordulsz embertársaidra,
Hogy együttérzéssel könnyitsenek:
Nem ők, nem ők, az érzéketlenek!
Hideg pillantást vetve kínaidra,
Miért vonúla köd szép napjaidra?
Mi bánt? mit vesztél?... ők nem érdenek.
El! Társat a bús nálok nem talál,
El, én felém! Szív szívhez szólhat itten;
Jer öntsd ki bánatod nekem meghitten.
S ha hívedtől megfosztott a halál,
Jajgasd nevét, nevével költs fel engem,
S enyhülni fogsz, ha kínod visszazengem.
Forrás: KOSZORÚ – A magyar költészet tavaszi virágaiból –
Összeállította Király György - Nyomtattatott Kner Izidor költségén és betűivel
Gyomán, 1921.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése