ELŐHANG
Ide, ide, fiamat a kezembe,
Hadd szoritsam a szivemhez őt!
Mintha volnék újonnan teremtve!
Hogy éltemnek ifjú lombja nőtt!
Üdvözöllek lelkem szép kis ága,
Üdvözöllek édes magzatom!
Sirásodnak bánatos zajába
Beleolvad örvendő dalom.
Kis parányom, milyen nagy örömmel
Állok itt, és nézem képedet!
Kell-e még pap? örömkönyeimmel
Keresztellek én meg tégedet.
Csillagász lett végre is belőlem,
Itten állok csillagom előtt,
Arcvonásit hosszasan szemlélem
S találgatom a távol jövőt.
A reménynek nagy virágos fája
Mit e csillag fénye fölmutat;
Csak ne szálljon kora dér reája,
Mely leszedné a virágokat.
Óh halál, te nem
lész oly kegyetlen,
Hogy magaddal
rántsd idő előtt;
Nem enyém lesz! –
tartsd ezt eszedben –
A hazának nevelem
fel őt.
Úgy-e, úgy-e kis
fiam, ha majdan
Én a korbul
kiöregedem,
Iparkodni fogsz
túltenni rajtam,
Vagy betöltöd
legalább helyem?
Vajha egykor ekkép
szólanának
Nem busúlva sirom
szélinél?
„Meghalt! de nincs
kára a hazának
Nincs, mert lelke a
fiában él.”
Ezzel a himnussza üdvözölte Petőfi
Sándor a fia születését, Debrecenben, 1848. december 15-én.
Ez a gyönyörű költemény a
boldogságban úszó apa lelkének mélyét tárja fel előttünk, csapongó örömének
árjára emel s eltölti lelkünket a reményeknek és kétségeknek azokkal a
sejtéseivel, amelyek közt fiát először keblére ölelte.
De más okból is, méltó és helyén való
Petőfi Zoltán élettörténetét ezzel a költeménnyel kezdeni. Mert nemcsak az apa
lelkébe enged ez bepillantást, de a fiú életébe is, melyre elhatározó, végzetes
befolyást gyakorolt. Halála előtt néhány nappal, gyönge, halk hangon, melyet
gyakori köhögés szakított félbe, ismételve elszavalta e verset előttünk, kik
mindennaposak voltunk betegágya körül, és láztól kipirulva, beesett szemének
ragyogása közben így szólt: „Amíg az apám végrendeletét nem teljesítettem, élni
akarok és élni fogok!” – És szőtte tovább szivárványos álmait a jövőről.
Irodalmi terveiről beszélt, megírandó műveiről és létesítendő vállalatairól.
Mert az apja nagy jövőt jósolt neki, teljesen kizártnak tartotta, hogy ez be ne
következzék. E jóslatban talizmánt látott a halál ellen, valamint korábban az
élet ama viszontagságai ellen, amelyeket szinte kihívólag önmaga idézett föl.
Valamely életpályára való komoly
készülés kötelessége alól mindenesetre feloldozottnak hitte magát. Egyetlen
hivatást érzett: lehetőleg híven mindenben utánozni az apját. Petőfi Sándor nem
járta ki a középiskolát, Zoltánnal sem tudták elvégeztetni; nagyatyja,
nagybátyja belefáradtak a taníttatásába s mikor a nyolcadik osztályból a
harmadik kísérlet után is kimaradt, elkeseredetten vették le róla a kezüket.
Mert az apja színész volt, mielőtt író lett volna: a fiú is ezen akarta
kezdeni. Petőfi Sándor nyugtalan vére szerette a változást, fia ebben is rá
ütött: határozott cél nélkl indul neki a világnak, városról-városra kóborol,
rendesen a jólétet cseréli föl a nélkülözésekkel és nyomorúsággal, - ezzel
éppen úgy nem törődik, amint az apja nem törődött. Halálakor egy újság azt írta
róla, hogy hányt-vetett életének magyarázatát annak a forradalmi évnek a
hatásában kell keresni, amelyben született és apjának ama szerepében, melyet az
1848-iki események irányításában vitte, éppen március 15-én, teljes és kerek
kilenc hónappal december 15-ike, vagyis Zoltán születésnapja előtt.
Hogy e pár sorban kifejezett
lapvélemény mily találó magyarázatát adja Petőfi Zoltán tragédiájának,
megdöbbenéssel látjuk, ha egy futó pillantást vetünk Petőfiék 1848-iki családi
életének viszontagságokban és izgalmakban kifogyhatatlan eseményeire.
Forrás: Déri Gyula:
Petőfi Zoltán - Petőfi-Könyvtár XV. füzet – Kunossy, Szilágyi és
Társa Könyvkiadó Vállalat kiadása Budapest, 1909.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése