2015. máj. 2.

Déri Gyula: Petőfi Zoltán - II. Petőfi Zoltán születése után





Petőfi Zoltán születése után a Petőfi-családban nevezetes eset történt, melyet az irodalomtörténet eddigelé nem méltatott eléggé. Ekkor következett be Szendrey Ignác és Petőfiék között az igazi őszinte kibékülése, mely igen figyelemre méltó külső jelekben nyilvánult.

Arra a hírre, hogy leányának fia született,  Szendrey Ignác 1848. december végén Debrecenbe utazik és örömében nagy tettre határozza el magát. Petőfiéket Debrecenben akarja megtelepíteni, s e célból földbirtokot vesz nekik a város határában, a Szepesi pusztán, egy 101 kat. hold területű tanyát. Debrecen város statutumai azonban a földbirtokvételt ahhoz a feltételhez kötötték, hogy a vevőnek háza is legyen a városban. Szendrey eleget tesz e föltételnek és a Szent Anna (akkor Varga) utcában egy magas földszintre épült, több ablakos, csinos és értékes házat vett meg. Sőt vett még egy másikat, mely a Péterfia utcában álló nagy udvarú emeletes épület volt, akkor a Bartha Ferenc örököseié, most özvegy Telegdy Lászlóné tulajdona.







Ezeket az addig ösmeretlen adatokat e könyv írója tette először közzé a „Magyarország” 1899. április 14-iki számában, Tóth Béla egy közleményének megcáfolására, ki fölelevenítette azt az egy időben divatossá vált mendemondát, hogy Szendrey Ignác, ki Petőfi Sándort haláláig gyűlölte, gyűlöletét átvitte unokájára, Petőfi Zoltánra is, s ez lett volna az oka, hogy a nagy költő árván maradt fia már gyermekkorában elzüllött, súlyos betegségbe esett és idegenek közt nyomorban pusztult el.


A „Magyarország”-ban közzétett sorok arra ösztönözték Kardos Albert dr-t, a debreceni főreáliskola irodalomtörténet tanárát, hogy a birtokvásárlás ügyének utána nézzen Debrecen város levéltárában és kutatásai alapján pár nap múlva jelentette, hogy adataim mindenben találnak: „a Szendrey Ignác szerzette tanya körülbelül 20 nyilas, vagyis 101 kat. hold terjedelmű birtok. A hatvanas években került a Leidenfrost Gyula tanácsnok (Déri Gyula atyja) kezébe; ő pedig később Sebess Györgynek adta el. Jelenleg a  Reviczky-család bírja. Szendrey Ignác – mint idegen – csak úgy vásárolhatta meg ősrégi debreceni statutumnál fogva ezt a tanyabirtokot, hogy előbb házat kellett szereznie a városban, s el kellett nyernie a debreceni polgárjogot. Ezt meg is cselekedte Petőfi apósa. Nemcsak egy, hanem két házat, éspedig értékes házakat vásárolt a hozzájuk tartozó (ezektől elválaszthatatlan birtoklású) ondódi „ház után való földekkel”együtt. Mind a két ház vétele 1849 elején, tehát kevéssel a Petőfi Zoltán születése után történt.”

A tanyaföldet is ugyanezekben a napokban írták át Szendrey Ignác nevére. E sorok írója magától Szendreytől hallotta, mikor a 60-as évek elején az eladás végett házukban megfordult, hogy a tanyát mielőtt megvette, megmutatta leányának és Petőfinek is, egy januári napon, 1849-ben. A tanyai lakóházhoz, mely némi emelkedésen áll, néhány gazdasági épület közt, szemben a gémeskúttal, - a dűlőútról széles fasor visz; a ház háta mögött félkörben terül el egy jókora gyümölcsös és virágos kert. Ezt magas fák szegélyezték és nyáron igen kedves hely volt; ahol a sűrű lombok szétnyíltak, szépen odalátszottak a debreceni tornyok s a szomszéd fástanyák piros cserépfödelükkel, amikkel a fekete homokú, gazdag búzatermésű Szepes-puszta már akkor is be volt népesítve. Petőfi képzeletét nem zavarta a lombtalan téli tájkép s a földeket borító hólepel egyhangú fehérsége; a puszta természetimádó fia szépnek találta így is kis családja jövendő otthonát és készséggel egyezett bele a vásárlásba.

Így beszélte el ezt Szendrey Ignác és megmutatta azt a helyet a lakóház padlatos szobájában, ahol a majorosné rövid ozsonnával megvendégelte őket.

Abban az életrajzban, melyet Petőfi a fia hét hónapos korában írt s mely a következő fejezetben olvasható, mindezekről nincs szó. Sem a Szendreynél tett látogatás, sem az ő viszontlátogatása Debrecenben, általában a Szendrey neve elő sem fordul benne. Ellenben annál több szó van az öreg Petrovicsról, aki szintén eljött látni az unokáját és túláradó szeretettel ölelte szívére. Ami azt mutatja, hogy Petőfi a sok keserűséget, amit Szendrey neki okozott, még mindig nem tudta elfelejteni és ha kibékült is a felesége apjával, szeretettel nem tudott rágondolni. Még a ház és birtokvétel sem hatotta meg és ez ismét csak a Petőfi jellemszilárdságára vall. Hogy visszautasítsa, vagy lebeszéléssel akadályozza a vásárlást, ehhez nem volt joga, annál kevésbé, mert hiszen a fekvőségeket Szendrey a maga nevére íratta. Sőt Petőfi meg is tekintette a tanyát a vétel előtt, mert felesége és fia nyári tartózkodási helyéül volt az szánva, de eszébe sem jutott, hogy a hasznosság szempontjából tekintse; ő azután is dolgozni akart a családjáért és semmi esetre sem akart függő helyzetbe kerülni. Miért is semmiféle hálára sem érezte magát kötelezve. Az ő szemében úgy tűnt fel a dolog, hogy Szendrey házat és földet vett magának, amelynek felét valamikor örökölni fogja a leánya és az unokája, a másik felét a másik leánya, Szendrey Mari. (Kit 1858-ban Gyula Pál vett el.) Petőfi Sándort azonban, a vőt, ez a dolog egyelőre nagyon távolról érdekelte. Mindazonáltal van egy költeménye, melyet 1849. januárban írt, tehát a birtokvásárlás után, s abban egy sor mintha erre az eseményre célozna. A Tiszteljétek a közkatonákat című versnek egyik szakasza ugyanis így szól:

„Velük állunk a csaták tüzében,
De mi tudjuk, hogy miért csatázunk,
Mert van, ami győzelemre buzdít,
Vagyon elvünk, van tán gazdaságunk,
S von előre csábító varázsa
A dicsőség ragyogó szemének. –
Tiszteljétek a közkatonákat,
Nagyobbak ők, mint a hadvezérek!’”

Ez a „van tán gazdaságunk” kifejezés egészen rá illik Petőfi akkori helyzetére. Először is, aki Petőfi őszinteségét ismeri, kizártnak kell tartani, hogy ezt a sort így írta volna meg, ha nem tartozott volna már akkor azok közé, kik ezt valóban elmondhatták magukról. Akinek semmije sincs, az még versben is tartózkodik az ilyen többes szám használatától, mert mindig akad, aki kineveti érte. Ősrégi felfogás, hogy a nincsen nem baj, de a legtávolabbi célzás arra, hogy valamink van, ha hazugságnak bizonyul, az már szégyen. Petőfi ezt a célzást csak akkor tehette, mikor már ott volt a ház és föld szinte a kezében, de mert mégsem volt az övé, azért használta a föltételes alakot; nem azt mondta, hogy „van gazdaságunk”, hanem hogy „van tán”.

Még egy másik tanakodás is álljon itt. Vizsgáljuk meg, hogy mit akarhatott ezzel a birtokkal és a két házzal Debrecenben Szendrey Ignác? Vajon csakugyan Petőfiéknek szándékozott-e otthont teremteni az egyik házban, és magának a másikban?

Aki ebben kételkednék, annak figyelmébe kell ajánlani, hogy 1849. január elején, mikor a kormány Debrecenbe menekült Windischgrätz elől, a magyar ügy végképpen veszve látszott. Senki sem remélhette, hogy a győzedelmes osztrák fővezér időt fog engedni az erőgyűjtésre és tétlenül megvárja, míg a diadalmas tavaszi hadjárat hősei elől neki kell kiüríteni az ország fővárosát. Szendrey tehát semmiképpen sem remélhette, hogy Debrecen még csak azon a télen is a kormány székhelye marad és tele lesz idegenekkel, akik magas házbéreket fizetnek. Inkább hinnie kellett, hogy pár heti bizonytalanság után az osztrák megszállja a várost, azután síri nyugalom, béke és pangás következik. Az olyan gazdálkodó alföldi nagy faluban, amilyen Debrecen volt, a házakba bérlőt egyáltalában nem lehetett kapni; ott mindenkinek volt háza, s amelyikből a gazda kihalt, vagy elköltözött, annak be kellett szegezni a kapuját. Szendrey semmi esetre sem vett két házat tőkebefektetésre; egész életében sokkal jobb gazdának és józanul számítóbb üzletembernek mutatta magát, semhogy ilyen balfogást tett volna. Bele kell nyugodnunk a logikai bizonyosságba, hogy a világ előtt engesztelhetetlenül gyűlölködő Szendrey Ignácot bizony végképpen kibékítette az unokája születése. Amint Zoltán a világra jött: mint más elkeseredett apa, ő is belenyugodott a változhatatlanba, sőt fölébredt benne az apai és nagyapai szeretettel együtt a kötelességérzet is, és elhatározta, hogy Petőfiéket Debrecenben megtelepíti, és maga is oda költözik a családjával. Hogy így a két család egymás mellett nyugodt és megelégedett életet éljen.

És aki Szendreynek ebben a szándékában még mindig kételkednék, azt a következő évtized eseményei világosítják föl.

Az 1858-ik évben ugyanis, alighogy másik leányát, Máriát, férjhez adta Gyulai Pál kolozsvári tanárhoz, az öreg Szendreyben ismét felébred a régi vágy és elhatározza, hogy visszavonul a szolgálattól és az új házasok közelében fogja tölteni hátralevő napjait. Amint Gyulaiék 1860-ban a fővárosba költöznek, hol Gyulai Pál új állást kapott, hajszálra megismétlődnek a tizenkét év előtti családi események. Gyulaiéknak gyermekük születik, mire Szendrey Budapestre jön és ismét két házat vesz. Az egyiket Gyulaiék számára a Bástya utcában, a régi Hét bagoly-t, a másikat ehhez elég közel, a Sándor utcai 17-ik számút, magának. Ebbe csakhamar beköltözik és benne lakik haláláig. Amikor ezeket a házakat megszerzi, a hatvanas évek elején, ugyanakkor adja el debreceni birtokait. Mire vall ez, ha nem arra, hogy az 1849-iki debreceni vásárlásoknak is hasonló céljuk volt? Amint Petőfi Sándor eltűnésével ez a cél, a házas gyermeke és unokája közelében való megtelepedés elérhetetlenné vált, Szendrey folytatta hivatalát, melytől talán különben sem akart rögtön visszavonulni és a debreceni birtokokkal várakozó álláspontra helyezkedett. Ha sok hasznukat nem látta is: tartotta őket, mert hiszen ott volt a másik leánya és hátha annak úgy fordul a sorsa, hogy szüksége lehet rájuk? Egészen 1860-ig tart ez a bizonytalanság, amíg Gyulaiék Kolozsvárott laknak és Gyulait, mint református tanárembert és emelkedő hírnevű írót esetleg meghívhatják a debreceni kollégiumba. De amint Gyulait Budapestre hívják, a debreceni birtokok rögtön elvesztik minden jelentőségüket, Szendrey egymás után túlad rajtok és helyükbe Budapesten vesz két házat.

Mindezek mérlegelésével el kell tűnnie minden kétségnek és a Szendrey Ignác egyéniségét megtisztultnak kell tekintenünk attól az árnyéktól, mit egy félreértés borított rá. Hosszabban kellett foglalkoznunk ezzel a kérdéssel, mert Szendrey Ignácot egészen a sírig kísérte ez az árnyék, és amint a Tóth Béla cikke mutatja, még halála után az emlékére is ránehezedett. Az irodalomtörténet sokat tud arról, hogy Petőfi Sándorral rosszul bánt, de mindez ideig nem vette tudomásul, hogy milyen intézkedéseket tett a Petőfi-család jövőjének biztosítására. És amint nem méltányolták a Petőfi Zoltán születésekor hozott áldozatait, amelyek pedig szeretetének voltak nagyon is világos bizonyítékai, azonképpen nem akarták meglátni jóságos kezének nyomait árvaságra jutott unokája életében. Sőt eléggé könnyelműen: kora haláláért is őt igyekeztek felelőssé tenni. Holott, amint látni fogjuk, Szendrey Ignác Petőfi Zoltánnal szemben kifogástalanul teljesítette mindazokat a kötelességeket, amelyeket a vérségi kötelék és a nagyszülei szeretet törvényei rendelnek.

Ezek előre bocsátása után térjünk vissza Petőfi Zoltán bölcsőjéhez és hallgassuk meg, mit ír az újszülöttről az apa és miképpen írja le élettörténetét egész hét hónapos koráig.

**



Forrás: Déri Gyula: Petőfi Zoltán - Petőfi-Könyvtár XV. füzet – Kunossy, Szilágyi és Társa Könyvkiadó Vállalat kiadása Budapest, 1909.

 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése