Petőfi
Zoltán születése után a Petőfi-családban nevezetes eset történt, melyet az
irodalomtörténet eddigelé nem méltatott eléggé. Ekkor következett be Szendrey
Ignác és Petőfiék között az igazi őszinte kibékülése, mely igen figyelemre
méltó külső jelekben nyilvánult.
Arra
a hírre, hogy leányának fia született, Szendrey
Ignác 1848. december végén Debrecenbe utazik és örömében nagy tettre határozza
el magát. Petőfiéket Debrecenben akarja megtelepíteni, s e célból földbirtokot
vesz nekik a város határában, a Szepesi pusztán, egy 101 kat. hold területű
tanyát. Debrecen város statutumai azonban a földbirtokvételt ahhoz a
feltételhez kötötték, hogy a vevőnek háza is legyen a városban. Szendrey eleget
tesz e föltételnek és a Szent Anna (akkor Varga) utcában egy magas földszintre
épült, több ablakos, csinos és értékes házat vett meg. Sőt vett még egy
másikat, mely a Péterfia utcában álló nagy udvarú emeletes épület volt, akkor a
Bartha Ferenc örököseié, most özvegy Telegdy Lászlóné tulajdona.
Ezeket
az addig ösmeretlen adatokat e könyv írója tette először közzé a „Magyarország”
1899. április 14-iki számában, Tóth Béla egy közleményének megcáfolására, ki
fölelevenítette azt az egy időben divatossá vált mendemondát, hogy Szendrey
Ignác, ki Petőfi Sándort haláláig gyűlölte, gyűlöletét átvitte unokájára,
Petőfi Zoltánra is, s ez lett volna az oka, hogy a nagy költő árván maradt fia
már gyermekkorában elzüllött, súlyos betegségbe esett és idegenek közt
nyomorban pusztult el.
A „Magyarország”-ban közzétett sorok arra
ösztönözték Kardos Albert dr-t, a debreceni főreáliskola irodalomtörténet
tanárát, hogy a birtokvásárlás ügyének utána nézzen Debrecen város levéltárában
és kutatásai alapján pár nap múlva jelentette, hogy adataim mindenben találnak:
„a Szendrey Ignác szerzette tanya körülbelül 20 nyilas, vagyis 101 kat. hold
terjedelmű birtok. A hatvanas években került a Leidenfrost Gyula tanácsnok
(Déri Gyula atyja) kezébe; ő pedig később Sebess Györgynek adta el. Jelenleg
a Reviczky-család bírja. Szendrey Ignác –
mint idegen – csak úgy vásárolhatta meg ősrégi debreceni statutumnál fogva ezt
a tanyabirtokot, hogy előbb házat kellett szereznie a városban, s el kellett
nyernie a debreceni polgárjogot. Ezt meg is cselekedte Petőfi apósa. Nemcsak
egy, hanem két házat, éspedig értékes házakat vásárolt a hozzájuk tartozó
(ezektől elválaszthatatlan birtoklású) ondódi „ház után való földekkel”együtt. Mind a két ház vétele 1849 elején,
tehát kevéssel a Petőfi Zoltán születése után történt.”
A
tanyaföldet is ugyanezekben a napokban írták át Szendrey Ignác nevére. E sorok
írója magától Szendreytől hallotta, mikor a 60-as évek elején az eladás végett
házukban megfordult, hogy a tanyát mielőtt megvette, megmutatta leányának és
Petőfinek is, egy januári napon, 1849-ben. A tanyai lakóházhoz, mely némi
emelkedésen áll, néhány gazdasági épület közt, szemben a gémeskúttal, - a
dűlőútról széles fasor visz; a ház háta mögött félkörben terül el egy jókora
gyümölcsös és virágos kert. Ezt magas fák szegélyezték és nyáron igen kedves
hely volt; ahol a sűrű lombok szétnyíltak, szépen odalátszottak a debreceni
tornyok s a szomszéd fástanyák piros cserépfödelükkel, amikkel a fekete homokú,
gazdag búzatermésű Szepes-puszta már akkor is be volt népesítve. Petőfi
képzeletét nem zavarta a lombtalan téli tájkép s a földeket borító hólepel
egyhangú fehérsége; a puszta természetimádó fia szépnek találta így is kis
családja jövendő otthonát és készséggel egyezett bele a vásárlásba.
Így
beszélte el ezt Szendrey Ignác és megmutatta azt a helyet a lakóház padlatos
szobájában, ahol a majorosné rövid ozsonnával megvendégelte őket.
Abban
az életrajzban, melyet Petőfi a fia hét hónapos korában írt s mely a következő
fejezetben olvasható, mindezekről nincs szó. Sem a Szendreynél tett látogatás,
sem az ő viszontlátogatása Debrecenben, általában a Szendrey neve elő sem
fordul benne. Ellenben annál több szó van az öreg Petrovicsról, aki szintén
eljött látni az unokáját és túláradó szeretettel ölelte szívére. Ami azt
mutatja, hogy Petőfi a sok keserűséget, amit Szendrey neki okozott, még mindig
nem tudta elfelejteni és ha kibékült is a felesége apjával, szeretettel nem tudott
rágondolni. Még a ház és birtokvétel sem hatotta meg és ez ismét csak a Petőfi jellemszilárdságára vall. Hogy
visszautasítsa, vagy lebeszéléssel akadályozza a vásárlást, ehhez nem volt
joga, annál kevésbé, mert hiszen a fekvőségeket Szendrey a maga nevére íratta.
Sőt Petőfi meg is tekintette a tanyát a vétel előtt, mert felesége és fia nyári
tartózkodási helyéül volt az szánva, de eszébe sem jutott, hogy a hasznosság
szempontjából tekintse; ő azután is dolgozni akart a családjáért és semmi
esetre sem akart függő helyzetbe kerülni. Miért is semmiféle hálára sem érezte
magát kötelezve. Az ő szemében úgy tűnt fel a dolog, hogy Szendrey házat és
földet vett magának, amelynek felét valamikor örökölni fogja a leánya és az
unokája, a másik felét a másik leánya, Szendrey Mari. (Kit 1858-ban Gyula Pál
vett el.) Petőfi Sándort azonban, a vőt, ez a dolog egyelőre nagyon távolról
érdekelte. Mindazonáltal van egy költeménye, melyet 1849. januárban írt, tehát
a birtokvásárlás után, s abban egy sor mintha erre az eseményre célozna. A Tiszteljétek a közkatonákat című versnek
egyik szakasza ugyanis így szól:
„Velük állunk a csaták tüzében,
De mi tudjuk, hogy miért csatázunk,
Mert van, ami győzelemre buzdít,
Vagyon elvünk, van tán
gazdaságunk,
S von előre csábító varázsa
A dicsőség ragyogó szemének. –
Tiszteljétek a közkatonákat,
Nagyobbak ők, mint a hadvezérek!’”
Ez
a „van tán gazdaságunk” kifejezés
egészen rá illik Petőfi akkori helyzetére. Először is, aki Petőfi őszinteségét
ismeri, kizártnak kell tartani, hogy ezt a sort így írta volna meg, ha nem
tartozott volna már akkor azok közé, kik ezt valóban elmondhatták magukról.
Akinek semmije sincs, az még versben is tartózkodik az ilyen többes szám
használatától, mert mindig akad, aki kineveti érte. Ősrégi felfogás, hogy a
nincsen nem baj, de a legtávolabbi célzás arra, hogy valamink van, ha
hazugságnak bizonyul, az már szégyen. Petőfi ezt a célzást csak akkor tehette,
mikor már ott volt a ház és föld szinte a kezében, de mert mégsem volt az övé,
azért használta a föltételes alakot; nem azt mondta, hogy „van gazdaságunk”,
hanem hogy „van tán”.
Még
egy másik tanakodás is álljon itt. Vizsgáljuk meg, hogy mit akarhatott ezzel a
birtokkal és a két házzal Debrecenben Szendrey Ignác? Vajon csakugyan
Petőfiéknek szándékozott-e otthont teremteni az egyik házban, és magának a
másikban?
Aki
ebben kételkednék, annak figyelmébe kell ajánlani, hogy 1849. január elején,
mikor a kormány Debrecenbe menekült Windischgrätz elől, a magyar ügy végképpen
veszve látszott. Senki sem remélhette, hogy a győzedelmes osztrák fővezér időt
fog engedni az erőgyűjtésre és tétlenül megvárja, míg a diadalmas tavaszi
hadjárat hősei elől neki kell kiüríteni az ország fővárosát. Szendrey tehát
semmiképpen sem remélhette, hogy Debrecen még csak azon a télen is a kormány
székhelye marad és tele lesz idegenekkel, akik magas házbéreket fizetnek.
Inkább hinnie kellett, hogy pár heti bizonytalanság után az osztrák megszállja
a várost, azután síri nyugalom, béke és pangás következik. Az olyan gazdálkodó
alföldi nagy faluban, amilyen Debrecen volt, a házakba bérlőt egyáltalában nem
lehetett kapni; ott mindenkinek volt háza, s amelyikből a gazda kihalt, vagy
elköltözött, annak be kellett szegezni a kapuját. Szendrey semmi esetre sem
vett két házat tőkebefektetésre; egész életében sokkal jobb gazdának és józanul
számítóbb üzletembernek mutatta magát, semhogy ilyen balfogást tett volna. Bele
kell nyugodnunk a logikai bizonyosságba, hogy a világ előtt engesztelhetetlenül
gyűlölködő Szendrey Ignácot bizony végképpen kibékítette az unokája születése.
Amint Zoltán a világra jött: mint más elkeseredett apa, ő is belenyugodott a
változhatatlanba, sőt fölébredt benne az apai és nagyapai szeretettel együtt a
kötelességérzet is, és elhatározta, hogy Petőfiéket Debrecenben megtelepíti, és
maga is oda költözik a családjával. Hogy így a két család egymás mellett
nyugodt és megelégedett életet éljen.
És
aki Szendreynek ebben a szándékában még mindig kételkednék, azt a következő
évtized eseményei világosítják föl.
Az
1858-ik évben ugyanis, alighogy másik leányát, Máriát, férjhez adta Gyulai Pál
kolozsvári tanárhoz, az öreg Szendreyben ismét felébred a régi vágy és
elhatározza, hogy visszavonul a szolgálattól és az új házasok közelében fogja
tölteni hátralevő napjait. Amint Gyulaiék 1860-ban a fővárosba költöznek, hol
Gyulai Pál új állást kapott, hajszálra megismétlődnek a tizenkét év előtti
családi események. Gyulaiéknak gyermekük születik, mire Szendrey Budapestre
jön és ismét két házat vesz. Az egyiket Gyulaiék számára a Bástya utcában, a
régi Hét bagoly-t, a másikat ehhez
elég közel, a Sándor utcai 17-ik számút, magának. Ebbe csakhamar beköltözik és
benne lakik haláláig. Amikor ezeket a házakat megszerzi, a hatvanas évek
elején, ugyanakkor adja el debreceni birtokait. Mire vall ez, ha nem arra, hogy
az 1849-iki debreceni vásárlásoknak is hasonló céljuk volt? Amint Petőfi Sándor
eltűnésével ez a cél, a házas gyermeke és unokája közelében való megtelepedés
elérhetetlenné vált, Szendrey folytatta hivatalát, melytől talán különben sem
akart rögtön visszavonulni és a debreceni birtokokkal várakozó álláspontra
helyezkedett. Ha sok hasznukat nem látta is: tartotta őket, mert hiszen ott
volt a másik leánya és hátha annak úgy fordul a sorsa, hogy szüksége lehet
rájuk? Egészen 1860-ig tart ez a bizonytalanság, amíg Gyulaiék Kolozsvárott
laknak és Gyulait, mint református tanárembert és emelkedő hírnevű írót esetleg
meghívhatják a debreceni kollégiumba. De amint Gyulait Budapestre hívják, a
debreceni birtokok rögtön elvesztik minden jelentőségüket, Szendrey egymás után
túlad rajtok és helyükbe Budapesten vesz két házat.
Mindezek
mérlegelésével el kell tűnnie minden kétségnek és a Szendrey Ignác egyéniségét
megtisztultnak kell tekintenünk attól az árnyéktól, mit egy félreértés borított
rá. Hosszabban kellett foglalkoznunk ezzel a kérdéssel, mert Szendrey Ignácot
egészen a sírig kísérte ez az árnyék, és amint a Tóth Béla cikke mutatja, még
halála után az emlékére is ránehezedett. Az irodalomtörténet sokat tud arról,
hogy Petőfi Sándorral rosszul bánt, de mindez ideig nem vette tudomásul, hogy
milyen intézkedéseket tett a Petőfi-család jövőjének biztosítására. És amint
nem méltányolták a Petőfi Zoltán születésekor hozott áldozatait, amelyek pedig
szeretetének voltak nagyon is világos bizonyítékai, azonképpen nem akarták
meglátni jóságos kezének nyomait árvaságra jutott unokája életében. Sőt eléggé
könnyelműen: kora haláláért is őt igyekeztek felelőssé tenni. Holott, amint
látni fogjuk, Szendrey Ignác Petőfi Zoltánnal szemben kifogástalanul
teljesítette mindazokat a kötelességeket, amelyeket a vérségi kötelék és a
nagyszülei szeretet törvényei rendelnek.
Ezek
előre bocsátása után térjünk vissza Petőfi Zoltán bölcsőjéhez és hallgassuk
meg, mit ír az újszülöttről az apa és miképpen írja le élettörténetét egész hét
hónapos koráig.
**
Forrás: Déri Gyula:
Petőfi Zoltán - Petőfi-Könyvtár XV. füzet – Kunossy, Szilágyi és
Társa Könyvkiadó Vállalat kiadása Budapest, 1909.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése