Írta: Petőfi Sándor
Született
Zoltán fiam deczember 15. 1848. déli tizenkét órakor, Debreczenben a
Harminczad-utczában, Ormós szabó házában, az utczára nyíló kapu melletti
szobában.
Szeptemberben
beállván katonának, feleségemet szüleihez vittem Erdődre, de az ottani lakás
később az oláhlázadás miatt nem lévén eléggé biztos, Debreczenbe szállítám őt,
hol zászlóaljammal feküdtem. Így érte szegény fiamat az a szerencsétlenség,
hogy Debreczenben született.
Debreczenben
és ami több: pénteki napon.
Azaz
jobban mondva: pénteki napon és ami több: pénteki napon.
Azaz
jobban mondva: pénteki napon és ami több: Debreczenben! mert Debreczen még a
pénteknél is veszedelmesebb, elannyira, hogyha a magyar függetlenség balul üt
ki, azt nem másnak köszönhetjük, hanem annak, hogy Debreczenben kiáltatott ki.
Micsoda gondolat is volt az, egy nemzet függetlenségét olyan városban
proklamálni, hol s házak kapujára ez van írva: Aki bejön az udvarra, tegye be
az ajtót, mert kimegy a disznó. Legalább annak a háznak a kapuján, ahol fiam
született, ez állott.
Deczemben
14-én este Tacitusról beszélgettem feleségemmel, midőn hirtelen rosszul lett.
Egész másnap délig a legirtózatosabb kínokat szenvedte, miknek visszagondolása
most is megrázkódtatja lelkemet; már eszem ágában sem volt, hogy a szülést túl
fogja élni szegényke, mert különben is oly kicsiny, vékony és gyönge, vagy
legalább ennek látszik, hogy a szellő is könnyen elbánhatik vele. Fiam is oly
gyönge, oly kicsiny, mondhatnám oly alaktalan volt, hogy az első pillanatban
halva születettnek véltem. Harmadnapos korában megbetegedett s a betegség még
inkább elcsigázta; de nemsokára felgyógyult s azután folyvást, szemlátomást
gyarapodott.
Nemsokára
megkereszteltettem Zoltánnak. Keresztapja Arany János, a világ egyik legnagyobb
költője s legbecsületesebb embere, keresztanyja Arany Jánosné, amily egyszerű
asszony, oly jó feleség és anya.
Én
is, Juliska is végtelenül örültünk fiam születésén, de bizonyára legnagyobb
öröme volt ezen az én boldogult jó szüleimnek. Apám ezt írta Pestről deczember
20-án: „Szeretett gyermekeim! Először is csak állandó egészséget kívánok az
istentől szeretett Zoltánomnak és Juliskámnak és neked, Sándorom. Megkaptam
leveledet, lelki örömet éreztem, úgyszinte édes anyád is, hogy az isten
békességesen megszabadította kedves Juliskánkat a szülés mellett. Ezután is
kívánok friss egészséget az ártatlan Zoltánnak, hogy nagyra nőjjön. Ugyan 20-án
örömemben hozattam egy itcze bort és poharat emeltem, hogy még nekem is lehet
unokámról beszélni. Örömömben Gyurinak is vettem egy meszely bort, mint régi
szolgádnak, fiam. Csókolunk szeretett gyermekeim. Zoltánnak kardot kell
szerezni, mert különös esztendőben született, hogy minden gyermek oldalán
kardot kell látnunk. Eddig különös vágyásom volt a harczra, de már most
tizannyi van, hogy kedves unokám ne jusson a pogányok kezébe. Csak az isten
egészséget adjon, nem maradok itthon.” Anyám ezt írta e sorok után: „Kedves
szeretteim! Bocsássatok meg, hogy az öreg annyi bohóságot írt. Nagy öröm lepte
meg őtet, hogy megmaradt életük mind Juliskának, mind Zoltánnak. Kívánnék addig
élni, míg az ajkaimhoz szorítanám és egy meleg csókkal illetném kedves unokámat.”
Szegény
anyámnak nem teljesedett e kívánsága; meghalt, mielőtt láthatta volna. Csaknem
utolsó szava is ez volt: „Hát én már nem láthatom az én kedves kis unokámat!”
Apám
a tél folytán egyszer Pestről Debrecenbe szökött, s ott látta Zoltánt s határtalan
gyönyöre telt benne. Onnan visszament ismét Pestre, s nemsokára bekövetkezett
haláláig beszédének kedvenc és fő tárgya volt unokája, s halálos ágyán, mikor
már beszélni nem tudott, karjait úgy mozgatta, mintha kis gyermeket ringatna,
ezzel akarván tudtára adni anyámnak, hogy a kis unokáról gondolkodik.
Oh
fiam, ha felnősz, légy tisztelettel és szeretettel e két szent öreg emléke
iránt, kik engemet oly végtelenül szerettek, s kik tégedet is, ha meg nem
halnak vala, oly végtelenül szerettek volna, mint csak szerethet anyád és apád!
Eleinte
nagyon jó gyermek volt fiam. Két összetett karos szalmaszékvolt az ágya, s ott
ha elálmosodott, mindenringatás nélkül szépen elaludt; de később Vörösmartyné
és Vachott Sándorné mindig ölbe vette és hurcolta, s ezáltal úgy megszokta a
ringatást, hogy azóta néha példa nélküli vesződségekkel lehet csak elaltatni.
Más bajunk is volt vele, mindjárt születése után, az, hogy semmi szín alatt sem
akart szopni néhány hétig. Mindig elfáradt az egész háznép, míg valahogy nagy
nehezen a szájába tukmálhattuk az emlőt.
Hat
hétig anyja szoptatta, de miután én januáriusban Erdélybe mentem a hadsereghez,
szegénynek a búsulás miatt megromlott és elfogyott a teje, s ekkor dajka kézre
került a fiam. Első dajkája egy pár nap múlva elment a katonák után, második
dajkája valami egy hónapig szoptatta, azután megbetegedvén elment, a harmadik
máig szoptatja.
Első
bravourja az volt fiamnak, hogy két hetes korában fölült az ágyán. E
testgyakorlat annyira megtetszett neki, hogy aztán folyvást praktizálta. Persze
csak néha sikerült neki, s akkor is oly fáradsággal, hogy elvörösödött és
elkékült bele.
Az
utazást már két hónapos korában megkezdte. Februáriusban Szalontára ment
anyjával Arany Jánosékhoz, s ott maradtak májusig, mikor én megjöttem a
hadseregtől. Onnan Pestre ment velem, s Pestről az orosz beütéskor Juliusban
ide jött Mezőberénybe hol most vagyunk.
*
Ez
az életrajz, melyet Petőfi pár héttel írthalála előtt, s így egyik legutolsó munkája,
számos kiegészítésre szorul. Ebben segítségünkre jön maga a költő is, ki
naplójegyzeteiben egyes mellékkörülményeket bővebben leír, és világot vet a
Zoltán születése utáni családi életre, ha ugyan ennek lehet nevezni azt a
folytonos költözködést és utazást, amelyek közt nyugtalan napjaik teltek.
Van
egy kérdés, amely közül e napok apró eseményeit szívesen látja csoportosítva a
költő család sorsát figyelemmel kísérő kegyelet. Hányszor láthatta tudniillik
életében Petőfi Sándor a fiát, kit oly nagyon szeretett, de akitől a honfi
kötelességérzet lépten nyomon elszakította?
Az
első elválás a fiú egyhónapos korában történt. Erről így ír az apa, a
honvédszázados: „1849. január közepén indultam Debreczenből Bem tábornokhoz,
kinek seregébe tétettem át magamat a honvéd-bizottmány által.”
Február
9-én volt a piski-i csata, de ebben Petőfi nem vett részt; erről gondoskodott
Bem, ki őt fiaként szerette és akinek életét a nemzeti ügyre nézve sokkal
értékesebbnek tartotta, semhogy az olyan kétséges sikerű hadjárat
veszedelmeinek kitenni akarta volna, amilyent ő folytatott maroknyi seregével
és hiányos fölszereléseivel, naponkint kitéve a teljes megsemmisülésnek.
Petőfinek azonban e kíméletről nem volt szabad tudni, miért is a hallgatag
vezér, nem is sejtetve véle, mi van készülőben, február 6-án parancsot ad ki,
hogy Petőfi azonnal kelje útra Debrecenbe a kormányhoz mint futár, jelentéseket
vigyen és utasításokat hozzon. A parancsnak engedelmeskedni kellett és Petőfi
útnak indult. Debrecenbe érkezik és viszontlátja családját. Fiát ekkor látta
másodszor. Hogy a kormánnyal miként végezte dolgát, tudjuk az ő életírásából:
Mészáros hadügyminiszterrel alaposan összeveszett és február 21-én lemondott
rangjáról.
A
családra nézve végzetessé vált ez a kaland, mert a századosi fizetés
elvesztésével járt. Előreláthatólag már március 1-én nem lett volna miből
élniök, miért is Arany Jánosné a keresztfiát és komaasszonyát meghívta magához.
Petőfiné elfogadta a meghívást és így került Zoltánnal együtt Szalontára, ahol
májusig tartózkodtak. Ezt a szalontai tartózkodást is a Szendrey rovására írták
egykor, úgy magyarázva, hogy íme Petőfi a feleségét és fiát inkább idegenekre
bízta, mint az ipára, ő bizonyára tudta, hogy miért? Szendrey talán nem is
látta volna őket szívesen! Holott maga Petőfi már az ősszel megírta, hogy
Szatmár-megyében az oláh lázadás bizonytalanná tette a közbiztonságot és emiatt
nem hagyhatta ott a családját. Petőfi nem kísérhette őket Szalontára, ő február
23-án útnak indult Erdélybe, vissza a Bem táborába, melyet Medgyesen talált.
A
téli táborozás, a sok utazás azonban megviselték az egészségét, március elején
lázba esett és a baja napról-napra súlyosbodott. Bem ismét a szerető apa
szerepét veszi át, Petőfit Kolozsvárra rendeli, hol két hétig feküdt. Csak a
hónap vége felé lett jobban s ekkor mint lábadozó, a családjához utazott
Szalontára, hova március végén érkezett meg. Ekkor látta a fiát harmadszor.
Ápril
1-én mint közvitéz jelentkezik Bemnél, ki már akkor bevette Szebent. Bem
visszaadta a rangját és hadsegédévé nevezte ki. Szászsebesnél ápril 10-én
érdemrenddel tüntette ki, majd május 3-án Temesvárnál őrnaggyá léptette elő.
Kevéssel utóbb megtörtént a negyedik viszontlátás: Bem ismét a kormányhoz küldi
Petőfit és megengedi, hogy útját Nagy-Szalontán át vegye. Petőfinek ekkor már
az őrnagyi ranghoz őrnagyi fizetése is volt, az Aranyék vendégszeretetére nem
volt többé rászorulva, miért is a családját visszavitte Debrecenbe. De a
debreceni küldetés ismét bajba sodorta: most meg az új hadügyminiszterrel,
Klapkával veszett össze, mert ez valami szemrehányással fogadta őt. Ismét állás
és fizetés nélkül maradt, mert az összeszólalkozás miatt megint le kellett
mondania. Azután Pestre sietett, ahonnan akkor már Windischgrätz kitakarodott
volt, de ott már csak az anyját találta életben nagybetegen. Az apja még
március 21-én meghalt, az anyja május 17-én, Buda ostroma idejében követte
férjét. A temetés után harmadnapra a budai vár a magyarok kezébe jutott, mire
Petőfi feleségét és fiát felhozta a fővárosba. Az ötödik viszontlátás volt ez,
de ismét baj történt. Klapkával kibékült ugyan időközben, mégis május 27-én
lemondását megújítani kénytelen. A család megint kenyér nélkül maradt volna,
azonban június 1-én a „Honvéd” című
verséért a kormány 500 forint tiszteletdíjat fizettetett ki neki. Ebből éltek
július 3-ig.
Ezen
a napon hagyta el másodízben a magyar kormány a fővárost. Petőfiék is
menekültek az osztrák elől éspedig Mezőberénybe Orlayékhoz. Ott két hetet
töltöttek együtt és ott írta meg Petőfi a fia életrajzát.
Július
18-án Erdélybe indult a családjával együtt, melyet Tordán hagyott, maga
Bereczkre indult, Bemhez. A búcsúzáskor aligha gondolt rá, hogy feleségét és
fiát ekkor látja utoljára. Július 29-én Marosvásárhelyen volt, 30-án csatlakozott
Bem seregéhez és július 31-én volt a fehéregyházi csata, ahol Bem 16.000-nyi
orosszal ütközött meg és vereséget szenvedett. Itt esett el Petőfi Sándor, de
mint az köztudomású, holttestét nem ösmerték föl és halálában sokáig
kételkedtek.
**
Forrás: Déri Gyula:
Petőfi Zoltán - Petőfi-Könyvtár XV. füzet – Kunossy, Szilágyi és
Társa Könyvkiadó Vállalat kiadása Budapest, 1909.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése