2015. máj. 2.

Déri Gyula: Petőfi Zoltán - IV. Petőfi eltűnése után





Szendrey Júlia a fehéregyházi ütközet után Zoltánnal együtt Tordáról Kolozsvárra ment és az osztrák főhadparancsnokhoz fordult, kiben volt annyi emberség, hogy nyomoztatni kezdte az eltűnt költőt. A legvalószínűbb föltevés az volt, hogy Petőfi az oroszok fogságába esett, s ennek megállapítására hivatalos lépéseket tettek. A helyszínén is kutatni kellett, ehhez engedelemre volt szükség meg kirendelt katonákra, akik a kutatást, esetleg sírfölnyitást végezzék. Petőfiné lankadatlan eréllyel kereste és kerestette gyermekének apját; alig volt nap, hogy a parancsnokság épületében ne járt volna, s eközben nem vette észre, hogy hírbe hozta magát. Ez a hír eljutott apja füléhez is, mire Szendrey Kolozsvárra utazott és rábeszélte a leányát, hogy menjen hozzá Erdődre. 1850. február havában történt ez. Ezt a hónapot és a rá következő márciust a kis Zoltán tehát a nagyapja házában töltötte. Petőfinének azonban szűk lehetett az apai ház, mert április elején minden határozott cél nélkül Zoltánnal együtt Budapestre utazott, hol Garayékhoz szállott. Garay akkor az egyetemi könyvtár őre volt, és annak épületében szép tágas szabad lakással bírt. A család rendezett viszonyok közt polgári jólétben élt; a később bekövetkezett csapások, Garay megvakulása stb. még nem is voltak sejthetők.

Petőfiné és a kis Zoltán nyugalmas és kényelmes otthonra találtak náluk. Látogatók is jártak hozzájuk, nagyobbrészt írók és egyetemi tanárok,ezek között Horváth Árpád is. Horváth egyszer egy hajfürtöt kért emlékül Szendrey Júliától. Az özvegy, kit helyzetének bizonytalansága és fiának jövője aggasztott, hírnevének megrontása pedig a végletekig elkeserített, a diákos kérésre erélyes választ adott. Belemarkolt a hajába és így szólt: „Ha akarja, ez mind a magáé lehet.” Erre Horváth Árpád megkérte a kezét és 1850. július 21-én, tíz nappal Petőfi Sándor eltűnésének évfordulója előtt megtörtént a házasság.

Hogy legalább ezt a tíz napot meg nem várta, Szendrey Júliának sokan szemére vetették. Szilágyi Sándor, az egyetemi könyvtár egykori igazgatója, ki Horváth Árpádéknak minden dolgát tudta, e sorok írója előtt e dologban a következőket mondta:

- Ez a tíz nap igen keveset jelent; azok, akik ebbe belekötnek, nem ezt veszik rossz néven Szendrey Júliától, hanem azt, hogy egyáltalában férjhez ment. Hogy a Szeptember végén című gyönyörű elégia jóslatait beteljesedni engedte, hogy eldobta az özvegyi fátyolt és a költő nevét. Az embereket néha az aesthetikai érzékük meglehetősen kegyetlenné teszi, mondhatni, egyes személyektől elvárják, hogy tragikai hősökké legyenek, szinte rájuk parancsolják, hogy meg ne alkudjanak a sorssal, hanem makacs és elszánt harcban pusztuljanak el. Ilyen sorsot szántak még a nyárspolgárok is a Petőfi özvegyének, akinek szabad lett volna nagy nyomorúságba jutni, de másodszor férjhez menni – ez az ő szemükben nem volt stílszerű. Holott soha asszony úgy rá nem volt utalva, mint ő, hogy tisztességes házasság útján biztosítsa a helyzetét. Közel négy éven át, attól a naptól fogva, hogy Petőfivel megösmerkedett, élete az üldözött vadéhoz volt hasonló; két esztendő óta nem volt otthona sem, a legtöbbször fiával együtt mások jószívűségéből élt; bármennyire nem éreztették ezt vele és bármilyen szívesen látták is mindenütt, azért tudnia kellett, hogy amit neki nyújtanak, annak sokkal inkább a részvét a forrása, mint a vendégszeretet. Igaz, mehetett volna az apjához is, de otthon tűrhetetlen lett a helyzete, éppen a kolozsvári mendemondák miatt, amelyeknek a visszhangja kisvárosban és falun egyenesen elviselhetetlen. Hogy ezeknek véget vessen és a maga, valamint gyermeke jövőjét biztosítsa, erre nézve nem tehetett okosabbat, mint férjhez menni egy olyan előkelő állású emberhez, aminő Horváth Árpád volt. Sőt, ha már ez megkérte, az ő helyzetében, vissza se utasíthatta; hiszen hónapok óta élt már Garayéknál a fiával együtt, és ezek, ha nem is mondták volna neki, okvetlenül fölvetették volna önmaguk közt azt a kérdést, hogy vajon mire vár még Petőfiné, és mi az életcélja?

Így lett Petőfi özvegyéből Horváth Árpád egyetemi tanár felesége és így jutott a hányt-vetett életű Petőfi Zoltán a mostoha atyjához másfél éves korában.



A következő években három testvére született: 1851. szeptember 6-án jött a világra Horváth Attila, utána Árpád és Ilona. Hogy Zoltánnal a mostoha atyja szeretetteljesen bánhatott, csalhatatlan bizonyítéka az a gyöngéd szeretet, amely Zoltánt a Horváth gyermekekhez fűzte. Ha őt a családban megkülönböztették volna, vagy vele rosszul bánnak, amint ezt a Petőfi-családról terjesztett legendák hirdették, ez irigységet és szeretetlenséget keltett volna köztük, minek azonban semmi nyoma a Petőfi Zoltán fennmaradt gyerekkori leveleiben. Sőt éppen ellenkezőleg, e levelekben megható gyöngédséggel szokott emlékezni a legkisebb testvérről, a kis Ilonáról, kit a bálványozásig szeretett. A fiúknak pedig folytonosan szemrehányást tesz, hogy miért nem írnak neki gyakrabban. Mindezek amellett szólnak, hogy Zoltánnak igazi szeretetteljes meleg otthona volt mostoha atyja házánál és gyermekévei zavartalan boldogságban teltek el.

Az 1856-ik évben megbővült a rokonság köre, egy emberrel szaporodott a száma azoknak, kik Zoltánt szerették. Petőfi István hazakerült három éves rabságából és Csákón gazdatiszt lett Geiszt Gáspár birtokán.

Az 1858-ik év a Petőfi Zoltán életében vajmi gazdag volt eseményekben. Mindenek előtt: ebben az esztendőben íratták be a gimnázium első osztályába a piaristákhoz. A Horváth-család a Hársfa utca 2-ik számú házban lakott és a kis Zoltánnak a hosszú Kerepesi úton meg a Hatvani utcán át kellett volna naponkint kétszer oda-vissza gyalogolni, ami a már akkor is nagy utcai forgalom mellett nem lett volna éppen veszélytelen. Ezenkívül a tél is küszöbön állt, és az anyja a meghűléstől is féltette Zoltánt, aki nem volt valami izmos gyermek. Garayék abban az időben a mai Haris-bazár helyén állott házban laktak, szemben a piaristák rendházával. Garay Gizellától, a költő leányától tudja e sorok írója, hogy a két család abban az időben is mindennapos volt egymásnál, a kis Zoltánt mindnyájan becézve szerették, az iskolába járás veszedelmeit is közösen tárgyalták, és közösen határozták el, hogy a fiú nem a Hársfa utcából fog iskolába járni, hanem Garayéktól. Senki sem gondolta akkor, hogy ebből az okos és célszerű intézkedésből is később az anya szeretetlenségét fogják némelyek kiolvasni, megrovások közt hirdetvén: íme Szendrey Júlia annyira nem szerette a Petőfi Sándor fiát, hogy nem is tűrte meg maga mellett, hanem már tízéves korában kiadta a házból, idegenek közé! Garay Gizella tiltakozott legjobban az ilyen irányú felfogás ellen; őket semmiképpen sem lehetett idegeneknek tartani, ők adták férjhez másodszor Szendrey Júliát; a kis Zoltánt, ki anyja férjhezmenetele előtt hónapokig volt náluk, a magukénak tekintették, és az anyja is mindennapos volt náluk, úgyhogy a fiával szakadatlan összeköttetésbe állt. Hogy anyai érzésének bármily fogyatkozása lett volna, Garay Gizella rágalomnak mondja. Egyet enged meg csak, azt, hogy Szendrey Júlia világéletében ideges, indulatos és hirtelen természetű asszony volt, amit megérzett minden közelállója, emiatt voltak rossz percei úgy Zoltánnak, mint a többi gyermekeknek, sőt Garayék szemrehányásokat is tettek neki ezért, de a gyermekek ezt megszokták, mint minden más gyermek, akinek ingerlékeny anyja van, és bő kárpótlást találtak az anyai szeretet ama jeleiben, melyekben a heves jelenetek után Szendrey Júlia sem volt fukar.

Ugyanebben az esztendőben történt, hogy Petőfi Zoltán váratlan örökséghez jutott.  A Magyar Tudományos Akadémia ugyanis, amelynek megengedték, hogy nyilvános működését újra megkezdje, az 1000 forintos nagydíjat Petőfi Sándor összes költeményeinek ítélte oda. Az örvendetes esemény kellemes meglepetést keltett a családban. A pénzt az árvaszék kezelésébe adták és Horváth Árpád illőnek találta, hogy most már a gyermeknek gondnokot rendeljenek, aki vagyonára felügyeljen. A törvényszék 1848. november 30-án Petőfi Istvánt nevezte ki Petőfi Zoltán gyámgondnokává, ki ezt a tisztet 1869. március 2-ig viselte. Az erre vonatkozó német nyelvű jegyzőkönyv magyarra fordítva így szól:

4948. sz. Jegyzőkönyv. Kelt Pesten 1859. március 10-én. Petőfi István elvállalja a gyámságot Petőfi Zoltánra vonatkozólag.

4948. sz. November 30-án. 1858. Petőfi Istvánt az árvaszék Petőfi Zoltán gyámjává nevezi ki. Egyszersmind utasítja a pénztárt, hogy 958 frt 65 kr. takarékkönyvet váltsa be, az összeget vegye át és kezelje.

4948. számhoz. December 29-én megjelenik Szendrey Júlia Horváth Árpádné Pestváros árvaszéke előtt, fiának Petőfi Zoltánnak gyámsági ügyében.

1. Az elhunyt neve, halála napja és helye:
        
        Alexander Petőffy, gestorben im Jahre 1848. (így!)

2.  Maradt-e végrendelet, vagy      Végrendelet nincs. A magyar
vagyon és kinek a kezében? 

Végrendelet nincs. A magyar akadémiától 913 frt 20 kr-t kapott, amely összeg takarékpénztárban van. A takarékkönyvet a kiskorúnak anyja egyidejűleg átadja, amiről hivatalos nyugtát kér. Magyarul írta alá: Horváth Árpádné Szendrey Júlia s. k. 
    
A harmadik nevezetes esemény az volt, hogy ebben az évben vette el Zoltán nagynénjét, Szendrey Marit Gyulai Pál.

Gyermekkori emlékeiről maga Petőfi Zoltán is hagyott hátra egy vázlatos jegyzéket: „Rövid áttekintése életemnek” címmel.

A töredéknek maradt följegyzés (éppen nem pontos) adatai így szólanak:

1848. decz. 15-én Debreczenben, a Harminczad-utczában, déli 12 órakor, pénteken születtem. Apám: Petőfi Sándor, anyám: Szendrey Júlia. Megkereszteltek Zoltánnak, eleinte miért-miért nem Sylvesternek* akartak. (* Kétségtelen „Az apostol” hősének a nevéről.) Keresztapám és anyám: Arany János és neje.
 1849. Kóborlás és forradalom. Apám eltűnt Segesváron július 31-én.

1850. Elértem a két évet. Járni és beszélni tanulás.

1851. Három éves kamasz. Édes anyám második férjhez menetel H. Á.-hoz.

1852. Született Attila mostoha öcsém.

1853-, 1854-, 1855-re nem emlékszem.

1856. Óvoda, Neyék.

1857. Otthon, Hársfa utca 1-ső szám, azután Marikáéknál, Dunapart Storr-ház.

1858. Peregrinyi-intézet, fölvételi vizsga. Sikerült examen. Okt. 1-én Piarista 1. lat. oszt.

(A kézirat többi része hiányzik.)

**

Forrás: Déri Gyula: Petőfi Zoltán - Petőfi-Könyvtár XV. füzet –
Kunossy, Szilágyi és Társa Könyvkiadó Vállalat kiadása Budapest, 1909.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése