1858.
október 9-én kezdődött tehát Petőfi Sándor fiának gimnáziumi tanulói pályája.
Viszontagságos
és válságokkal teljes volt ez is, mint az apáé. Abban különösen egyeznek, hogy
az alsóbb osztályokat még csak kijárták minden nagyobb baj és hiba nélkül, de
már a felsőbb osztályokban a fiúnál éppen úgy beálltak a váratlan fordulatok,m
int az apánál. Zoltán is hol abba hagyja, hol újrakezdi a tanulást, néha
teljesen elhanyagolja magát, úgy, hogy megbuktatják, máskor a bukás szégyenét
lemosni összeszedi a lelki erejét, és csupa kitűnőre vizsgázik.
Iskolai
bizonyítványai a legmeglepőbb gyűjteményei a jó és rossz érdemjegyeknek, mintha
nem is egy ugyanazon tanulóra vonatkoznának. Mikor akart, mindig kiváló
eredményeket tudott elérni, de ha kedvét vesztette a tanulástól, teljesen
közömbössé vált rá nézve mire jut, és mit szólnak hozzá az emberek.
Különösen
feltűnő, hogy mint magántanuló mindig szorgalmas és jól vizsgázik, de amint
nyilvános iskolába jár, azonnal vége a szorgalmának és szánalmasan gyönge
eredménnyel végzi az évet.
Mindjárt
az első esztendőben így járt. Akkor rendes tanuló volt, és a II-ik félévben a
következő bizonyítványt kapta:
Erkölcsi
viselete . . . jó
Figyelme . . . . ritkán a tárgyra irányzott
Szorgalma . . . . változó
Latin
nyelv . . . . kevésbé kielégítő
Magyar
nyelv . . . jó
Német
nyelv . . . kevésbé kielégítő
Földrajz
történet . . . kielégítő
Mennyiségtan . . . kevésbé
kielégítő
Természettanok . . . jó
Írásbeli
dolgozatok külalakja szabálytalan
66
tanuló közt elsőrendű 43-ik.
A
következő esztendőben magántanuló lett, és akkor már négy tárgyból részint
kitűnő, részint jeles és három tárgyból jó. Egy jegye sem kielégítő vagy
kevésbé kielégítő. És ez így tart egészen az ötödik osztályig. A harmadikban öt
kitűnője, három jelese van, miért is a kitűnők közé sorolják, a negyedik
osztályban mind a nyolc tárgyból kitűnőre vizsgázik, vagyis a legjobb diák az
osztályban; ha nem lenne magántanuló, ő lenne az első.
Az
ötödik osztályban már nyilvános tanuló és nyomban lehanyatlik. Nincs többé
egyetlen kitűnője sem, jelese is csak három, a többi jegye: három jó és három
elégséges. Ehhez képest visszaesik 57 pályatárs között a 29-ik helyre, vagyis
az osztály éléről a közepébe került.
Még
szomorúbb eredményű a következő esztendő, az 1863-4-ik iskolai év. Petőfi
Zoltán ekkor tizenöt éves volt és a VI-ik osztályt járta.
Ekkor
már az erkölcsi viselete törvényszerű, a figyelme szórakozott, a szorgalma
csekély. Előmenetele a vallástanból és a magyar nyelvből jeles,a
természettanból jó, a többi hat tárgyból elégséges, kivéve a görög nyelvet,
amelyből: elégtelen.
Ebben
az esztendőben már megzavarhatta valami a fejét. Valószínű, hogy tudatára
ébredt apja nagyságának, és ehhez képest kivételes jogokat követelt magának.
Tanulótársai e jogokat meg is adták neki s megkülönböztető magatartásukkal
nagyra növelték elbizakodottságát. Annál inkább, mert már ebben az időben ő is
verselt, sőt 1864. július havában addig írt költeményeinek javát egy Ifjukori
kisérletek című füzetbe összeszedte, amely füzet természetesen
kézről-kézre járt az osztályban, és nagy elismerésben részesült. E füzet élén
áll a következő epigramm, mint kiválóan sikerültnek tartott alkotás.
GYULAI PÁL FIÁNAK
Nagy búm, ha szerető szüleit gyerek ütni merészli,
S mégis kivánom: üss az apádra fiú!
(Pest, 1864.)
Hogy
a tanulást elhanyagolja, több okot is talált rá: azt hitte, a nagy ember fiának
elég, ha hallja az előadást, az átörökölt nagy eszével már abból is sokat
tanul, ha pedig a lecke tudása néha fogyatékos lenne: a tanárokon lesz a sor
elnézéssel lenni a nagy Petőfi fia iránt. Hogy ez az elnézés kezdetben meg
volt, éppen oly bizonyosra vehető, mint az, hogy nem tarthatott sokáig. Már az
ötödik osztály első félévében szórakozottnak mondják a figyelmét és a
szorgalmát csak éppen hogy elégségesnek, de a magaviseletből még jót kapott,
sőt a második félévben dicséretest. Ez mind a tanárok jóindulatára vall, akik
még bíznak bene és kedveznek neki ahol lehet, a magaviseletének legkisebb
javulását észreveszik és jó helyett dicséretesnek mondják az év végén.
De
mindez semmit sem használ. Petőfi Zoltán nem tud megállani a lejtőn: a hatodik
osztályban már végképp eljátszotta a tanárjai szeretetét. Jóvátehetetlen
mulasztásai is vannak, 13 óráról igazolatlanul maradt el: az iskolai és házi
fegyelemnek már nem volt elég ereje arra, hogy kötelességeinek teljesítésére
szorítsa. Így következett be az elkerülhetetlen katasztrófa: a nagy Petőfi
Sándor fiát megbuktatták.
Mit
jelenthetett ez a családban? Könnyű elképzelni. Hogy Zoltán hanyag a
tanulásban, már két év óta tudták, e két év alatt talán minden nap szemére
vetették neki és kétség kívül mindenféle kifogásokkal védte magát, amint ilyen
esetekben történni szokott. De a bukással szemben nem mondhatta többé, hogy ő
úgyis mindent tud, ha kezébe se veszi a könyvet, sem azt, hogy majd az év végén
mindent rendbe hoz. A diáknak, aki szekundás
bizonyítványt hoz haza, máról-holnapra kitelik minden becsülete a családnál;
még tegnap szájaskodva verte a mellét, ma összetörve húzza meg magát a
legsötétebb szegletben és szavát se hallani. Szemlesütve ül az asztalnál és
aggódva lesi a szülei, testvérei, sőt a cselédek tekintetét, vajon van-e még
valaki, aki jó arcot mutat neki?
Zoltán
nem sokáig állotta ki ezt a megalázó helyzetet A nagy szüneteket azelőtt is
rendesen a nagybátyjánál, Petőfi Istvánnál töltötte Csákón, most is oda
vágyott. De hogy hasonló lenézésben ne legyen része és ott ne mint bukott diák
szerepeljen, a 16-ik évében járó fiú kitalál valamit: ő beáll gazdatisztnek. Ha
ez a pálya a nagybátyjának olyan szépen jövedelmez és tiszteletre méltó
helyzetet biztosít, holott az még kevesebbet tanult, mint ő -, miért ne
követhetné a példáját?
Az
anyja, a mostoha apja, akik két esztendő óta tapasztalták, hogy nem igen bírnak
vele, hogy a fiú őnáluk napról-napra romlik, és hogy nekik nincs eszközük,
amivel jobb útra téríthetnék, beleegyeznek a tervbe. Hátha a nagybátyja, a
pusztán, távol a jó pajtások káros befolyásától, embert fog nevelni a fiúból?
Esetleg utódja is lehet a Geiszték nagy birtokán.
Így
lett Zoltánból 1864. augusztus havában gazdasági gyakornok, népies nyelven: praxi.
Anyjának
1864. április 18-áról kelt leveléből tudjuk, hogy Zoltán ebben a sorban csak
1-2 évig maradt volna, s azután a magyaróvári gazdasági akadémiába akarták
beadni.
Zoltánnak
eléggé tetszett kezdetben az új pálya.
Augusztus
21-én Csákóról kelt levelében már dicsekedve írja az anyjának, milyen
szorgalmasan dolgozik.
„Elkezdtem
már a gazdatiszti hivatalomat. 15-én és 16-án a birkákat nyírták, énnekem
kellett vigyázni; aki egy bárányt megnyírt, annak egy czédulát adtam (mert
czédula szerint kapnak fizetést) s ha egy birkát megvágtak, mi nyíráskor gyakran megtörténik, akkor a
sebet kékköves vízzel bekentem, hogy a seb hamar száradjon. Másnap egész zöld
volt e víztől a kezem. A gyerekeket is, kik a széthullott gyapjút szedték,
nekem kellett dologra serkenteni. Sokat kellett nagyon lármázni. Este aztán a
napi eredményt papírra írva kellett átadni Pista bácsinak, kinek a parasztok
feletti dictátori hatalma Kelemennek igen tetszik.”
„Midőn
a nyírást elvégezték, a cséplőgépnél az egyik ispánt helyettesítém, ha annak
máshol dolga volt. Most is cséplőgépnél vagyok, csudálom nagyon, hogy e levelet
bírom írni még, s nem olvadtam el, mint a vaj, vagy az a tyúkszemflastrom,
melyet éppen most tettem lábamra, mert már igen fáj a tyúkszemem. De Pista
bácsi mondása szerint már paraszt leszek
nem soká, s ki fogom a nap hevét állani, ép úgy, mint a nagy hideget.”
„Ha künn nincs dolgom:
Kelemennel a görögöt tanulom”
„Minden
szombaton este a napszámosokat fizetik szobám előtt, ekkor tisztem hatosokból
forintos rakásokat rakni, hogy Pista bácsi hamarább bírjon
fizetni.
Midőn elvégződik a fizetés, kezem egészen fekete a sok tiszta ezüst hatostól.”
„Ami
a mulatságot illeti, jó volna, de nincs ló, s így csak nagy ritkán ülhetek
lóra; mióta itt vagyok, ma lovagoltam másodszor.”
Testvéreihez,
anyjához és az egész családhoz való viszonyát érdekesen világítják meg az
alábbi sorok, melyeke levél második részében olvashatók.
„Mivel
töltöttétek édes anyám az István napot? Itt igen unalmas volt. Nem írta-e
Marika* (* Gyulai Pálné) a fürdőből, hogy hogy
van? Igen szeretném tudni, már oly régen nem láttam, s még oly soká nem fogom
látni. – Mit csinálnak a fiúk, mulatnak-e úgy mint én? egészségesek-e? Mit
csinál az én angyal Ilonkám, kit úgy szeretnék látni? nem felejtette még
egészen el Zoltánt? Én sokat gondolok rá. Ha egy piros almát vagy szép sárga
körtét látok, úgy szeretném ha itt volna, legalább
neki adhatnám, de így kénytelen vagyok magam megenni, az igaz, hogy nem
nagy áldozatomba kerül.”
Utóirata
is van a levélnek, s ennek vége így szól:
„Csókolom,
tisztelem apát, nem is kérdem, hogy egészséges-e, tudom, hogy nem igen
betegeskedik. Csókollak mégegyszer mindnyájatokat. Írjon Attila! Csókolom Iluskát!”
Ilyen
levelet nem ír az, akit nem szeretnek és nem ír főképpen abban a helyzetben,
amelyben Zoltán akkor volt. Ha mostoha atyja házánál nem érezte volna magát
teljesen egyenlőnek a többi testvéreivel, ha csak legcsekélyebb idegenség
férkőzhetett volna szívébe a mostoha atyja iránt: ki kellett volna ennek törnie
belőle most, mikor már eltávozottabból az otthonból, atyja testvérének oltalma
alá került, és oly foglalkozása volt, amellyel megkereste a kenyerét. De
látszik, hogy eszébe sem jut különbséget keresni önmaga és testvérei közt,
hozzájuk való erős ragaszkodását egyetlen mellékgondolat sem zavarja, még a
sorsában beállt változás, a tanulói pályával való szakításért sem jut eszébe felelőssé
tenni valakit, sem az anyját, sem a mostoha apját, sem közvetve, sem
közvetlenül, és semmi sincs tőle távolabb, mint az az erőltetett okoskodás,
amit dús képzeletű pártolói később kitaláltak, hogy ha Zoltán a családjában
több szeretetet talál, ha nem érzi idegennek magát a mostoha atyja családjában,
ha lett volna otthona szegénynek –
nem jutott volna arra a mostoha sorsra, amely végre is korán sírba döntötte.
Ez
a levele, valamint a többiek is, amelyek utána maradtak, mindenesetre másra vall;
ha Zoltán új pályájával elégedetlen volt, aminthogy nemsokára az is lett, azért
nem tett senkit sem felelőssé, egyedül önmagát, amint ez egy későbbi leveléből
világosan kitűnik.
Egy
hónappal utóbb, szeptember 19-én ugyanis azt írja az anyjának, hogy tovább
szeretne tanulni. A visszahatás beállott nála: a gazdálkodással járó durvább
munkákból, a parasztokkal való érintkezésből éppen elég volt neki annyi,
amennyiben addig volt része. Vágyott vissza a művelt emberek társaságába, a
múzsák közé az iskolába.
„Nagytata
nálunk van – kezdi ezt a levelét -, s mivel hazamegy, ismét alkalom nyílik,
édes anyám néked levelet írni. Amit írok olyan, hogy hiszem, miszerint meg
fogsz ütközni rajta.
„Én
elvégzem az iskolát. Föltett szándékom pedig: jól elvégezni. Hisz nagytata,
Ádám bécsi (?) s Pista bácsi mindig azt javalták, hogy végezzem el az
iskolákat, ha valami ember akarok lenni, s ennek igazságát elösmervén, magam
arra határoztam, hogy mind a nyolcz osztályt kijárjam. Tudom édes anyám, hogy
megütközöl rajta, már azt hivén, hogy megszabadulsz
tőlem és ismét a nyakadba ülök. De hidd el édes anyám, hogy úgy fogom magam
viselni, hogy nem fogod bánni, ha elvégzem az iskolákat. Nem ígérem, hogy jól
fogom magam viselni, hogy jól fogok tanulni, az ígéret puszta szó, a szándékot
tettel kell megmutatni.”
A
bukott diák megalázkodását értené és magyarázná félre, aki e sorokból az anyai
szeretetben való kételkedést akarná kiolvasni. Az a kifejezés, hogy te „már azt
hitted megszabadulsz tőlem és ismét a nyakadba ülök”, csak a rossz
magaviseletével számtalan keserűséget okozott fiú önbeismerését jelenti és
semmi egyebet. Kétségtelenné teszik ezt a következő sorok is, melyekből
kitűnik, hogy anya és fiú közt semmi egyéb visszavonás nem volt, mint amit a
hanyag tanulás okozott és az ez ellen hiába küzdő szülő állandó izgatottsága.
„Ne
neheztelj ezért rám, édes anyám – írja alább -, hidd el, hogy nem fogok okot
adni arra, hogy megbánd, ha vissza megyek Pestre. Igen-igen szégyelleném, ha
iskolába járásomat secundás bizonyítvánnyal kellene bezárnom. föltett szándékom
a multat jóra fordítani.”
Ugyane
levélből megtudhatjuk azt is, hogy maga Zoltán minek tulajdonította a bukását.
Erről a következő felvilágosítást adja:
„De
hidd el azt is, hogy sokkal jobban fog menni a tanulás, ha nem lesz tanítóm, mint taval, mert ez a legrosszabb, ha az ember
arra vár, hogy más csinálja meg dolgozatait, mert, hogyha az, kire az ember
támaszkodik, nem tehet eleget, a várakozó hoppon marad. Hányszor volt, hogy
taval azért nem készítettem el föladásomat, mert azt hittem, hogy megcsinálja a
tanító úr, ő pedig igen ritkán ért rá, s így se én, se ő meg nem csináltuk.”
A
különös logikát, ami ebben az igazi diákos ízű védekezésben megnyilatkozik,
maga is furcsának találhatta, mert nyomban magyarázgatni kezdi, bár nem sok
szerencsével.
„Gondolom,
hogy ezen kissé csodálkozol, de ne úgy értelmezd szavaimat, mintha én azt
mondottam volna, hogy a tanító úr nekem ne parancsoljon, a világért sem, én
csak azt szeretném, ha nem tanítana, s nem egyszersmind azt, hogy rólam kezét
levegye, s így szabadon űzhessem
rosszaságaimat. Ő maradjon nevelőm, ki hibáimat javítja, s megbüntet, ha rosszat teszek, de
szeretném, ha tanulmányaimban magamra hagyna.”
A
szépen kieszelt terv csak félig sikerült: Zoltán folytathatta a tanulást, de
Pestre nem mehetett vissza, ahogy már számított rá.
Az
anyja ugyanis hallani sem akart arról, hogy Zoltán ismét a fővárosba kerüljön.
Október 25-én kelt levelében nagy hevességgel tiltakozik e terv ellen és Petőfi
Istvánnak, kihez a levelét intézte, szemrehányást is tesz, amiért a fiút arról
le nem beszélte. És csodálkozik nagyon, amiért elhagyta magát téríttetni attól
a közös elhatározásuktól, hogy Zoltánt bizonyos ideig való gyakorlat után Keszthelyre
adják. A fiú fogadkozásai őt, az anyát, meg nem téveszthetik, nála a javulás
ígéretei csak arra valók, hogy Budapestre visszakerülhessen és itt folytathassa
kicsapongó életmódját. A levélben keserű kifakadások vannak Zoltán ellen, kinek
makacs, velebírhatatlan magaviselete, úgy látszik, az ideges anyát már-már
igazságtalanná is tették. „Tanulni? Ő? Fájdalom, keserű fájdalom, hogy a
bolondításnak a lehetőségén is túl vagyok vele; hogy már annyiszor hittem,
reméltem és csalódtam benne, hogy most már áltatnom sem lehet magamat az ő
javulási fogadalmaival. Bocsáss meg neki az Isten, hogy engem, édes anyját,
ennyire vitt! Az iskola folytatásáról nála szó sem lehet, az csak ürügy nála,
hogy Pestre feljőve, szokott korhelykedéseit és rendetlenkedéseit folytathassa.
Elég volt abból annyi. Ha azon utolsó pár hónapra gondolok, mit vele töltöttem,
elutazása perczére, midőn egyetlen köny nélkül vált el tőlem, érzem, hogy e
gyermek még öngyilkosságra vihetné saját édes anyját, oly elviselhetetlen
fájdalommal és keserüséggel tölti el szivemet. S ha még az javithatna rajta!”
stb. stb.
Az
efféle kifakadásokat azonban hiba lenne túlságosan komolyan veni, mint Róna
Béla tette; aki közölvén a levelet, abból szintén nagyfokú elhidegülést, sőt az
anyai szeretet hiányát is hajlandó kiolvasni. Nincs anya, akit türelme el ne
hagyna, ha veszni indult fia megmentésére okosan kigondolt tervét egyszerre
felforgatni látja.
Petőfi
István a pusztán gazdálkodott, ő nem látta Zoltánt napról-napra zülleni, mint
az anyja és nem tudta oly közvetlen tapasztalatok alapján megítélni, mint
jelent rá nézve a fővárosi rossz társasággal való folytonos érintkezés.
Elképzelhető, milyen izgalom fogta el az anyát, mikor az előtt állott, hogy
minden elölről fog kezdődni éspedig a nagybátyja beleegyezésével. És valljuk
be, ebben az anyának igaza is volt.
A
szenvedélyes hangú levél megtette
hatását, a fővárosba való visszatérésről többé szó sem volt: Zoltánt a
nagybátyja az 1864-5. iskolai évre a Csákóhoz legközelebb fekvő szarvasi
főgimnázium VI-ik osztályába íratta be magántanulónak.
Zoltánnak
tehát teljesült a vágya: házi tanító nélkül tanulhatott. A saját erejére
támaszkodva mutathatta meg, mennyire tud ura lenni a szavának, miképpen váltja
be ígéretét. És meg kell adni a fiúnak, hogy csodát művelt! Bár az is
valószínű, hogy gyámjának és nagybátyjának a parasztidomításban megedzett
kemény akarata is részes volt e csodában.
De
a magábaszállásnak és megjavulásnak egyéb okaira is lehet gondolni. A tizenhat
éves fiú a békési pusztán olyan társaságba jutott, amely a korhely diák előtt a
fővárosban aligha nyílt volna meg. A csákói kastélyba vendégek érkeztek,
gazdag, előkelő, úri népek, s egy család az egész őszt ott is töltötte, tizenöt
éves, bájos leánykájával együtt. Petőfi Sándor fiát a pusztán nem lehetett
észre nem venni, sem mellőzni, és így történt, hogy a gazdasági gyakornok
mindennapos vendég lett a kastélyban, ahol mindenki szívesen látta, de
legszívesebben Ilona, az okos, művelt és szép gyermek. Hogy minő természetű
barátság fejlődött ki a fiatalok közt, egy levél s nehány vers mutatja, mely
ebből a korból fönnmaradt. Bájos idill volt az, a fiatal szív első
megnyilatkozása. A levél, melyet Zoltán Kornyiczky Frigyes nevű barátjához
intézett, nem egészen tisztán állítja elénk a helyzetet: Petőfi Zoltán
mélységesen beleszeret Ilonába, s a leány meghatottan vesz tudomást a csinos és
érdekes fiú érzelmeiről, részvéttel hallgatja meg panaszait, de a szerelmét
egyelőre aligha siet viszonozni. A barátjával bizalmasan levelező diákot a
hiúsága arra ragadja ugyan, hogy effélét sejtetni engedjen, de további soraiban
már kétségbe esik a jövőről, aggodalmai vannak, hogy amint a család fölutazik a
fővárosi új és pompás palotájukba, Ilona ott meg fog feledkezni róla.
„Kínzó
gondolat” című versében sokkal szerényebben nyilatkozik s nincs kétség
bene e dologban, hogy a teljes igazságot itt írja meg. E vers első sorai így
szólanak:
„Egy gondolat bántja most lelkemet,
Hogy elfelejtesz lányka engemet,
Hogy elfelejtesz, s nem lesz senkisem:
Ki szánakozik
vérző szívemen.
S a e gondolat mily gyötrő s kínozó,
Harap, miként egy mérges, rút kígyó,
Hiszen te voltál aki engemet
Meghallgatott s nyujtott
reményeket.”
Igen,
igen, így szokott ez történni és így történt most is. A lány meghallgatta a
diákot, megszánta és reményt nyújtott neki. Tanuljon, küzdjön meg az élettel és
ha valamire viszi, akkor keresse fel őt újra. Így szoktak beszélni a jól nevelt
és okos úri kisleányok a szerelmessé lett diák pajtásokkal és ez a vers a
bizonyság rá, hogy Petőfi Zoltán is így járt.
„Igen, mi még itt nékem éltet ad,
Mit el nem vettek, ami megmaradt,
Az a remény. Hűsítő árnyiban
Elfáradván, kinyugodom magam.”
A
búcsú napján írta ezt 1864. december 17-én, mikor Ilonáék a karácsonyi
ünnepekre visszautaztak a fővárosba.
A
szerelmi idill ezzel véget ér; a remény jegyében ugyan, de ez a remény
nemsokára szétfoszlik. Mégpedig nem a leány hibájából, hanem a fiú érzi, hogy
mindinkább méltatlan lesz a leányra.
A
magánvizsgálat fényes eredménye, melyről a leány kétség kívül értesült, volt
utolsó közös örömük, - ami azután következik, méltán elkeseríthette Ilonát épp
úgy, mint Zoltán egész családját és minden más jó emberét.
Ilona,
a körülrajongott milliomos leány, még hat év múlva is leány volt, és Zoltánnak
a meráni tartózkodás idején, nagy betegen, távol a hazától való
elhagyatottságában egyszerre eszébe jut a kedves leány, kihez az első szerelem
gyöngéd emlékei fűzték, de akiért a jó úton megmaradni nem volt elég
lelkiereje. A Nemzeti Múzeum kézirattárában találtam 1870-ből egy vörös kötésű
kis jegyzőkönyvet, melyet gondosan átkutatva, egyik lapján fölfedeztem az Ilona
„kisasszony” vezeték és keresztnevét, teljesen kiírva.
De
legyünk igazságosak Zoltán iránt: ő sokat vétkezett ugyan Ilona és önmaga
ellen, de kezdetben, a búcsúzást követő első esztendőben, meg akarta és meg
tudta tartani ígéretét. Testtel-lélekkel nekifeküdt tudniillik a tanulásnak. És
ebben oly kitartást tanúsított, hogy a legjobb híreket írhatták felőle Pestre.
Az anyját ezek nagyon megörvendeztették, s ennek kifejezést adott 1865. április
23-áról kelt levelében. Fia május 1-én felelt erre, hálás boldogsággal.
„Valahányszor
tőled, édes anyám levelet kapok – írja – szavaiddal, melyeknek minden betűjéből
anyai szeretet tűnik ki, belém vidámságot s buzgalmat öntesz; vidámságot, mert
látom, hogy nem szűntek meg jobbulásom iránt táplált reményeid, a buzgóságot és
igyekezett,mert azon vagyok, hogy reményeid valósuljanak…”
Szerencsének
mondható, hogy ezek a levelek fennmaradtak, ezek nélkül aligha sikerülne
megállapítani az utókor számára, hogy milyen körülmények közt teltek Petőfi
Sándor fiának gyermekévei s hogy neveltetését a szeretetnek és szigorúságnak
mily helyes elvei szerint igyekeztek intézni mindazok, akiknek ez
kötelességében állott.
Az
eredmény nem is maradt el, a csoda teljes lett: 1865.augusztus 20-án Petőfi
Zoltán a szarvasi főgimnázium tanári kara előtt levizsgázott és mind a nyolc
tárgyból kitűnő érdemjegyet kapott. A régi diákbecsület íme helyre volt
állítva: a szép eszű fiú még egyszer megmutatta, mit tud: ismét első lett az
osztályban, mint három év előtt a IV-ik osztályban volt.
Büszkén
jelenti ezt anyjának augusztus 24-éről kelt levelében.
„Édes
jó Anyám! – írja – István napkor letettem a vizsgát, jól sikerült; mindenből
eminens vagyok. Most egy hetet Pista bácsinál töltök, volt correpetitorommal
együtt. Az iskolák szeptember elején kezdődnek, akkorára visszamegyünk
Szarvasra. Igen jól érzem magam, hogy végre lemostam a rajtam levő foltot,
igyekezni fogok jövőben, hogy szorgalmasabb legyen mint voltam…”
Ne
higgyük azonban, hogy az anyai szív ki tudta volna várni ezt az eredményt, s
addig látni se kívánta a fiát. Az április és májusi gyöngéd hangú levelek
váltása közben mindkettejükben fölébred a vágy, viszontlátni egymást és a
gondolatot június 8-án megvalósítják. Zoltán a nagybátyjától útiköltséget kap
és Pestre utazik. Itt az anya boldogan öleli szívére megjavult fiát és ezernyi
jótanáccsal küldi ismét vissza folytatni tanulását. Zoltán ezután csak pár
napig marad Csákón, onnan július 1-én a nagybátyja beviszi Szarvasra és teljes
ellátásra adja Horváth Károly tanítóhoz, kinek két hónapi ellátásért 30
forintot fizet. Correpetitort is fogad mellé 24 forintért ugyanarra az időre. A
tanpénz 16 frt 20 kr.; a vizsgadíjak 20 forintot tesznek ki és mindezen
költségek fejében a fiú tanulói pályája ismét rendes mederbe zökken. A
következő 1865-6-iki iskolai évben belép a VII-ik osztályba, mint nyilvános
rendes tanuló.
A
nyilvános iskolába járással való ez az újabb kísérletezés volt az első végzetes
hiba Petőfi Zoltán életében. Szemrehányás ugyan ezért sem illetheti a
nagybátyja emlékét, mert az kétségtelen, hogy ő a legjobbat akarta, és eléggé
gondosnak is mutatta magát mindazokban az intézkedéseiben, amelyek az öccse
iskolába járását illették. Közeli iskolába vitte, ahol szemmel tarthatta,
tanárembernél helyezte el, aki figyelemmel kísérhette az iskolán kívüli
magaviseletét is, ellátta mindennel, ami a tanuláshoz szükséges, könyvekkel, ruhákkal,
zsebpénzzel, és mikor a fiú december végén megírja, hogy hegedülni szeretne
tanulni, ebbe is beleegyezik és január 1-én 10 forintot küld a hegedűtanítója
számára.
Forrás:
Déri Gyula: Petőfi Zoltán - Petőfi-Könyvtár XV. füzet – Kunossy,
Szilágyi és Társa Könyvkiadó Vállalat kiadása Budapest, 1909.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése