2015. szept. 8.

Oláh Károly: Csokonai Vitéz Mihály





I.
Örök tusáknak izzó tüze forr
A végtelen természet kebelén…
Az ősvilág teremtetésekor
Megindult munka foly az Úr kezén!

Az átalakulás, átváltozás
Művelete halad szünetlenül;
Lehull a szép alakról a varázs,
S a ferde testre bájló kellem ül!

Hideg s meleg, rohamra ví csatát
Egymással, mint dühös ellenfelek;
S a harc testvériséggé olvad át,
Mit az egyenlőség oszt meg velek.

Csatára kelnek a bősz elemek,
A nagy világnak alkatrészei;
A nyers erők ellen a szellemek
Mind sorba állanak, megküzdeni!

Az eszmeharc, ez ádáz küzdelem,
Világraszóló változásokat
Idéz elő; a szent joggyőzelem
Reménye milljókkal fegyvert fogat.

Erény, szabadság fényes dicsköre
Van festve a zászlóra, mely alatt
A lelkesült emberiség zöme
A cél fölé büszkén, bátran halad.

De mennyi kín, és mennyi szenvedés
Jut a küzdőknek osztályrészeül?
A sors veszélyre új veszélyt tetéz,
Míg a kívánt diadal sikerül!

Királyi pálca hever ott, s emitt
Koldusbot,  - mit a nyomor vezete -;
Fényt s árnyat, ím, egyiránt tönkrevitt
Az iszonyú harcok hevülete…

Pihegve nézi a szörnyű tusát,
Az istenségnek e csodaművét,
Az Idő; ezer gondolat fut át
Lelkén; s megrázza hosszú üstökét;

Emésztő gondok verítéke ül
Bús homlokára; nyugta nincs sehogy;
Szelíd őrjöngés lázától hevül;
Naponta vénül; majd ifjodva fogy…

E zárzavar, e tarka egyveleg:
A nagyvilág – örökös változás -,
Hol a kezdet a végtelenbe megy,
S a múltnak sírt a jelen maga ás!

Hol árnyat üldöz a fény sebtiben,
S az árny mégis hűn a fényhez tapad:
Hol a vidám nap rezgő fényiben
Jelezve van vihar – vésztámadat!

Hol a becsület és jellem mögött
Gonoszság, ármány raknak fészkeket;
A hol szerencsétlenségek fölött
Káröröm önt krokodilkönnyeket;

Hol múlt s jövő egy ponton összeér;
Hol a magasság s mélység egybeforr;
Hol élet és halál sorsot cserél;
Hol érintkeznek: a menny és pokol!

Ez ellentétben összhang hogy’ lehet?
Van-é egység ezen erők között?
Elérhető-e a nagy cél, melyet
A nagyvilághoz istenünk kötött?

Sötétség s fény, hideggel a meleg,
A tűz a vízzel, jóval a gonosz,
Vidámság s bú, derű és förgeteg: -
Lehet-e célba egy és azonos?

Korona s vérpad, a bűn és erény,
A crésusi kincs s írusi nyomor,
A gyémánt rend hiúknak kebelén,
S a seb, miből patakként vér omol;

Gyűlölet, ármány, részvét s szeretet,
A szépség mellett annyi vázalak,
Magasra szárnyaló lélek megett
Önérzék nélkül hitvány földsalak: -

E millió különböző alak,
Ez egymást vonzó s űző elemek –
Miket az idő szárnyaira rak,
Hogy annál gyorsabb forgást vegyenek: -

Hogyan működnek össze? Van-e lény,
Ki e nagy kérdést jól megfejtené?
Halandónak bizonnyal nagy merény:
Kutatni a titkot, mi istené!...

II.
De van halandó mégis, ki merész
Az égbe nézni sasszemeivel,
S, - segítve lelkét égi ihletés –
A szent tudásfáról titkot les el.

Kinek figyelme, gondja nem tapad
Csupán egyes tárgyakhoz merevül:
Az életszerves összvilág-anyag,
Szeme elé, mint műegész körül.

Magasság és mélység tömkelegén –
Hol a szemnek sötét zűr szab határt –
A szent bokornak égő tüzeként –
Lángesze gyorsan, könnyedén hat át!

Leszáll a tenger mély aknáiba, -
Tudván, hogy ott az a sok drága gyöngy,
Mit a keservében búgó csiga
Könnyűiből fájdalom lángja önt.

S a tenger mélyiről vett kincseket
A földszínén készséggel hinti szét,
Hogy a nemes magot, mit ő vetett,
Használja az egész emberiség.

Majd égbe tör, s a napból lopva fényt,
A tenger mélyire bocsátja azt,-
Világossággal így köti a két
Végpontot össze: a mélyt és magast!

Ki ellesi a szívek titkait,
Erényt és bűnt kifürkész egyiránt;
Megszégyeníti a gyilkos Kaint,
S Socratessel tanít erkölcsirányt!

Szavára, mozgásnak indul a por;
Csirákat hajt a sivár földsalak;
A porban majd az érzés harca forr;
S az öntudat lassanként szárnyra kap.

A „lenni vagy nem lenni” gondolat
Születik benne, s percről-percre nő,
Erősödik, majd élethangot ad,
S világ elé mint izmos eszme jő.

Területet fog mint szellemvilág;
Határit, isten lelkéből eredt
Teremtő-szikra fénye lengi át; -
E szikra és a költő lelke: egy!

Dal zendül ; a költőnek lantja peng,
Mit a szép-összhang érzéke vezet,
Az Úr örömmel így szól odafent:
„A költő, ím, megértett engemet!” –

A sok különböző szín elvegyül;
Az ellentétek egybeforranak;
És testvéri csókokban egyesül
A szép és a rút, - szellem és anyag!

Megénekel a költő bűnt, erényt,
Örömnek, búnak hangot ad dala:
Hogy így a jó és szép nyervén fölényt,
Annál dicsőbb legyen diadala!

Az éj komor sötétsége mögött, -
Mi szemre és lélekre leverő –
Új éltet rejtő fényözön között
A hajnal szende pírja tör elő;

A költő büszkén, bátran hirdeti,
Hogy az örök-szép törvénye szerint,
A szellem durva burkát elveti,
S a szent igazság visszatér megint;

Gonoszra, rútra üdv hogy nem derül,
S kivész a mag is, mely még bennök él;
A természetnek célja egyedül:
A szép felé irányuló tökély!...

Az ellentétek egységtengelyén
Ott látva a bölcs Alkotót magát:
- A szép-összhangot törvénnyé tevén –
Így oldja meg a költő a talányt.

III.
Ím él Csokonai Vitéz Mihály!
Körünkben ő ismét megjelene.
Világdicsőség fénysugárinál
Lett halhatatlanná nagy szelleme!

Kezében dalra készen áll a lant;
Arcán szent ihlet sugára ragyog;
Költői ere eszméktől dagad;
Dallá olvadnak a gondolatok.

Ímé, mozgásnak indul már a húr,
Zendül a méla szerelem dala!
A szív gyönyörre – fájdalomra gyúl;
Csordultig telik a kéj pohara!

Mező, virág, liget, hegy és halom,
Tavasz, nyár, ősz, tél, szellő és madár
Megszólal és beszél mind a dalon! –
S a visszhang mégis csak Lillára jár!

A szende hajnal, a nap s csillagok
Csodás szépségét hirdeti a dal;
De – fényök bármily bájosan ragyog –
Felettök Lilláé a diadal!

Ha a búbánat hangja vesz erőt,
S tövisek sértik a fájó kebelt,
Fel-felvidítja a bús lantverőt:
Ha Lilla rá egy tekintetet ejt!

Örök szerelmet esküszik az ajk,
Örök szerelmet érez a kebel,
Örök szerelmét hirdeti alant, -
Mely földre sújt ma, holnap fölemel!...

A lanton íme, változik a hang;
Az andalgást mosolygás váltja fel;
Az ész szikrákat szór fent és alant, -
Gyújtók e szikrák, s égetők, ha kell!

Az  élez, a gúny fullánkja csípve szúr,
Kacajjá válik a mosoly, ha kell;
Az álérdemre szégyen köve hull;
S a szűz erény merészen szárnyra kel!

Bigott előítélet, büszke gőg
Leeresztik meredt fejeiket;
A lant hatalma vesz rajtok erőt,
Villámokat szór mindenik ideg!

De költő rózsaágyon nem pihen:
Nyugalmát a sors megirigyeli;
Díszes koszorúja gyűrűiben
A rózsa is tövisekkel teli.

A szép, az eszmény epedő
Kebellel ellentét a külvilág;
A szellem ellen küzdő nyers erő,
Emelkedésében, megannyi gát!

Óh hányszor éri durva bántalom,
Hogy érzékeny szíve majd megreped!
És futnia kell, s messzetájakon
Bolyongva vinni a fájérzetet!

Csupán a lanttól nyer vigasztalást,
Midőn dalába önti bánatát;
Csak ihlett lelke a védő palást,
Melyen a sors hatalma nem hat át!...

Így üldözé a sors Csokonait!
Keservét hallá az egész haza;
Midőn alig bírá fájdalmait:
Öröme volt, csak lantja panasza!

Egész világ fájdalmát hordozá
Szívén, midőn csel, ármány üldözé;
De sorsát gyáván meg nem átkozá:
Pihenni járt be a múzsák közé!

Magasra szárnyalólelkét soha
Nélkülözés, nyomor meg nem töré;
A sors hiába volt oly mostoha:
Dicsőség fűződött feje köré!

Ím ég a tűz ma is szemeiben;
Tekintetében él nagy szelleme;
Varázslantján a húr meg nem pihen…
Fülünkbe mintha dala zengene!

Nem látszik-é, hogy égi fény derül
Amott az élet sötét tengerén?
És a hajón, mely már-már elmerül,
Nem e kiáltás hangzik-e: Remény!?

Ugy-é halljuk, hogy a Visszhang felel
S segélyre siet mint gondviselés:
Megkönnyebbül a küszködő kebel,
S életre kél, ki majd tengerbe vész! –

E hang varázsereje járja át
Csokonai lantján a húrokat!
Szent áhítattal hallgatjuk dalát,
Mely megrázkódtatja a sírokat!

Oh drága dalnokunk, te a jövőt
Láttad: mi vár ránk, ha nem ébredünk;
Ha nyelvünk nem nyer bátor úttörőt:
Rövid időn elsatnyul nemzetünk!

Te megtaláltad: merre visz az út
A palotába és a nép közé;
Dalaid által a szegényt, az úrt
Oda gyűjtéd anyanyelvünk köré!

A nagy sötétben fáklyát vitt kezed,
És fennlobogtatád vitézileg, -
Boldog, kit ily dicső szellem vezet,
S ki az ihlett jóst jókor érti meg! –

Szólottál szívhez, észhez egyiránt
Az édes anyanyelv igéivel;
Teremtél szép eredeti irályt
A zengzetesség kellemeivel!

Dalodra végre a főúr hajolt;
Felolvasztád szívében a jeget;
Ha titkolá is, a lant foglya volt,
S megmozdult benne a honszeretet!

A hármashegy, az ékes Ádria
Eszméidet büszkén hangoztaták;
S mint a nemzeti öntudat nyila
Metszék dalaid szíven a hazát!

A honfiélet ádáz mezején
Virány volt nagyszerű költészeted,
Melyen – erős lélegzetet vevén –
A honszerelem megpihenhetett.


A fényt, a szépet megsokalta lenn –
Hogy ifjú élted elvevé – a sors?...
Mivé lesz a föld, és mivé a menny,
Ha az ég tőlünk csillagokat őrz!?!...

Kora sírodból – hogyha teheté,
A nemzet még körmével is kiás:
Irodalmunk hírét hadd emelé
Hőskölteményed az Árpádiás!

De földtől, égtől visszakérte őt
A honfi és a művész ősjogon:
Ragyogva tűnt fel szemeink előtt
Költőnk, kinek lelke éggel rokon.

A remek szobor szemeink előtt
Büszkén hirdeti a feltámadást,
Az elismerés szent nemtője szőtt
Nefelejtsből reá örök varázst!

Körötte lég, tájék oly ismerős!
A múltnál mégis üdébb a jelen…
Egy eltűnt század harcai erős
Nyomokat vágtak a természeten!

Virul a rózsa ékessége, mint
Virult a költői kis laka körül,
De a rózsának most tövise nincs;
Vidám a kert, a lantosnak örül!

Örül a nép ma is, mint egykoron,
Fogékony a költő dalaira!
De most szívét kitárja mint rokon,
S virágot szór a lant húrjaira!

Mi szép fordulat, mi szép a jelen!
Ím minden arcon az elismerés
Engesztelésül önként megjelen!
És minden ajk hő üdvözlésre kész!

És a költő arcán is ott ragyog
Vigasz gyanánt a megelégedés!
Tekintete a vidám alakok
Felett örömben elmerengve néz!

Vitéz emléke: új Memnon-szobor;
Az eszményi szépnek összhangja az!
Melyben vidámmal vegyül a komoly,
S zenévé olvad öröm és panasz!

Hevüle a részvét sugárinál
Lesz az örökszép zene kútfeje,
Lelkesedést nyer hangjainál
Árpádnak nagyra hívott nemzete.

Ha majd e bűvös hangok ereje
Keresztüljárja a velőt s a vért, -
ha majd oszlik a nemzet szendere
S az örvényből viruló partra ért;

Ha majd lehull a cifra rabiga,
S szabadság, jólét fészke lesz hazánk, -
Miért elvérze a hon sok fia,
S miért oly rég s annyit imádkozánk: -

Kard és lant oh hadd függjön egy szegen,
Babérkoszorúk ívei alatt;
S ha kell szolgálatot együtt tegyen:
Míg el nem jő a kívánt virradat…

A koszorún Csokonai neve
Ott fog ragyogni örök fény között,
S az égi üdvben osztozik vele:
Aki lantjára koszorút kötött.
 
Forrás: Csokonai-Emlény – szerk. és kiadta Hamar László – Debrecen 1871.