-
Történeti karcolatok Erzsébet angol királynő jelleméhez –
Vannak
a történeti múltnak jellemalakjai, melyek nagyszerűségök vagy sajátosságuknál
fogva a késő ivadék művelt fiai s leányai előtt is igen érdekesek lehetnek.
Ilyen
VIII. Henrik angol király leánya, Erzsébet is, aki nő létére sok tekintetben a
férfiakon is túltett.
A
történeti följegyzések sokat beszélnek róla; a korabeli fejedelmek, diplomaták,
államférfiak s egyéb kitűnőségek emlékiratai telvék egyes tényecskék
megörökítésével, melyek igen eleven színben állítják elő őt nyilvánosan, mint
magán életébe.
Nem
lesz talán fölösleges a kevésbé ismertek közül néhányat fölemlíteni e ritka fejedelmi
hölgyalak jellemvonásainak élénkebb színezése s hívebb találása végett.
Lássuk.
Erzsébet
a dicsvágyó s rajongó Gardiner püspök, Mária királysága mindenható kancellárjának
tanácsára egy összeesküvésben való részvételnek ürügye alatt protestáns
hitelveiért a Towerbe záratott. Azonban sógora, II. Fülöp közbenjárására
csakhamar kiszabadult. Most azt tanácsolták neki, hogy keljen egybe a savoyai
herceggel. Erzsébet már ekkor mély belátásának adja jelét,m időn felismeri
ellenei cselekményeinek s iránta való szándékainak titkos rugóit, mely az ő
elüttetését koronájától célzá, s evégből eltávolíttatását Angolhonból. Nem
fogadja el a házassági ajánlatot, s így eszélyesen kikerüli a számára
készített, de rosszul palástolt száműzetést.
Föl
volt már szerelve s állítva az angol hadsereg, II. Fülöp spanyol király „győzhetlen
hajóhad”-a ellen minden pillanatban a sík tengerre szállni kész, midőn
megjelent Erzsébet is a tellebury-i táborban, s ritka lélekéberséggel egy
nőfejedelemnél bámulatos akaratelhatározással a következő emlékezetes szavakat
intézi a hadsereghez: „Én magam foglak titeket az ellenségre vezetni; karom
ugyan gyönge női kar, de keblemben királyi lelket érzek, mi több, angol király
lelkét; én kész vagyok inkább elveszni az ütközetben, mintsem túlélni népem
romlását az ütközetben, mintsem túlélni népem romlását és rabszolgaságra való
jutását.”
IV.
Henrik francia király, nemzetének finom ildomát egészen mellőzve nyilatkozott
több ízben azon viszonyról, melynek szálai Erzsébet Essex grófhoz fűzék. Ez
udvariatlanság miatt haragra lobbant a királynő, oly tartalmú levelet írt a
francia királynak, mely határozott hangon utasítja vissza az ildomtalanságot,
melynek kitörése elől a királynő követnek Párizsból rögtön menekülnie kell
vala.
V.
Sixtus pápa Erzsébetet azon három személy közé sorozta, kik szerinte egyedül
méltók az uralkodásra. E három személy tehát. V. Sixtus, IV. Henrik és
Erzsébet. V. Sixtus Erzsébetet „un gran cervello di principessa”, vagyis: nagy
uralkodói tehetségekkel bíró ejedelemnőnek nevezé. Ugyancsak V. Sixtus így
nyilatkozik róla: „Erzsébet megérdemelte volna, hogy férfi legyen. Ha pedig
mint nőt én elveszem, Európa Nagy Sándorokkal lesz elárasztva.”
Midőn
Erzsébet a németalföldieknek segítségére készült, II. Fülöp következőleg inti
őt meg, illetőleg igyekszik visszatartani a hadviseléstől:
„Tu vero ne pergas bello deffendre Belgas.
Quae dracus eripuit, nunc restituatur opportet:
Quas pater evertit, jubeo te condere cellas:
Religio papae fac restituatur ad ungvem!”
E
kihívó figyelmeztetésre fölingerült Erzsébet s föltűnő elmésséggel szintén
latinul ígyen válaszol:
„Ad Graecas, bone rex, fient mandata calendas.”*
(*
E két latin vers magyarját egy kis történeti
magyarázatban adhatjuk leghívebben. II. Fülöp spanyol király, egyszersmind
Németalföldnek is ura volt. Korlátlan hatalmának biztosítása végett csak a
katolikusokat pártolta, protestáns alattvalóit pedig elnyomá. Ezek Erzsébetet
hívták segítségül, kinek készülődéseiről értesülvén II. Fülöp, „föntebbi latin
versben fenyegetőleg azt izeni, hogy ne jöjjön a belgák fegyveres védelmére,
inkább állítsa helyre birodalmában a pápai religiót, melyet atyja, VIII. Henrik
az anglikán vallás megalapításával nagyrészt eltörült. Erre adja azután
Erzsébet a föntebbi sajátos latin szólamú választ, melynek a magyarban az
„elhegedülte azt Sz. Dávid”, vagy az „abból ugyan nem lesz semmi!” kifejezés
felel meg.)
De
elménc megjegyzéseinek egyikét még elmésebbel, találóbbal vágta vissza egy
koldus. Midőn ugyanis egykor fényes kíséretével a Sz. Pál templomba ment, az
ajtó előtti koldusok egyike alamizsnát kért tőle. Nem vigasztalja meg
könyöradománnyal a szegényt, hanem környezete felé fordulva, következő
megjegyzést teszi: „Pauper ubique jacet.” A latinul szintén tudó koldus e
megjegyzésre így válaszolt:
„In thalamis, regina, hac nocte jacerem;
Si foret hoc verum: pauper ubique jacet.”*
(* „A szegény mindenütt
elfekszik”. „Királyi ágyadban nyúgodnám az éjjel királyő! ha igaz lenne az,
hogy a szegény mindenütt elfekszik.”)
A
„Cataloque des Rois et des nobles d’ Angleterre qui out été auteurs” szerzője
úgy emlékezik róla, mint Angolhon egyik írónőjéről, kinek keblét a hivatás
szentségének érzete hevíté. A legelső angol újság, az „Englisch Mercury” alatta
keletkezett, általa fejedelmileg pártoltatott, hogy népét komoly szellemi törekvésekre
lelkesítse. Tanodákat emeltetett, s az irodalmat, bármily irányban nyilvánult
is az, hőn pártolta. Az ő uralkodása alatt ragyogtak fel a lánglelkű
Shakespeare és Verulami szellemvilágai. A nyelvet önmaga is a művelt irály
szabályai szerint kezelé a kötött úgy, mint a kötetlen beszédbe. Az angol,
francia s olasz nyelven kívül a latin s görög nyelvnek is alapos ismeretével
rendelkezett. Nagy szabatossággal ültette át honi irodalmának terményei közé
Euripides, Isocrates s horácz remek műveit, Platót pedig commentálta. Kész volt
latin vagy görög nyelven nyomban, rögtönözve bármire is elmeéllel válaszolni.
Ezeken kívül még hókeblű barátnéja volt a szépművészetek szíveket vidámító szende
leányainak. Terpsichore és Euterpének.
Igen
fogékony volt a bókok iránt. Nagyon kedvére esett, ha környezete, vagy bárki is
hiúságának tömjént gyújtott. Jellemének ez árnyait, miket különben női volta
megbocsát, mutatják a következő tények.
Veriken,
a hollandi követ, legelőször tevén nála tisztelgő udvarlását, e szavakkal adott
kifejezést hódolatának: „Már rég vágyódtam felséges királynő! Megtenni e messze
utat, hogy felségedet színről színre láthassam, ki szépség és bölcsesség
tekintetében a világ minden fejedelmet felülmúlja.” Erzsébet ekkor 67 éves s
tudvalevőleg szép, még fiatal korában sem volt, mégis elfogadta e dagályos
bókot.
Elfogadta
ezt a másikat is. Mint tudva van, Stuart Mária nem alaptalan jogigényeket
formált az angol trónra. Erzsébet tehát egykor fenyegetőleg azt mondá Mária
követének, hogy férjhez fog menni; mire a követ neki ezt válaszolta: „Meg
vagyok győződve felséges asszonyom, hogy csak nagy kényszer alapján tenné e
lépést, mert nem ismeretlen fölséged előtt, hogy férjhez menetének esetében királyné
lenne, holott jelenleg királynő ugyan, de egyszersmind király is.”
Stuart
Mária igen szépen tudott zongorázni. Erről s a közvéleménynek efelőli
magasztaló nyilatkozatáról értesülvén Erzsébet, lakosztályát Stuart Mária
követe lakosztályának szomszédságába téteté át. Nyitott ajtók mellett
zongorához ül és játszik. Az ajtó előtt sétálgató követet figyelmessé teszi a
termek belsejéből kihangzó bájos zene. Bemegy. A királynő kezdetben úgy
színleli magát, mintha észre se vette volna jelenlétét. De néhány perc múlva a
követ felé fordítván arcát, ily kérdést intéz hozzá: „Nos hát? Úrnőd tud-e ily
bájteljesen játszani?” Ennyire féltékeny volt saját szellemi tökélyének szebb
tulajdonaira.
Takarékossága,
késő éveiben fösvénységgé fajult, mely képes volt saját magától megtagadni
bármit is, miben különben kedve telendett. Egy házaló zsidó fejedelmi ékű
gyöngysort kínált a királynőnek megvétel végett. Erzsébetnek igen megtetszett a
gyönyörű ékszer, de a mesés árt, minek különben tökéletesen megfelelt a gyöngy
értéke, egyáltalában nem volt hajlandó megadni. Alkuba bocsátkozott, de annyira
lenyűgöző vágyát a fösvénység rút szenvedélye, hogy a zsidó előbb-utóbb ott
hagyá őt e szavak kíséretében: „Ha felséged meg nem adja a becsárt, találok én
itt, vagy kültartományban vevőt, ki többet is fog érte adni.” És elszalasztotta
a gyöngyárust.
Az
angol mindig büszke volt kitűnőbb uralkodóira. Jelen esetben sem engedé a
hagyományos büszkeség a világhírű királynőt egy házaló zsidó által a fösvénység
vádjában elmarasztaltatni. Gresham Tamás, dúsgazdag kereskedő még mesésebb áron
vásárolta meg a gyöngyöt, s azután magához hívatván ebédre a zsidót, a
lucullusi lakmározás élményei között mozsárban törette meg a drága gyöngyöt, s
legkitűnőbb borával tölt serlegébe töltetvén porszemeit, a zsidóval megitatta,
azon megjegyzés kíséretében, hogy a királynő nem fösvénységből bocsátotta ki
kezéből az ékszert, hanem mivel talán nem tetszett neki.
Essex
gróf, az ismeretes kegyenc kivégeztetése után, tehát mér későn, megtudta
Erzsébet, hogy a gróf kegyelemkérését csupán az irigység nem engedte trónja
zsámolyához jutni. Emiatt a nehéz bú kínzó gyötrelme szállott szívére. Ez, s
annak tudata, hogy legközelebbi környezete s bizalmas tanácsadója, az ifjabb
Burleigh Cecil a skót királlyal titkos összeköttetésbe lépett, s hogy népének
szeretete Essex kivégeztetése óta iránta mindinkább hidegül, annyira
megkeserítette utolsó éveit, hogy napokat s éjeket töltött el könnyzápor és
zokogások között vánkosain, mígnem a halál 70 éves korában, 1603-ban, márc.
24-én bánatának véget vetett. Halálával sírba vitte a Tudor-dynastiát is, mely
118 évig uralkodott az elsőrangú állammá emelt Angolországban.
Azon
szavai, melyeket az államügyekben kevéssel halála előtt mondott, az akaratosság
s nagyság ritka vegyületét mutatják úgy, amint az, az enyészet percében magát
jellemzi.
A
győzhetlen hajóhad leverője, Howard főtengernagy, most már Nothingam gróf,
Egarton a pecsétőr, és Cecil Róbert, az
államtitkár állottak ágyánál. Howard a trónutód felől bátorkodott kérdést
kockáztatni. Hevesen kiáltott föl erre a beteg: „Én nem akarok semmi hitványt
utódomnak, ki lehetne az más, mint király!?” Az államtitkár kérte őt, hogy
világosabban fejezze ki magát. „Utódomnak királynak kell lenni – hörgé -, és ki
lehetne az más, mint a mi skót rokonunk? De hagyjatok békét!”...
Pár
percnyi szünet áll be, melynek elmúlása után a királynőnek még egyszer
megnyílnak ajkai, e szavakat hörögvén föl melléből: „Minden kincsemet egyetlen
percért!” – s élettelenül hanyatlott vissza feje vánkosai közé.
S
így halálos ágyán kiengesztelni látszott Stuart Mária véres árnyát; így
tanúsítja, bár szólni már alig képes, az államügyekben az önmegtagadásnak azon
fáradsággal szerzett erejét, mely az ő jellemképét minden uralkodónők felé
állítja, sőt nem csekély számú hibáinak dacára, sok férfiúén is túlteszi.
Forrás:
Csokonai-Emlény – szerk. és kiadta Hamar László – Debrecen 1871.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése