A gyújtogató

- Elbeszélés Debrecen múltjából –

A „vörös torony” órája kilencet kongott; a kollégium előtti tér üres lőn, s a hosszú tógás humanissimék siettek illető termeikbe, tudván, hogy nagytiszteletű Tóváry uram, kinek éppen most van praelekciója, midőn az óra koppant, rendesen el szokott indulni hazulról.

Éppen a félévi vizsgák állottak küszöbön. Censurák napja volt. A nagytiszteletű tanár úr a mai nap penzumául az „Eretnekségek” történetét tűzte ki.

Arius, Photinus, Maceonius, Apollinaris, Nestorius, Euriches, stb. eretnekségeikről szóló tévtanokat kellett a humanissimknak mai nap előadni, mi az egyháztörténettannak egyik legfogósabb része.

Az ifjúság közül többen a fiatalság jókedvével csevegve, mások könyvecskéikbe hajlott fővel várták a nagytiszteletű professzor úr megérkeztét.

Nem valami soká kellett várniok. Alig tíz perc múlva fölnyílott az ajtó, s belépett rajta az admodum reverendus ac doctus dominus professzor Tóváry.

A nagytiszteletű úr igen szelíd, szeretetre méltó férfiú volt, nagyon ritkán látták őt tanítványai valamiért bosszankodni, hanem ha egyszer megharagudott, nagyon is goromba volt tanítványaihoz.

Kopott, régiség miatt fakó színá esernyőjét, melyet jó és rossz időben egyaránt magával szokott hordani, a katedra egyik szögletébe támasztotta, háromszögű kalapját letette maga elé a pulpitusra, aztán kihúzva sarkig érő kabátja zsebéből katalógusát, szemlét tartott a megszólítandók fölött.

Az ifjúság pedig remegett. Már a nagytiszteletű úr belépte alkalmával leolvasván arcáról, hogy valamiért nagyon bosszankodik, elárulta ezt borzas üstöke, melyet különben rendesen szépen lesimítva szokott viselni.

Ilyenkor pedig nagyon nehéz volt a nagytiszteletű professzor úrnak kedve szerint felelni, ha valaki szó szerint mondta el, ami az „írásban” van, ráförmedt, hogy ne szajkózzon, ha másik megkísérlette csak az ételmét adni elő, zúgolódott, miképp nem azért dolgozta ő ki az eclasiastikát, hogy azt csak dirib-darabba törve szedjük fel. Egy és vagy is kihagyásáért vagy betevéséért ilyenkor óranegyedik elzsörtölődött.

Jaj lesz annak, kit ez most föl fog szólítani!

A professzor úr nagy sűrű szemöldökét fölemelve, katalógusából szólítá:

- Domine Pósalaky!

A fölhívott ifjú sápadtan kelt föl, s remegve várta a fölteendő kérdést.

Hanem a nagytiszteletű professzor úr most az egyszer minden várakozás és elősejtelem dacára is oly szelíd, oly jó volt, mint rendesen, föltette a kérdést, hogy beszéljen neki a dominus az eretnekségről, Áriusról; aztán felelt maga a megszólított helyett, elmondván, hogy ki volt ezen Árius, miképp veszett össze a „Logos” kifejezésen a maga püspökével, Sándorra, miképp állította Árius, hogy a „Fiú” az „Atyának” első teremtése, kit az atya a semmiből azért teremtett, hogy őáltala teremtené a világot, mint rekesztette ki ezért Áriust az alexandriai zsinat az eklézsiából; miképpen igyekezett Konstantin császár kibékíteni az egymással vitatkozó feleket; mit határozott a „nicaeai ockumenicum concilium” Árius tudománya ellenében, s mint szenvedélyes tanárok szoktak, úgy belemelegedett a magyarázatba, hogy alig hallotta, midőn a csöngettyű hangja az órát jelzé, nagy örömére az összes antiarianus ifjúságnak.

A dominus Pósalakynak alig volt egyéb teendője, mint hogy nagytiszteletű tudós tanárának ékes feleletét végighallgatva, megadja neki ezért a megérdemlett eminenciát.

A professzor úr más alkalommal óra után mindjárt szedte-vette esernyőjét, kalapját és távozott, most az egyszer azonban éppen nem látszott, hogy ezt akarná.

- Lássuk tovább, beszéjen humanissime Pongó -, Nestoriusról.

A megszólított gyönyörű szép ifjú volt, barnapiros arccal, tűzként égő szemekkel, évek óta első eminens osztályában, tanulótársai azt mondák, hogy a theológiai tudományokat tudja legalábbis úgy, mint a nagytiszteletű tanár urak; helyette nem kell soha felelni, mondja s folyton folyvást ékese és értelemmel idézve még a kútfőket is, honnan állításait meríti s a szükséges bibliai lókusokat, az eredeti héber és görög nyelven, éppen mint a nagytiszteletű tanár urak.

A megszólított ifjú arcán könnyű pír lebbent keresztül. Aztán elkezdett beszélni Nestoriusról, elmondván, hogy ez konstantinápolyi püspök volt, ki Máriát „Krisztusszülőnek” óhajtotta neveztetni, amiért megtámadta őt az alexandriai Cyrillus; heves viszály keletkezett ennek folytán mindkét fél között, a dolog eligazítására II-dik Theodosius császár conciliumot hirdetett Efézusba, mely gyűlésen Nestorius párthíveivel megjelenvén, Cyrillus őt kiátkozta az anyaszentegyházból; dacára ennek Nestorius és párthívei közel voltak a győzelemhez, midőn Theodosius ingereltetvé nővérétől Pulcheriától…

- Taceat domine! ne zavarjon ily profanus dolgokat az ecclesiasticába.

Az ifjú nem hallottá téve a nagytiszteletű úr rendreutasítását, folytatá beszédét:

- Új vizsgálatot rendelt Nestorius ellen. Ez ugyanis Pulcheriának meggyónt vétkeit…

A nagytiszteletű úrnak úgy látszottak, hogy egyáltalában nem tetszenek a Pulcheriák, ki akarván őket még az egyháztörténettanból is kiküszöbölni.

-Maga domine úgy látszik inkább szeret a pulcheriákkal, mint magával a történet komoly oldalával foglalkozni.

- Így mondja ezt Evander capite duodecimo, Calixtus György Centuriac colum III.

- Hallgasson, ne beszéljen ostobaságokat!

- A történetet meg nem hamisíthatom!

- Mit?hát maga dilecte még visszafeleselget nekem? a szombati „sedes”-re meg fog citáltatni.

Az egész osztály megrettenve nézett össze.

- Mi lelte a nagytiszteletű urat, hogy a sexeniumból az első eminenst akarja megcitáltatni.

- Clarissime domine! fordult a nagytiszteletű úr az éppen belépő juratushoz, jegyezze föl a dominus Pongós, s citáltassa meg a szombati gyűlésre.

S azzal vevén kalapját, esernyőjét, dörmögve, elégedetlenkedve hagyta el a tantermet.

II.

Nagy rémület volt az időben szabad kir. Debrecen városában, a városnak majd egyik, majd másik részén, hol itt, hol amott történvén égések, melyeket mint látszott, bérbe fogadott gyújtogatók okoztak.

Még folyvást szomorú nyomai voltak az alig néhány év előtt pusztított tűzvésznek: Hatvan, Kis- és Nagy-Új utca, Német és Miklós utcák, melyek az időben porrá égtek, még nem egészen épültek föl romjaikból.

A lakosság annál jobban meg volt rémülve; a tanács hasztalan tette a legszigorúbb elővigyázatot, hiába kettőztette meg az éjjeli őröket, hiába hagyta meg a legkeményebb rendeletben, hogy senkinek az utcákon éjjel járkálni nem szabad, hasztalan vont kordont mindenik utca végén, mihelyt alkonyodott: a tűz, mintha csak éppen gúnyolni akarta volna az érdemes magistratus intézkedéseit, hol itt, hol amott, s rendesen a legjobban őrzött helyeken ütött ki.

És az  iszonyú szerencsétlenség közepette legrémítőbb volt azon körülmény, hogy elhányt levelek előre megjósolák, hol fog a tűz kiütni: most Hatvan utcán, holnap Péterfián, aztán Csapó utcán. Hasztalan volt aztán ez ellen  minden óvszabály; nevezett utcákban a tűz a jelzett napokon, az őrök szeme láttára csakugyan kiütött.

Közhit volt, hogy ezt bérbe fogadott gyújtogatók eszközlik; a francia háború ez időben javában folyt, s az ellenségnek érdekében feküdt, hogy minél több bajt és zavart okozzon hadakozó ellenfele tartományában.

Ezt mutatta pedig azon körülmény is, hogy nemcsak Debrecenben, hanem több nevezetes városaiban is a hazának (mint Sopron, Pozsony, Selmecbánya, Buda, Érsekújvár, Tálya) dúlt ez iszonyú vész.

Hanem az aztán igazán kétségbeejtő volt, hogy ezen isten nélküli incendiáriusok ellen,m agát a város egyáltalában nem tudta megoltalmazni, egyet sem tudott belőlök kézre keríteni, kitől társait megtagadhatná.

Jutalmak, ígéretek hasztalan tétettek, ajánltattak; hiába ígértetett a föladónak, ha részes lenne a bűnben, teljes bűnbocsánat és jutalom; az újabban elhányt levelek kigúnyolták az ajánlatokat s újabb utcákat jelöltek ki, melyekben a vörös kakas meg fog jelenni.

Ily szomorúan rettegett vala az Úrnak 1802-dik esztendeje szab. kir. Debrecen városára nézve.

Éppen azon napon, midőn nagytiszteletű tudós Tóváry professzor úr a dominus Pongó citáltatását elrendelte, a városi érdemes magistratus együtt ült tanácskozni a további teendők felett.

A tiszteletes főbíró uram előtt nyitott levél volt, melynek tartalmát éppen most ismertette meg a senatusbeliek többi tagjaival.

- Az már bizonyos – mond egyik tanácsbeli -, hogy gyújtogató bandával van dolgunk, mely városunk hamuvá égetését tűzte ki gonosz céljául.

- Jól vigyázzatok Péterfiára és Mester utcára! – olvasá az egyik fönnszóval a rettenetes levelet, - pénteken ott fog legelsőben a vörös kakas felülni a házak tetejére!

A tanácsbeliek közül némelyek a kiállított őröket gyanúsíták, kiknek egy kézre kell játszaniok az incendiárius* (* gyújtogatók) bandával, mások erősíték, hogy nyilakkal messziről kell lövöldözniök azon házak tetejére, melyek meggyulladnak; mások ismét úgy vélekedtek, hogy a gyújtogatók elfogdosott verebek és fecskék szárnyai alá kötözgetik a tüzes zsarátnokot, melyek aztán ezt fészkeikbe szállítják; többen kettőzött felügyeletet ajánlottak; indítványozták, hogy magok a tanácsbeliek se átallják ily általános vész idején együtt őrködni a kisebb rangú tisztviselőkkel.

S határozottá lőn, hogy ezentúl a senatusbeliek mind kimenjenek egymást fölváltva őrködni a város közjóléte fölött, egyedül a tiszteletes főbíró uram maradjon otthon a városházánál, hogy kéznél legyen, ha valakinek valami sürgős jelentenivalója talál lenni.

A Péterfia igen féltett hely, ennek elején van két predikátori és két kántori ház, a professzori lakok egy része, a kollégium, sőt maga az Isten háza is. Kettőzött figyelemmel kell e városrészre ügyelni.

Fel is osztották senátor uraimék, hogy ki mely tájon őrködjék, a veres templom körül egy tanácsbeli fog állani, a kollégium előtt egy második, a prédikátor és professzori lakok előtt harmadik, negyedik és a többi. Szóval talpon fog lenni az egész tanács.

Aztán meghatároztatott és kiadatott a jelszó; elvégeztetett egyszersmind, hogy ez minden éjfélkor meg fog változtatni, újabb adatván ki helyette főbíró uram által, nehogy a gonosz, praktikus ellenség ezt valamiképp  megtudva, fölhasználhassa. Végzésbe ment az is, hogy egyszersmind magánházakhoz is szállíttassanak biztos emberek, kik ottan titokban elrejtőzködve virrasztanak, s ügyeljenek, ha vajon nem fedezhetnének-e föl valamit.

- Énnekem erős hitem van, úgymond a főbíró uram, hogy Isten nem hagyja e gonoszok praktikáit sokáig büntetlenül, hogy végre is világosságra hozza gonoszt etteiket.

- Ámmen! vala az összes tanácsbeliek kegyes óhajtása!

III.

Nagytiszteletű és tudós Tóváry professzor úr szokatlan fölgerjedését tanítványai legkevésbé voltak képesek magoknak megmagyarázni, annál inkább tudta ennek okát leánya, Juliska, ki most igazi aggódó szorongással várta atyjának hazajöttét.

Máskor midőn a tíz órát kongatta, Juliska sietve futott ki a konyhából, a folyosó végén várta az utcaajtó nyílását, s amint azon atyja belépett, tüstént karjai közé röpült, s öleléseivel és csókjaival deríte nyájas világot a tudomány hideg fényétől sugárzó arcára.

Juliska a 17-dik évében levő gyönyörű leány volt, oly termettel, mely szobrásznak szolgálhat vala mintául, rózsapiros arccal s tűzszemekkel, melyeknek egyetlen tekintete gyújtani és ölni vala képes; acélfényes, gazdag hajfonadékai mintegy terhére látszottak lenni, s talán ennek volt tulajdonítható, hogy szép fejét kissé féloldalra hajlítva tartá, mi másnak talán nem éppen illett volna, míg nála nem csekély mérvben emelé mesterkéletlen bájait.

Ha a nagytiszteletű tanár urat tisztelnék és szeretnék tanítványai, a gyönyörű Juliskáért legnagyobb részök elvállalta volna akár az Arius, Nestorius és a többi eretnekek minden bűneit, vagy az ismert és ismeretlen eretnekségek sectáinak minden tévelységeit, csak hogy a szép Juliska szívének tündérvilágában tévelyeghessen.

Hanem hát ez csakis pium desiderium, jámboróhajtás volt azon ifjúságtól, mely a legtisztességesebb theológiai tudományok mellett ily profanus gondolatokkal is ráért vesződni; mert hát a regebeli sárkány nem őrzötte jobban a reá bízott kincset, mint a nagytiszteletű professzor úr, szerelme drága zálogának egyetlen kincsét, megvédvén ezt az oly gyakran léhaságokkal foglalkozó diákseregnek még csak a tekintetétől is. Tanulósobája a folyosó szélén volt, s ha valamely diák jött, a nagytiszteletű úr azt rendesen a nyitott ajtóban várta, aztán meghallgatva ügyét-baját, segített rajta, ha lehetett jó szóval és tanáccsal, sőt a körülményekhez képest egyébbel is.

Egyetlen diák volt kivétel, ki előtt ajtaja mindenkor nyitva volt, kinek meg volt engedve, hogy távolléte alatt is átlépje küszöbét, bemenjen szobájába, s ott forgassa és tanulmányozza azon rengeteg foliántusokat, melyekből a nagytiszteletű úr a maga tudományának kincseit aknázta; egyedül ez az egy volt az egész kollégiumban, ki felől a nagytiszteletű tanár úr meg volt győződve, hogy szemeit híre és tudta nélkül soha nem fogja Juliskára fölemelni, de sőt, hogyha ezt véletlenül meg is tette volna, e bűnét azonnal töredelmes szívvel be fogja előtte vallani.

Ez az ifjú pedig a nagytiszteletű úr kegyence, nem más volt,m int a humanissimus Pongó, az első eminens a sexenniumban.

Ami még inkább emelte a humanissimusnak becsét a nagytiszteletű úr előtt, azon körülmény volt, hogy az ifjú mint szülőtlen árva nevelkedett. Kétszeres ok, hogy a nagytiszteletű úr iránta a leggyöngédebben érezzen.

Hanem hát ha valaki tűz körül jár, bármint óvakodjék is, egyszer csak megégeti magát; a humanissimus Pongó is a nagytiszteletű úr tanulószobájában addig tanulmányozta Hegesippust, Eusebiust, Theodoretust, a krónikákat, és Annalisokat, az újabb tudós írók közül Wigandot, Faber Basiliust, Schröck Mátyást és Bod Péter „Vitézkedő” anyaszentegyházának históriáját, míg egyszer csak azt vette észre, hogy míg fejét tudományokkal töltötte, szívét vesztette el.

Mindennap találkozott ugyanis a szép Juliskával, mindennap szemlesütve kívánt neki jó napot, nehány jó múlva már többre ment, szemlesütve s elpirulva, mert hozzá nehány szót szólani, később ismét hónapok múlva azt vette észre ifjú barátunk, hogy azok a könyvek a bibiotéka polcain nagyon porosak, s hogy midőn a nagytiszteletű tanár úr nincs otthon, a Juliskától valami tollseprőt kellene kérni a tisztítására; aztán ismét később úgy tetszett neki, hogy az a munka rettenetes egymagának; talán sokkal gyorsabban folyna, hogy ha a Juliska is segítene; mely fölhívást Juliska jó szíve éppenséggel nem volt képes visszautasítani; szóval, hónapok, évek múlva úgy összeszoktak, hogy már el sem lehettek volna egymás nélkül.

Természetesen ebből a nagytiszteletű professzor úr egy világért sem vett észre egyetlen mákszemnyit is; ő csak az ifjú roppant szorgalmát látta, mint tölt az éjet-napot az ő könyvtárában tanulmányozással. Igazi vasszorgalmú ifjú; midőn belép hozzá, rendesen könyvvel kezében a kis ablak felé fordulva találja, mivel a könyvtár kissé sötétes, s az avult fóliánsok betűi nem könnyen kivehetők. A nagytiszteletű úr mint okos ember, többször figyelmeztette kedvencét, hogy tegye le már azt a könyvet, ami sok csak sok, s egyszer aztán a szemnek is megárt, pedig erre öreg korában is szüksége van az embernek.

Hanem hát egyszer aztán olynemű tanulmányozásokat vett észre a nagytiszteletű úr, mi miatt valamennyi Eusebiust és egyéb tudós historikusokat rögtön ott kellett az ifjúnak hagyni.

Történt nevezetesen, hogy a nagytiszteletű professzor úr éppen előadásra ment; ez volt a legalkalmasabb idő a könyvek porozására, amiben természetesen Juliskának is segíteni kelle őt, egy óra biztos volt ekkor számukra, szerelmeseknek pedig egy órai háborítlan időköz a mennyország boldogságával ér föl.

Hanem az ifjú párt most az egyszer elhagyta jó szerencséje. A nagytiszteletű úr otthon feledte esernyőjét, pedig az idő ugyancsak borús volt, visszafordult tehát az iskola kapujából esernyőjéért.

Amint aztán szép csöndesen megnyitotta a tanulószobájának ajtaját, oly dolgokat látott ottan, amiket a humanissime sem Hegesippus, sem Eusebius, sem a többi igen derék és igen tudós férfiak munkáiból egyáltalában nem tanult, de sőt, amely dolgokat a kegyes egyházi atyák  egyenesen az ördög incselkedéseinek mondottak.

- Apage Stanas! – kiáltá, midőn látá, hogy az ifjak ajkai sokkal közelebb hajolnak egymáshoz, mint amennyi szükséges lene a por lefúvása tekintetéből.

- Domine Pongó! – szólítá meg a tanár a mélyen megrémült ifjút (azt elhallgatta a nagytiszteletű úr, hogy egy mindezeknél bölcsebb könyvből a természetből), mától fogva absolválom kendet a hozzám való járástól.

A professzor úr már akkor rettenetesen haragudott, mikor valakit kendezett.

S ezzel megfogva az ijedtében csaknem megdermedt leányka kezét, kivezeté őt tanulószobájából.

Midőn visszatért, a dominus Pongó még mindig ott állott egy helyen, mintha sóbálvánnyá változott volna.

- Most pedig azt mondom kendnek, hogy keresztül ne lépje többé ugyan kend küszöbömet!... különben!...

S nem merte kimondani azt a rettenetesen bűnös gondolatot, melyet a harag diktált nyelvére, hogy különben… úgy összetöri, mint a pozdorját.

IV.

Éj volt. Az őrök mindenütt ki voltak állítva. Utakon, utcákon, útfeleken és udvarokon; mindenfelé lándzsás, fegyveres őrjáratok cirkáltak, legsűrűbben a fenyegetett Péterfián és Hatvan utcán, sőt a magistratus határozataihoz hívek egyes házak udvaraiba is szállásoltattak őrök, kik az ott netán történendőket figyelemmel kísérjék.

Elmúlt tíz óra; semmi nesz, semmi előjele a rémítő fenyegetésnek, semmi gyanús egyént nem lehet látni vagy találni, amint a veres templom tornyába elhúzták a kilenc órát, mindenki bezárta kapuját, s óvakodott elhagyni házát, nehogy valami bajba keveredjék; tizenegy óra, sehonnan nem hangzik vészjel… már tizenkettőt is elvert, hála Istennek minden baj nélkül, mondák az utcákon a felügyelők.

De nem így vélekedtek ám azok, kik nagytiszteletű Tóváry professzor uramnak éppen tőszomszédságában vigiláltak, őrködve, ha vajon nem kísérti-e meg valamely zsivány az udvarokon keresztül lopni magát. Egy fészerbe állottak, honnan az egész udvart beláthatták, s hol őket a homály miatt senki nem vehette észre.

Sötétséghez szokott szemeik minduntalan bejárták az udvart, néha áttekintettek a szomszédba is, ha vajon nem látnának-e valami gyanúsat.

Éjféli 12 óráig minden a legnagyobb csöndben folyt le; hanem alig hangozták el az órák a tizenkettőt, midőn az egyik őr a fészerben oldalba lökte társát könyökével, tudatva mintegy, hogy valamit vett észre.

Társa jelzé, hogy ébren van, és lát mindent.

Az udvar hátsó részén levő kerítésen egy sötét alak mászott keresztül, s mit látszott, egyenesen azon helynek, a fészernek tart, hol embereink vannak.

Éppen jó helyre jó az istentelen gyújtogató, valahára elveszi gonoszságának méltó büntetését.

Az a sötét alak pedig lassan, óvatosan, koronként meg-megállva s hallgatózva: ha vajon nem vesz-e észre valami gyanús, áruló neszt, jött mindig közelebb, közelebb.

A fészerben levők csak azt várták, hogy 5-6 lépést tegyen meg feléjök; akkor egyszerre fognak reá rohanni.

Hanem azt ugyan most az egyszer hiába várták, mert amint azon helyre érkezett, hol a nagytiszteletű Tóváry professzor úr udvarát magad deszkakerítés választja el a fészertől, hirtelen, a gondolatnál csaknem gyorsabban vetette az magát a kerítésen keresztül, egyenesen a nagytiszteletű úr udvarába.

Az őrök elrémültek; mit csináljanak? Ha lármát ütnek, az illető bizonyosan megugrik, ha nem, meglehet, felgyújtja a szent eklézsia épületét, porrá égeti a nagytiszteletű uram becses bibliotékáját. Pedig csak egy szikra kell, hogy az a nádfedelű ól, mely éppen a ház mellett van, mint a kéngyertya (még az időben nem volt gyufa) föllobbanjon.

Odamentek a kerítéshez, ha valamit látnának; de hát bizony nem láttak ott semmit, az a tolvaj gyújtogató, kitudja melyik szomszédban járt már akkor.

A kerítésen való átmenetel sem történhetett zörej nélkül; magas volt az, majd másfél öl; annak a gazembernek igen nagy ügyessége lehet az effélékben, látszik, hogy próbált mestersége, mint macska kúszott föl s vetette át magát rajta nesz nélkül, holott akárki más, bizonyára nem  csekély zajt fogott volna ütni.

Tanakodás, aggály és félelem között várták netáni visszatértét. Már az egy órát is elütötte. Az a kötélre való bizonyosan csak keresztül ment ezeken az udvarokon, aztán ki tudja, hogy melyik háznál fogja rettenetes szándékát foganatosítani. Hátha nem is erre tér többé vissza! mégis jó lett volna idejekorán vészjelt adni, figyelmeztetni legalább az utcán levőket az  észrevett veszedelemre.

Bizonyosan nem erre fog visszatérni!

A tornyokban éppen két órát kongott; a Távol-Keleten vérvörös vonal látszott; a közelgő nyári hajnal előjele.

- Hála Istennek – sóhajtának föl az őrök könnyült kebellel.

Hanem e pillanatban úgy tetszett, mintha az éj mély csendjében lassan suttogó beszélgetést hallanának.

- Hah!

Csakugyan, a nagytiszteletű uram udvaráról lassú, óvatos hangokat s halk léptek neszét lehete észrevenni.

A két úr figyelme állott. Mindkettőnek egy gondolata volt: amint az illető a kerítésen átveti magát, tüstént torkon ragadni.

A deszkakerítéshez lopták magokat, hallották, hogy suttognak még most is. Bizonyosan gyilkos tervök kivitele felől. A nagytiszteletű professzor uram udvarában egészen szabadon találhatják magokat, tudván, hogy a tanár úr mindig az igazak nyugodt álmát szokta aludni, s leányán és vén, siket gazdasszonyán kívül pedig nincs más lakó személy az egész udvarban.

Ugyan jól kiválasztották a helyet, hanem most egyszer vesztükre.

Aha, jönnek már!

A gyújtogatók egyike a leggyakorlottabb gymnasta ügyességével vetette föl magát a kerítésre, innen aztán a szomszéd udvarba.

Hanem azon pillanatban, midőn átvetette magát, négy erős kéz ragadta meg az acélizmaival, s következő percben hallatszott a vészsíp jeladó sivítása a néma éj csöndjén keresztül.

- Add meg magad, gonosz gyújtogató!

A szomszéd nagytiszteletű professzor úr udvaráról éles sikoltás hallatszott.

E hang magához látszott mintegy téríteni a megragadottat.

Szabadon maradt jobb kezével olyat lökött egyik megtámadóján, hogy az hármat is gurulva esett hátra, másikat pedig úgy lökte a deszkakerítéshez, hogy koponyájának koppanása messze elhallatszott a csöndes éjben.

Aztán vesd el magad!... egyetlen pillanat, mielőtt az illetők feltápászkodtak volna, már átszökött a szomszéd kerítésen; a házőrző nagy szelindekeb elébb ugyan nagyot mordult rája, hanem aztán az is rögtön elhallgatott. Hihetőleg valami csalétket dobott elibe. Az ilyen éji rablók nagyon könnyen el tudnak bánni a legvadabb ebekkel is.

- Tolvaj! gyilkos! gyújtogató! meg kell fogni!! hallatszott a menekülő után minden oldalról.

Az udvar csakhamar telve lett az utcáról berohanókkal, kik lámpákkal, fustélyokkal és lándzsákkal fölfegyverkezve jöttek.

- Megugrott a gazember! – nyögé az egyik ellökött; hanem azért hogy éj volt, jól megnéztem arcát, megismerem ezer közül; azonfelül rokkjának egy darabja is itt maradt kezemben, erről föl lehet találni!

S mint ellenségtől elvett diadaljelt jutatott föl egy fekete szövetdarabot,mely az illető öltönyéből kezében maradt.

A magistratusbei személy megnézi a fekete szövetdarabot, aztán megcsóválá fejét; utána egy öreg kereskedő nézte meg, s ennek arca is elszörnyedt a foszlány láttára, azután harmadik, negyedik… tízedik mind megnézte, s mindegyik szörnyülködve csóválta meg fejét.

- Egy tógadarab! – volt az általános szörnyülködés fölkiáltása!

Mixta sedes volt. Vegyes iskolai szék. Meg voltak híva a főtiszteletű püspök és a többi prédikátor urak, valamint a tiszteletes főbíró uram, és egy pár senatusbeli férfiú.

Igen furcsa ügy volt szőnyegen; azt kellett megtudni, ha vajon az a szövetanyag csakugyan tóga-e, és így a tanuló ifjak között van-e a gyújtogató; amire nézve, az éppen fönnforgó corpus delicti után most már igenis erős gyanú van.

A tanulóifjúság össze van gyűjtve egy terembe. Ott várják a nagytiszteletű iskolai szék további rendelkezéseit.

Senki nem tudja a tanulók közül, miért vannak összehíva. A professzor urak gyakran szokták ezt tenni, midőn valamely felette fontos ügyet akartak az összes tanulóifjúságnak tudomására juttatni. Azt hitték, hogy ez az eset most is.

Szigorúan meg volt parancsolva, hogy senki el ne maradjon; az elmaradóra ki volt mondva, hogy rögtön kicsapatik.

A kollegium előtt négy fegyveres, városi drabant sétált föl s alá a cívis uraimék nagy bámulatára, kik lassanként csoportba gyűlve, a veres templom körül nézék s szokatlan jelenetet, tanakodván ennek oka s jelentősége völött.

Egyetlen egynek sem fordult meg még csak távolról is gondolatában, hogy ezek miért vannak itt. Ha a gyújtogatót megtalálják, az tüstént kicsapatva az iskolából át fog adatni megbüntetés végett a világi hatóságnak. Azért van a városi fegyveres négy drabant, hogy ezek az illetőt tüstént bekísérjék.

A sedes sokáig tart. Már tizenkét óra is elmúlt, mégsem jutottak biztos megállapodásra a teendők felett.

Oda kívül nagy szél dühöngött; egyike azon száraz nyári viharoknak, melyek az afrikai Szamumot helyettesítik hazánk alföldi tájain. Az átmelegedett, átfűlt légáramlat sebese nyomult a hidegebb tájak felé, a fölkavart utcai port sűrű füstfelleg gyanánt hajtva maga előtt. A nagytiszteletű professzor és lelkész urakban, nemkülönben a senatusbeliek szívében is megfagyott a vér azon gondolatra, hogy ha most tűz találna kiütni.

Egyik sem mondta ki ugyan közülök a vérfagyasztó gondolatot, le lehete azonban azt mindeniknek arcáról olvasni.

- Uram, légy irgalmas minekünk bűnös szolgáidnak!

A vegyes iskolai szék kihallgatá az éji őröket, kik a gyújtogatót megfogták; megvizsgálták a „corpus delicti”-t; megállapíták, hogy ez csakugyan tógadarab, minek folytán szomorú valószínűség, hogy az éjjeli gyújtogatók egyike csakugyan diák lehet.

Az elhányt levelekben „Péterfia” utca volt egyenesen kitűzve, valószínű, hogy nagytiszteletű Tóváry tanár úr, vagy pláne szomszédságában rejtetett el valamely istentelen gyújtómasina, mely bizonyos idő eltelte után fölrobbanjon.

Nagytiszteletű Tóváry professzor úr a máskor derült lelkű és kedélyű férfiú nagyon szomorúan ült karosszékében. Úgy tetszett neki, mintha valami terhelné, nyomná lelkiismeretét; de hogy mi? azt már maga sem tudta volna megmondani.

Aha! megvan; tudja már. Azt a szegény leányt bezárta tanulószobájába. Nagyon föl volt ellene ingerülve. De hiszen nem is ok nélkül… Azóta, midőn hazulról eltávozik, mindig bezárja őt tanulószobájába, melynek utcára nyíló része állandóan vastáblákkal van elzárolva a külvilágtól.

Mégis, most az egyszer úgy tetszik a nagytiszteletű professzor úrnak, mintha ezt nem jól tette volna. Hátha távolléte alatt valami szerencsétlenség történnék a háznál. Az őrök, Isten mentsen meg még a gondolatától is!

Aztán túl szigorú is volt a dominus Pongóhoz. Eszébe jutott, hogy egykor ő is ifjú volt, s hogy tudományát és életét odadobta volna boldogult hitveséért, egyetlen s örökre feledhetetlen szerelmeséért!

Hosszas gondolkodás után csöngetett; a dominus Pongót hívatta. Nem tűnt fel senki előtt. Mindenki ismerte a ritka jó erkölcsű ifjút, a professzor-kollega kegyencét, kinek a tanulóifjúság között egyedül volt megengedve, hogy házához járhasson.

Amint a dominus Pongó belépett a sedes ajtaján, a nagytiszteletű professzor úr igen nyájas arccal fölállott,elibe ment, kezében tartva a szobakulcsot, melyben leánya el vala zárva.

- Menjen domine hozzám, fogja e kulcsot: leányom tanulószobámba van bezárva, bocsássa…

A mondat további része torkán maradt a nagytiszteletű tanár úrnak.

Véletlenül a diák tógájára pillantott, melyek jobb mell felőli oldalán egy, meglehetős nagyságú egészen új folt vala látható.

Rémítő gondolat villant át a nagytiszteletű professzor úr lelkén, mely mint szélhűdés, megbénítá beszélő műszereit és minden idegeit.

Szemei kísérteties merevséggel tapadtak a diákra, ajkai értetlen szavakat suttogtak, térdei ingadoztak, mintha le akarnának rogyni.

Hirtelen azonban megragadá a diák karját, s egyetlen pillanatra visszatért egész lelkierejével kiálta föl:

- Gyilkos, gyújtogató!

A mixta sedes tagjai rémülten ugráltak föl.

Tűz van! tűz van! hallatszott e pillanatban kívülről a vérfagyasztó rettenetes kiáltás, s ezt követőleg a „Rákóczi”-nak* kísérteties egyhangú kongása. (* A debreceni ref. egyházak legnagyobb harangja)

- Bam… bam… bam…!

A nagytiszteletű Tóváry professzor úr háza ég.

A száraz zsindelytető egyetlen pillanat alatt lángba volt borulva; a láng, mint óriási tüzes sárkány kavargott jobbra, balra a szomszédos házak tetejére, millió meg millió kis sárkányokat, szikrákat szórva az átfűlt, átmelegedett légáramlatba.

A sedes ablakából éppen a nagytiszteletű úr házára lehete látni. A nagytiszteletű úr „gyilkos, gyújtogató” fölkiáltását mindenki a rémület első kitörésének tulajdonította.

A nagytiszteletű professzor, amint lángba borult házát megpillantotta, élettelenül omlott össze.

A sedes szétriadt. Kinek volna ilyenkor eléggé higgadt vére nyomozást folytatni, tanúvallomásokat hallgatni ki.

A dominus Pongó, amint a tüzet megpillantá, a már kezében levő kulccsal, mint villám nyargalt ki a teremből, le a lépcsőkön. Másnak százszor kitört volna a nyaka bele.

A nagytiszteletű professzor úr laka egészen lángban állott, s Juliska a tanulószobába volt bezárva.

És hogy ha az égő poklon kell érte keresztülmenni, még akkor is megmenteni őt a dominus Pongó!

Amint az iskola kapuján kiért, már akkor a tanulóifjúság is nyargalt fecskendőjével a vész színhelyére.

Hanem Pongó barátunkat ugyan meg nem előzte egy is közülök. Az utcaajtó be volt zárva; akár nyitva lett volna, Pongó barátunk amit nekivetette vállát, azon pillanatban sarkából kiemelve omlott az be.

A gyorsan elégett háztető egy része már akkor leomlott; a folyosó előtti tér füstölgő, lángoló gerendákkal le-lecsapott a tetőzetről, visszarettentvén minden közeledni akarót.

Hátha a pokolnak égő gyehennája állana előtte, nem keresztültörné magát rajta Pongó barátunk.

Odarohant a tűzi fecskendőhöz, ledobá magáról tógáját, megmártá azt a vízben: s következő pillanatban magára borítva nyargalt tűzön, lángon keresztül.

Már a folyosó faoszlopai is égtek. Valódi pokolvolt, ahová az ifjú ment. Tógája két-három helyen is meggyulladt. Úgy nézett ki, mint valami mozgó, füstölgő fekete-oszlop.

Hanem hát ott voltak bajtársai, a tanulóifjak. Ez a derék, bátor, veszélyt nem ismerő sereg, kiknek semmijök nincs, mit féltsenek, kik mindig elsők, hol baj és vész van, hol valakit menteni kell; neki irányozták a fecskendő vízsugarát. Tűz és víz küzdött az ifjú élete és halála fölött.

Pongó barátunk szó nélkül vetette vállát a tanulószoba ajtajának. Nincs most ideje a kulcsot használni. Egyetlen pillanat alatt bent volt minden ajtóstól, s másik pillanatban már tóga nélkül, fehér ingben, hajadon fővel jelent meg az ajtóban, karjai között tartván az elfeledett, elájult leánykát.

Általános éljen hangzott a tanulótársak ajkairól. A fecskendő kormányzója ismét reábocsátá a vízsugárt, melynek oltalma alatt összepörzsölve bár, szerencsésen kimenté a drága terhet a halál bizonyos torkából.

Csak midőn a még mindig füstölgő tógát eldobá, látták oda kívül, hogy kit mentett meg az ifjú.

A város pedig nehány pillanat alatt tűztengerré vált; a szép Péterfia mindkét oldalon égett; Mester, Hatvan, Nagy és Kis-Uj utca, s Német utcák egymás után borultak lángba.

Hasztalan volt minden emberi segély. Hasztalan erőlködése véges erőnek a végetlen hatalom ellen.

A vörös templom tornyában mindegyre zúgott a vészt hirdető „Rákóczi”.

- Bam… bam… bam!... baj, baj… szörnyű baj, halálos veszedelem a szegény városra.

Nem panaszkodhatott sokáig; a vihar mindegyre kavargott. Egyszerre csak mintha valami démoni kéz lenne, melynek föladata vészt, pusztítást és halált terjeszteni; a tüzes zsarátnokot úgy szórta az Isten házára,mintha égből hullana ama kénköves tűzeső, mely Sodomát és Gomorát megemészté.

Utójára szólott még a „Rákóczi” szomorúan, keservesen, hangosabban jajgatva.

- Bam… bam… bam… bam!...

Aztán nem volt többé, kikongassa!... Az egész templom a toronnyal együtt lángban állott; a láng és tűztengerből kilátszott, amint ott áll a „Rákóczi” nehéz, nagy állványán; a többi kisebb harangok már szétolvadva darabokban hulltak le… a „Rákóczi” azonban még mindig állott szilárdan, mint egykori kegyura a vész és viharok között.

Hirtelen, mintha lőpor lobbant volna föl, csapott föl a tűz száz ölnyi magasra az égő toronyból vérvörös szikrákkal hintve be a füsttől elsötétült ég boltozatát.

Aztán egy nagy döbbenés hallatszott. A „Rákóczi” esett le a toronyból!...

VI.

Elmúlt a vész. A magistratus jegyzőkönyvileg fejezé ki elismerését a tanulóifjúság iránt,mely annyi miden feláldozó eréllyel nyújtott segélyt a legnagyobb vész közepette a város lakosságának.

Tóváry professzor úr hagymázban feküdt. Napokig félrebeszélt, a legiszonyúbb dolgokat, melyeket hallani is rettenetes.

Minduntalan gyújtogatókkal küszködött. Szünetlen azt kiabálta, hogy fogják el Pongót, az a gyújtogató gyilkos.

Azt pedig mindenki tudta, mily nemes önfeláldozással mentette ki az ifjú a professzor úr egyetlen leányát a rettenetes halálból, a tűztengerből; még most is össze van égve keze s több sebhely van testén. A kollegium pénzgyűjteményét is ő menté meg, nagy része nála nélkül ott veszett volna. Igazán derék egy ifjú, nagyon megérdemli tanárai szeretetét.

S az a szegény beteg lélek,m int elkínlódik, mint elgyötri magát a legrettenetesebb víziókkal. Kínpadra van feszítve. Mindenki szánja.

Amint a betegség lázrohama szűnni kezdett, lassanként elmúltak a professzor úrnak lélekgyilkoló kórálmai.

Elbeszélteté magának a történteket, szomorú megnyugvással hallgatá a rettenetes pusztulás históriáját, midőn pedig Juliskának hősies megmentését hallá, mintha valamely világító fény derült volna láztól kínzott agyába, hirtelen felugrott, s sürgetve kíváná, hogy a dominus Pongót tüstént hívják hozzá; fontos beszélni valója van vele. Meg akarja neki köszönni leánya megmentését.

Egyike a jelen volt kollegáknak hiában állítá, hogy hiszen ráér arra még később is. Az ifjú maga is gyöngélkedő.

A professzor úr nem hagyta magát lebeszéltetni. Neki mindenáron küldjék el a dominust.

Rövid félóra múlva megjelent az. Homloka még most is be volt kötve. Egy égő gerenda esett reá, midőn drága terhével kimenekült a lángok közül. Mást agyonütött volna, neki csak bezúzá homlokát. Vannak fők, melyeknek nem egyedül az rendeltetésök, hogy valamely ostoba gerenda agyonsújtsa őket. Egyik keze is fel volt kötve, akkor ment ki helyéből, midőn a megmentett numismatikával az első emelet ablakából leveté magát, le nem mehetvén már többé a leszakadt égő lépcsőzeten.

- Figyeljen domine! – szólt a professzor úr, szárazon fogadva az ifjú köszöntését; aztán feleljen minden kérdésemre híven és igazán; legyen meggyőződve, hogy miket itten nekem elmond, abból a professzor egyetlen hangot sem fog megtudni.

- Igazat fogok szólani.

Mit beszéltek aztán együtt, nem tudjuk; hanem azt igenis tudjuk, hogy jó félóra múlva a professzor úr becsöngette leányát.

- Te rossz gyermek - szólt a tanár nyájas hangon -, majdnem hogy szerencsétlenné tetted ezen ifjút. Azt hittem, hogy ő a gyújtogató, s íme, most meg kell győződnöm, hogy te vagy az. Nem is kerülöd el büntetésedet, örök fogságra büntetlek, s felügyelődül ezt a rossz fiút rendelem.

Az ifjak leborultak a beteg ágya előtt.

- Keljetek föl! Te fiam, Pongó, minthogy úgyis bevégezted a theologiát, kimégysz egy vagy két évre a wittembergi egyetembe; aztán ha hazajössz, elfoglalod tanári székemet. Addig pedig ajtóm a nappali látogató előtt mindig nyitva, az éjjeli tolvaj előtt örökre zárva leend.

**

A professor út beváltotta ígéretét. A dominus Pongó,m időn másfél év múlva hazajött Wittenbergából, elválasztatott professzorrá. Juliska pedig oly gyönyörű professzorné asszony lőn, amilyen az időtől fogva alig volt egész a legújabb korig.

A „corpus delicti” a tógadarab pedig sok ideig ott őriztetett a város archívumában. Soha nem jöttek nyomára, hogy kié lehetett. A nagy tűzvész alkalmával sok diáknak odaégett minden öltözete. Nem is keresték többé. Bizonyos, hogy az diáké nem lehetett.

Megeshetett, hogy valami alakoskodó ravasz gyújtogató szerzett valami ócska tógát árverésen (a dominus Pongóé éppen nem volt újnak nevezhető) s ebből való az a kiszakított darab szövet.

Legalább ez volt felőle a közvélemény!

ABRAI KÁROLY

Forrás: Csokonai-Emlény – szerk. és kiadta Hamar László – Debrecen 1871.