Csokonai Vitéz Mihály: Szerelmes kívánság

Mint a szőllő kebeléhez

Szorítja támaszait,

Vagy a bús szilfa mellyéhez

A borostyán ágait;

Mint hív galambok egymással

Eggyé olvadt csókjain

Félig alélva portyásznak

Egymás hív ajakain:

Oh ha úgy ölelhetnélek

Én téged s te engemet,

Ha úgy szorítná, míg élek,

Hív szived hív szivemet;

Ha csókjaiddal csókjaim

Úgy egyesülhetnének,

S ajakidról ajakaim

Örökké függhetnének:

Az istenek szálájába

Úgy megvetném a nektárt,

A menny ambrosiájában

Őgy én nem tennék sok kárt.

Hosszas csókjaink folytában

Örömmel alélnék el,

S szádból e boldog órában

Édes halált szívnék fel.

Jövel, oh jövel, haljunk meg!

Már megy lelkem kifelé;

A halálban se váljunk meg,

Siess karjaim közé.

A mely kéz hív hamvainkat

Egymástól elszakasztja,

Bontván csendes álmainkat,

Oh, átkozott légyen az!

A myrtusok hűs boltjában

Hol elhúnyni találunk,

Egy zöld sírhalom magában

Jegyezze hív halálunk.

Lelkeink pedig menjenek

Egyesült lehellettel,

Csókok közt emelkedjenek

A boldog egekbe fel,

Ama szerencsés mezőkre,

Hol örök élet hever,

Hol a mennyei tetőkre

Zúzta bús tél nem kever;

A melynek zöld határjára

Halhatatlan tavasz néz,

S örökfényt fest hüs aljára

Ama mindenható kéz;

Hol a fák szebben virítnak

S a szellők fuvallási

Tisztábbak, s jobban ujítnak

A folyók mormolási;

A hol a nedves szemekről

A bús könnyek lehullnak,

A hol a vérzett szívekről

A fájdalmak elmúlnak;

A hol a hív szeretőket

Örök lánczok kerítik,

S egymással szerelmek őket

Örökre egyesítik;

A hol Phaon bús Sapphóját

Megöleli végtére,

És Petrarcha hív Lauráját

Forrón nyomja szívére;

A hol kevesebb bánattal

Néz Abelard hívére,

Heloízt jobb foganattal

Tanítja szerelmére.

Oh égi örömérzések! –

Nézd az ég már nyílva vár:

Jer haljunk meg! én nem kések –

Oh bár csak ott volnánk már!

Forrás: Csokonai-Emlény – szerk. és kiadta Hamar László – Debrecen 1871.