Hamar László: Az elveszett kamélia

- Naplótöredék –

Midőn B** mezővároskát elértem, a nap már rég lenyugodott.

Fuvarosom egyhangú nógatással ösztönzé fáradt lovait a tovább menetelre, én pedig némán nézegettem oly egyén után,ki majd a fogadó hollétéről fölvilágosítást adand; de a sötét utca csöndjét nem zavará a járkálók zsibaja s így csupán a véletlenre számíthattunk.

Már csaknem kiértünk a helység görbe házsorai közül, midőn kocsink egy nagy kőépület elé került, mely büszke méltóságos külsőjéből ítélve, hihetőleg urasági kastély lehetett.

A tárt kapu előtt férfialakot vettem észre.

- Hé! atyafi! nem mondaná meg, hol itt a fogadó?! – kérdém kibontakozva nehéz rókaprémes bundámból.

Az alak megmozdult helyéből s anélkül, hogy feleletet adna, némán közelgett szekerem felé.

Gondolva, hogy nem hallotta kérdésemet, - ismételtem, éspedig az előbbinél magasabb hangon.

- Teringette! Csakugyan nem csalódtam! – kiáltott fel élénken, megkettőzve lépteit; majd hevesen felugrott hozzám s mielőtt megakadályozhattam volna, csókjaival borítá ajkamat.

Miután vége lett a heves kitörésnek, aggódva vontam el magamat emberemtől s megvallva, nyugtalanított a gondolat, hogy talán a véletlen oly egyénnel hozott együvé, akire a természet legnagyobb büntetését mérte, eszétől fosztván meg.

- Patvarba! Nem ismersz reám? – kérdé észrevéve tartózkodásomat – Én vagyok, barátod, Tölgyesi Andor!

Most már rajtam volt a sor, örömem cuppanós nyilatkozatát teljesíteni; mi megtörténvén. Andor fuvarosom mellé ült s kiragadva a gyeplőt kezéből, hatalmas ostorpattogások között hajtott az említett épület tágas udvarára.

- Most már jó helyen vagy – jegyzé meg vidoran, midőn leszállottunk a szekérről -, mint vendég és házi úr állunk egymással szemközt.

- Hogyan?

- Csak úgy barátom, hogy szülőim távollétében én fogadom vendégeimet és a házi úr szerepét az alatt én végzem. No, de hagyjuk ezt, forduljunk beljebb, s miután megrendelé a cselédek további teendőjét, egy ízléses bútorzatú szobába vezetett.

- Épp a legjobb pillanatban érkeztél városunkba – szólt, és serény készséggel igyekezett megszabadítani nehéz úti öltönyeimtől. Kaszinónk bálját tartja ma s ha tudnám, hogy fényes estélyeitek mellett az ily egyszerű falusi mulatság is érdekel: meghívást kockáztatnék.

- Mely meghívásodat örömmel fogadom.

- Dicső! – kiáltott Andor jókedvűleg -, tehát öltözködjél, azalatt magam is majd csak elkészülök.

Soha oly nagy gondot nem fordítottam öltözékemre, mert tudtam azt, hogy megjelenésem a vidéki ismeretlenekre érdekes jelenség leend s ha már ily figyelemre érdemesíttettem, illő az elfoglalt pontot betölteni és teljesen megfelelni ama várakozásnak, melynek rendesen a városi vendég célpontja szokott lenni kis városokban.

Midőn a kaszinó helyiségébe érkeztünk, már javában állott a mulatság.

A zene zaja messze kihatott s beléptünkkor az általános öröm hangos nyilatkozata miatt – mely az ily vidéki bálokat különösen jellemzi -, alig érthettük egymás beszédét.

Három terem nyílt egymásból, mindenikbe tarka népcsoport zajgott; az egyikben a tánc, a más kettőben a lakmározás és vidám társalgás folyt. A helység kicsinye-nagyja mind felgyülekezett, a közörömből egyenlő mérvben kívánva osztakozni. Ebből következtethető, mennyire romlott volt a lég a fulladásig zsúfolt termekben; de ez egyáltalában nem gátolá főleg az ifjakat, féktelen kedvükben, sőt senki sem gondolván a holnapra, mindenki a jelen örömeinek látszott élni.

Andor hirtelen áttekinté az első termet s egy futólagos pillantás elég volt arra, hogy övéit felfedezze. Hevesen ragadá meg karomat s a táncoló tömegen áttörve, maga után vonszolt.

Tisztes tekintetű éltes asszonyság előtt állapodtunk meg, ki anyai gondos figyelemmel rendezgeté az előtte álló bájos leányka összekuszált ruháját.

- Anyám – kezdé Andor könnyed üdvözlés után -, távolléted alatt te vendéget és Ida húgom! – folytatá a szép gyermek felé fordulva -, te pedig táncost kaptál Radnóti Ákos barátom személyében.

Mindketten lekötelező nyájassággal fogadtak, örvendtek a véletlennek, mely körükbe vont; de e részben bevallottam önző természetemet és a rám nézve hízelgő szerencsét sehogy sem engedém magamtól elvitatni.

Miután a mamával néhány közönyös szót váltottam, figyelmemet a gyönyörű vidéki szépre fordítani.

Ida tizennyolc éves lehetett; kellemes külsejű kedélyes és szellemdús, egészben oly lény, kit az ember többé nem tud felejteni.

De emellett mélyebben tekintve arcvonásait, valami rejtélyes kifejezés ömlött el azokon, mit hihetőleg a fiatal lélek rajzolt oda ábrándos ecsetével, híven tolmácsolván szívének sóvár álmait; azonban e titkos rajz csupán a figyelmes szemlélőt bilincseli le, mert kedélyében ügyes lepellel bír, e mysticus tünetek elpalástolására.

Eközben a zene négyes jelentett; Idát kértem fel s Andorral szemközt állottunk.

- Naplóm egy szép emlékkel leend gazdagabb - kezdém meg a társalgást, célozva a mai estélyre.

- Mely bizonyára elveszti érdekét a többi között; mert hiszen ahol a nap van, ott a kicsiny homályba borul, önnek emlékei pedig napokkint tündöklenek.

- De a napra is jő ám fogyatkozás, míg a szerény csillag sohasem veszít fényéből.

- Az csak éjjel ragyog, mikor senki sem látja – jegyzé meg a szép hölgy, gyöngén mosolyogva.

- Ellenkezőleg! Látja a tudomány embere, ki az égitesteket búvárolja s ez alkalommal e szerepet örömmel fogadom.

A társalgás a tánc miatt csak megszakításokkal folyhatott; de mégis észreveheté a hölgy, hogy itt egész éberségére van szüksége, mely minden rá célzó megjegyzésnek villámhárítóul szolgáljon; annyival is inkább, mert ellenvetései nem éppen győzhetlenek, sőt azokkal önmagát bonyolítja be.

E gyors változást eléggé magyarázák rövid válaszai, hideg, kimért udvariassága, tartózkodása, mely modorán kivehető vala; de e tette még inkább árulója lett s nem menté meg a támadó ütegek elől, miket nagyobb tűzzel irányzékellene.

- Valóban – mondám, midőn táncosnőm elvégezvén szerepét, helyére visszatért -, az itt elömlő tavaszias színezet gúnyolni látszik a künn uralgó tél fagyát s ez mind a virágoknak tulajdonítható,melyek a falakat s a padozatot oly dúsan ellepik.

- Úgy látszik – viszonzá a lányka édes mosollyal ajkain -, önnek tudományszomja kielégíthetetlen; a csillagászat mellett a fűvészettannal is foglalkozik; pedig kár arra drága idejét vesztegetni.

- Nagysád, talán nem rokonszenvez a virágokkal?

- Igaza van. E nyilatkozat méltán bámulást kelthet önben; de lássa, már maga azon tudat, hogy a virágillat gyilkos is lehet s különösen egy gyermekkori álom, indokolni fogják ellenszenvemet. Ez álom szerint éltem a kaméliával van egybeforrva s ha ily virág, mely már egyszer birtokomban volt,elvész, megsemmisül – én is elvesztem! mert e virág hervadása az én életemmel is kapcsolatban van; megsemmisülése halálom leend.

- És nagyság mégis ily csokort visel? – kérdém, mosolyogva e bohókás hiedelmen, miközben mellére tűzött díszítményére mutattam.

- E kaméliát ellenkezésem dacára anyám tűzte el, kit már rég bosszantott babonás félelmem; és én meg vagyok győződve, ez ama végzetes virág, mely egykor álmomban megjelent.

A komolyság, mellyel e szavak kiejtettek, tanúskodának arról, hogy a balhit már rögeszméjévé fajult s nem is tettem ellenvetéseket.

A négyes csakhamar véget ért; szilaj csárdás váltotta fel. A táncoló tömeg mint hógörgeteg egyre szaporodott s a kellemetlen érintkezések miatt, melyek minden percben egy-egy fájdalmas felszisszenést eredményeztek, - már majd  lemondtam a nem irigylendő élvezetről, midőn észrevevém, hogy táncosnőm kaméliája, mely ruhafodrait tartá mellén össze, a súrlódás következtében csakhamar kihullott; kapzsi tekintetem folytonosan az ingó martalékon csüggött; a szegény leánykával világért sem közöltem volna a fenyegető veszélyt. Még egy fordulás és a csokor kezembe hullott alá, melyet aztán észrevétlenül rejtettem öltönyöm zsebébe.

E merényt nem azon számításból követtem el, mintha e csokorban emléket akarnak tőle bírni, melyet más úton nem juthatván hozzá, így zsákmányoljak el, és amelyet aztán mint győzelmi lobogót mutatnék fel a világnak egy kivívott szív felett; de azon perc elérkezte végett, melyben a virág megsemmisülte után szánó mosollyal vethetem szemére oktalan rögeszméjét.

A tánc végeztével még egy körsétát tettünk a teremben s azalatt szépelgéseimmel igyekeztem elvonni figyelmét veszteségétől.

Ida tudta azt, hogy a bál szerelmi ömlengésének tanyája; tudta, hogy a vallomás az érzelmi mámor szüleménye, mely csakis addig tart, míg a táncterem gyertyái fénylenek, és azok sötétültével minden feledve van ismét. Épp azért udvarlásomnak semmi horderőt nem tulajdonított, legalább közönnyel, hidegséggel akará ellensúlyozni.

Ezt oly nőné, ki művelt és szellemdús, minő Ida is, - igen helyesnek találtam s emellett, hogy miért hódol mégis az ábránd uralmának: természetes okát csupán ifjú fejlődő szívének tulajdoníthatám. De ki látszólag oly mérsékelt nyugalommal bír – tehát képes leküzdeni érzelmeit -, miért engedi lenyűgöztetni babonájával magát? Ezt nem valék képes magamnak megmagyarázni.

A zene újra fölharsant és Ida egy parlagi gavallér karján a fűzérbe állt, én pedig az étterembe botorkáltam ki.

Alig időztem ott nehány percig szivarom füstjét éldelve, midőn Andor zavart arcvonásokkal közelített hozzám.

- Nos, mi baj? – kérdém megütközve.

- Ida rosszul lett és anyámmal már el is távoztak – válaszolt, mellettem helyet foglalva.

- Talán csak nem a kamélia?! – mormogtam alig hallhatóan s már szinte bánni kezdém tettemet.

- No, de ez ne zavarjon minket; egy kis változás – nagy a hőség – nem csoda! – Pincér hej! hol vagy? bort ide, mégpedig a javából!

- Igaz, a hőség kiállhatatlan –mondám megnyugodva s előbbi aggodalmamat igyekeztem leküzdeni.

Még darabig poharaztunk ezután; de a lehangoltságot nem fojthattuk el egészen és így célszerűbbnek véltük, ha mi is távozunk.

Másnap reggel, midőn barátomtól elbúcsúztam, a kastélyban még mindenki nyugodott;így a ház úrnőjének s a kedves leánykának csak közvetve adhattam át tiszteletemet és üdvözletemet.

II.

Midőn a helység sugár tornyát is elfedé a messzeség kékellő ködfátyola, valami nehéz zsibbadtság nyűgözte le egész lényemet s szívem kimagyarázhatatlan hullámzásba jött. Fölelevenült bennem a képzelődés, melyet bizonyos ösztön, valami bűverő kezdett kormányozni, és a varázsintésre fölmerültek a múlt éj eseményei, melyek alaktalan tömkelegéből Aphroditeként emelkedett ki Ida érdekes alakja.

Még sohasem éreztem, mit tesz – szeretni, ennélfogva vízióimat az álmatlan éj okozta mámornak tulajdonítám; de miután nem bírtam, nem voltam képes megválni a kedves alaktól, most már majdnem arra a gondolatra kellett jönnöm, hogy Amor nyílvesszeje engem is megérintett. Önkéntelenül nyúltam a rablott virág után, mit akkor szívemhez rejték. Oh! a tudat, hogy van emlék nálam, amely tőle van, ami őt példázni fogja, lázas kéjérzettel töltötte el egész valómat. Érezni kezdém, hogy eszem megáll s a szerelem uralma egyre nő rajtam, mint az áradat.

- Oh ég! A kamélia nincs sehol!

Összehánytam öltönyömnek minden zsebét, fölkutattam úti bőröndömet, s a virágot sehol sem találtam.

- Elveszett! – kiáltám megrémülve, s eszembe jutottak a leányka szavai: „és én meg vagyok győződve, ez ama végzetes virág, mely egykor álmomban megjelent!” Oh! én megöltem őt! – zokogám keservesen.

Fuvarosom csudálkozva tekintett rám, mintegy kérdeni akarván: megbolondult az úr?

- Vissza! vissza, honnan  elindultunk! – kiálték kikelve arcomból.

A kocsis némán, hidegen hajtá tovább lovait, anélkül, hogy parancsomat teljesítené.

- Vissza!! – ismételtem lázas ingerültséggel.

- Már bizony az nem fog megtörténni – válaszolt, suhogó ostorával meglegyintve a lovakat.

- S még ellenkezni mer?

- Nem vagyok én hóhér, hogy elcsigázzam a szegény párákat; már jóval meghaladtuk a három mérföldet.

- Akkor álljon meg, gyalog fogok visszatérni.

- Azt meg ismét nem engedhetem; sok farkas jár, nagy a hó, azután el is tévedhetne az úr.

Mit tehettem mást, átkoztam magamat és balga tettemet, átkoztam a végzetet, mely engem választott eszközül e lányka szívéletének összerombolására. Oh! mint égeték lelkemet e szavak: „Ez álom szerint: éltem a kaméliával van egybeforrva s ha ily virág, mely már egyszer birtokomban volt, elvész, megsemmisül; - én is elvesztem, mert e virág hervadása az én életemmel is kapcsolatban van; megsemmisülése halálom leend.”

Összeroncsolt kedéllyel érkeztem haza.

A városi zajos társadalmi élet, s emellett hivatali állásom, mely komoly higgadtságot igényelt, csakhamar száműzék a keblemben támadó vihart, de az egyszer fölgyulladt érzelmet nem olthatták ki; a hamuréteg alatt megmaradt a szikrázó parázs.

Olykor-olykor nyugalmas óráimban hosszan, hosszan elgondolkoztam a b**-i királynőjéről, ki annyiszor megjelent álmaimban, ki annyiszor megédesíté már lelkem gondolatát. Ily alkalommal félrevonultam a világtól. Oh! mert lelkemre éltető balzsam volt a magány.

Ha ekkor aztán véletlenül barátaim jöttek, hideg, durva voltam irányukban, - de ők nem nehezteltek meg érte, sőt, jóindulattal kérdék: miért kerülöm őket, miért nélkülözöm a zajt, mulatságokat? E visszavonulás – mondák – fekete vérűvé tesz s túlságosan komorságom beljebb visz a kedélymeghasonlásba?!

Na nap után múlt s azon vettem észre, hogy a feledhetetlen vidéki bál óta ide s tova egy év semmisül meg; és nemsokára beköszön bohócöltönyében a mindenkitől várva-várt vendég -, az örökké víg farsang.

E vendég valóban engem is érdekelt, reményeket kötöttem hozzá,melyeknek teljesülését azon napon hittem elérkezni, midőn a b**-i közönség is bemutatja neki fényes hódolatát rendes kaszinói báljában.

Végre elérkezvén Idával lett ismeretségem évfordulati napja, vágy és örömtől áradozva, csakugyan útra keltem.

Midőn B** városkába megérkeztem, épp oly hideg téli este volt, mint akkor. A nagy kőépület elé érve a tárt kapu előtt ott állott az a sötét, néma alak, éppen úgy, mint akkor.

- Andor! Te vagy? – kérdém megörülvén, hogy barátom ismét az első, kivel találkozom.

- Igen, én vagyok! – válaszolt szomorúan s halkan közelített üdvözlésemre.

- Mi lelt? Mi történt itt? – kérdém sejtelemtől gyötörtetve.

- Szomorú dolog barátom! – szólt és szemeiből könnyeket törölt le.

- De az istenért! Beszélj, mert őrültté teszesz! – rebegén elfojtott hangon. Rosszat, nagyon kezdék gyanítani.

- Szegény húgom – kezdé vontatva Andor nagy lélegzet után.

- Meghalt?? – szakítám félbe izgatottan.

- Még nem! – volt a rövid válasz, miközben kérdőleg tekintett reám.

- Még nem!! – lihegtem kétségbeesve -, oh! hiszen e válasz a föllázadt kebelt nem enyhíti meg! Még nem! Óh istenem! Ez más szavakkal azt teszi: nehány perc még csupán élete és én akkor temetésére jöttem! Óh végzet! e gúny sikerült, te valóban nagy mester van!!

- Rosszul vagy talán? – kérdé Andor oly hangon, mint aki ebből semmit sem ért.

- Az lehetetlen! Te engem csak kétségbe akarsz ejteni! Mondd, ugye ép, egészséges, vidor, ugye még ma a bálba is elmegy?... De az isten irgalmára! Kérlek, beszélj, ne kínozz tovább!!

- Most világosul előttem meg minden… TE szeretted őt?!

- Ne kérdj, ne kérdj, csak felelj. Ugye az a ború arcodon hazug s szemedben a könnyük az öröm könnyűi, miket a barát hullat barátja viszontlátásakor.

- Arcom borúja igaz, könnyeim haldokló testvéremet illetik! – zokogá Andor mély fájdalommal. Ím jer, látogasd meg őt, piros rózsakint vélted látni a bálban – mint fehér liliomot látandod a halotti ágyon.

Karját karomba fűzve roskatag léptekkel vezetett be Andor a halványan világított szobába. Nézd, ott van anyám – szólt egy összegörnyedt alakra mutatva, ki öntudatlanul hevert zsöllyeszékében. – Ma egy éve vígabbnak láttad őt; szegényt, a virrasztás kimerítette!

Zsibbasztó elfogultsággal közeledtem üdvözlésére. A szenvedő asszony rám vetvén üvegesült szemeit, - csak nagy sokára ismerhetett fel.

- Szép öntől, hogy meglátogatott – tördelé reszketeg hangon -; s ezen leányom is, hiszem, örülni fog.

- Kivel beszélsz anyám? – hangzott most egy gyönge szózat a másik szobából.

- Kedves barátom, Ákos érkezett meg – válaszolt Andor, szelíden szólva át hozzá.

- Ah! ő! – sóhajtá alig hallhatóan -; mondd – beszélni akarok vele -, folytatá szünet után.

Andor némán vezetett a szegény leány ágyához.

- Irgalmas ég! Egy év alatt mennyi változás! – susogtam csudálkozva e hervadt virágon s elfordulva fájó könnyeket hullaték.

A kisded fő bágyadtan nyugodott a hófehér vánkoson; az arcnak halvány színét föltűnően növelé az ébensötét hajzat, mely szabad hullámzással folyta körül vakító vállait. A sötét szemüregekből két megtört sugár derengett elő és a sápadt ajkakon jégvirágkint rezgett a mosoly.

- Emlékezik-e ön egykori álmomra? – kérdé lassú, éreztelen hangon, hosszú csönd után.

- Emlékezem! – rebegtem megborzadva.

- Hát a kaméliára emlékezik-e?

- Oh! igen!

- Ama kamélia elveszett, nemsokára én is… én is… Hiszi-e már mindazt, amit akkor mondtam?!

Még nem is válaszolhattam e kérdésre, midőn egy hosszú mély sóhaj után örökre elszenderült.

- Meghalt!! – kiálta Andor és kétségbe esve, zokogva csókolá a hideg ajkakat.

- Idám! Egyetlenem! – sikoltá az anya őrült fájdalommal rohanva elő s a meghidegült tetemre rogyott.

Eközben az orvos is megjelent és miután ő is meggyőződött, hogy a szegény leány azt a véghetetlen hosszú álmot alussza, miből többet nem ébred fel senki, tudományos arcot öltve, hideg komoly hangon ezt mondá nekem:

- A tüdővész szép áldozatot nyújta a halálnak.

- Szánó mosollyal tekintettem rá… Oh! ez áldozat másé, a gyilkosé!, az pedig én vagyok!!...

**

Itt megszakadnak a napló sorai.

Az eldobott tollat most majd én veszem fel s én beszélem el, mit boldogtalan barátom meg nem írhatott.

A súlyos csapás alatt megroskadt a fiatal szív s idegrendszerét nagy rázkódás érte.

Eddig is kerülte a társas életet, de ezután végképp elmaradt. Mi, barátai is ritkán láthattuk, menekült előlünk, egyedül csak fájdalmának élt.

Ha néha mégis találkoztunk vele, fanyar mosollyal üdvözölt, és szomorúan mondá, hogy ő már nem közénk való, nagyon, nagyon unalmas emberré lett.

Az idő gyorsan pergette perceit, és Ákos ugyanegy állapotban volt.

Békétlenül várt mindig valakit, de az nem akart érkezni.

- No jó! Tört ki egyszer keserűen kacagva: ha te nem jössz, majd felkereslek én!

S fel is kereste az oly régen várt – halált.

A szerencsétlen épp azon a napon, melyen ezelőtt egy éve gazdag reményekkel B**-be utazott – pisztollyal vetett véget életének.

Egy szép téli alkonyon szomorúan mentünk a kiszenvedett végső látogatásra. Aztán könnyek közt kísértük ki – a temetőbe.

Mily csudálatos az élet! Mily kimagyarázhatatlanok a végzet útjai!

Forrás: Csokonai-Emlény – szerk. és kiadta Hamar László – Debrecen 1871.