A küzdelem nehéz vala,
Szívem sebe vérzik, sajog;
De erő még van lelkemben, -
Nem törték meg a sóhajok.
Jere vissza mámor, ábránd,
Ím’ Tantalus egyre eped…
Ragyogjon egy kihalt világ,
Üljünk érte nagy ünnepet.
… S feltámad a porba vert vágy,
Emlékezet regét mesél,
Mámor, ábránd szívemre hull,
Mint ősszel a hervadt levél. –
A lemondás és bocsánat
Engesztelő fényben füröszt,
Tépett lelkem gondolata
Békén jár-kel a romok közt.
Oltár előtt imádkozva
Ott térdel egy fehér alak;
Ragyog. Oh még nem is tudja,
Hogy a tavasz is hervatag!
Lágy fohásza titkon repül,
Mert felülről kap szárnyakat.
Ha már minden az égbe száll,
Lenn a porban, óh, mi marad?
Nézem, nézem fénylő arcát;
Könnyben úsznak a szép szemek;
Ábránd, remény felragyogva
Sugár közt mind ott szendereg.
Ne hullj még szét tündérálom,
Lelkem úgyis szívembe szőtt;
Hadd zokogjak én is… én is
Szomorún az oltár előtt.
Őrző angyal! tárd ki szárnyad,
Szállj le hozzá, te légy vele;
Füröszd meg szent fénybe lelkét,
Óh emeljed az ég felé.
S bocsásd meg neki istenem;
Hisz’ őt már én megváltottam
Szenvedésen, gyötrelmeken!...
Forrás: Csokonai-Emlény
– szerk. és kiadta Hamar László – Debrecen 1871.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése