Illyés Bálint: Miczbánné

Ezüst, arany untig, - van selyme uszályos,

És lesve parancsát száz szolga körül; -

Urnő, kit irigyel sok fényre sovárgó,

És szive szegény, szive még sem örül. –

Meglopja nyugalmát az éjjeli bánat,

Hervasztja virágit a nappali bú…

„Jó asszonyom! ott lenn, - ne híjjam elédbe

Múlatni személyed – hét szép ifiú? –

Lantjára felolvad…” „Híjd, híjd csak elő!

Hadd jöjjön elém a hét hárfaverő!”

Hangozva kobozát a hurba kap egyik: -

… Hol, hol nem, elég az, volt egy uri nő, -

S jött egyszer elé egy pórözvegye; - keblén

Mint két teli bimbó, két szép csecsemő. –

És esde szerényen a két árva javára, -

- Apjok elesett hajh, a harczmezején! –

„Űzzétek el innét! önnön büne szennyét

Fitítva mit ólálg itt e jövevény?!!”

„Jó asszonyom! istent kisérteni kár,

Ő adta, - javam e két árva madár!”

„Tőled dali ifju, ám untig elég ez!”

S megpöngeti másik a zenge kobozt:

… S honn osztja szerelmét, s hő csókjait a hölgy

Ha férje csatában a míg sebet oszt…

És életet ád a kéj, hét csecsemőnek;

Hét zsenge fi, - mindenik oly üde szép!

S ah, volt szive mégis az édes anyának

Eldobni magától, hogy vizre tegyék!

Hét gyermeket, élőt! – „Óh nem, ne tovább!”

S a harmadik ifju legott belevág:

… Hét gyermeket, élőt a vizre bocsáták,

De füzfa kifogta, talán szive volt!

És külde anyát is, - jó parti halásznőt

Megszánva siralmuk az éjjeli hóld. –

- „Két fürge fiacskám, itt nyelte az ár el,

S érette cserébe im most hetet ád!”

Ágyába lerakva gyügyögteti szépen,

És bútelikeble kisírja magát…

„Óh hagyd ez unalmatos éneket el!”

S szavára legott negyedik dala kel:

… Hét szép csecsemőnek hogy hire futamlék:

Suttogva titokról egy vén banya jött:

„Jobb vizre bocsátni, - fenyengeti szörnyen –

Vesztedre leend a hét uri kölyök!”

S hogy óvja veszélytől az árva fiúkat,

Keblére ölelve el messze bolyong,

S hét szép daliának örülget idővel

Az éjjeli, nappali hü anyagond..

A hölgy keze görcsösen inti: „elég!”

S a másik azonnal utána kilép:

… És horda borostyánt, s az édes anyának

Ölébe raká mind, a harczi babért;

Hejh, sok sok irigylő szem nézte sovárgva,

hét szép daliája mikor hazatért…

Jött messze vidékről egy várur is egykor,

És kérte magának a hét ifiút; -

Van kincse temérdek, de gyermeke egy sincs,

S aj ó anya még soh’se volt szomorúbb.

Néz tétova, könye zokogva folyik…

A hölgy keze tilt, s veri a hatodik:

… Elhagyni szegénykét, ah egy se tudá őt,

Bár kincse csupán szive, lelke vala. –

„Hét gyermekem édes, mind, mind az enyém hát!”

Csókjába föröszti a boldog anya. –

Hét gyermeke édes, - ah egy sem övé már!

Nem látja szemével örülve nekik:

A völgy kebelén őt bús síri virágok

S hét dalnoka gyásza, siralma fedik!...

„Hadd gyermekem!” – és szeme fölmerevül,

S hurjába kap a hetedik merevül:

… És most sem apánk, sem anyánk, ki szeressen,

Kivetve világra bolyongva kelünk!

- „Ezüst, arany untig! – a vár ura zendül,

S nincsen, ki megossza, örülve velünk!

Óh jertek ölemre kitárva karom, mely

Eléri talán még az átkos anyát!

Jó hölgyem öleld meg a hét dali ifjút,

Örömre szegény volt meddő nyoszolyád!”

Hajh! kelme, de tagja hidegre meredt…

- Hét szép fia sir büne s hunyta felett.

Forrás: Csokonai-Emlény – szerk. és kiadta Hamar László – Debrecen 1871.