Csokonai síremléke

Tiszteljük meg azt a szent helyet, és tegyük azt örökké tiszteletessé, ahol egy jó ember fekszik…

A debreceni ref. főiskola seniora által vezetni szokott halotti anyakönyvbe az 1805-dik évről jan. 30-ról ez jegyeztetett be: „Pét. (Erfia utcán) Vitéz Csokonai Mihály, 31 éves, sz(áraz) bet.(egségben) – (eltemettetett) – ingyen.”

Az a balsors, mely Csokonait életében oly kegyetlenül üldözé, nem szűnt meg dühöngeni még gyászos ravatalánál sem. A főiskola,melynek életében több dicsőséget szerzett, mint tanárai összesen, ingyen temetteté el, de az ifjúságot testületileg nem engedé a gyászkíséretben részt venni.

Eltemettetett a Hatvan utcai temetőbe.

Sírját egyszerű fejfa jelzé, mint más közönséges halandóét. „Arra a száraz fára – írja Dombi Márton -, melynek fatális nagy rendeltetése az, hogy azon szép magyar lélek takarója, a Csokonai teste hol fekvését, a Hatvan utcai temető homokjában mutassa, zavarodott fővel én készítettem a felülírást.”

Dombi latin felirata magyar fordításban így hangzik:

„Itt nyugosznak Ovidius, Virgilius, Horatius, Csokonai Vitéz Mihály személyében. Midőn éltek, egyesülének, s midőn meghaltak, ide temettettek.

„Kinek, ha tanulmányait puhatolod, - ékessége vala a tudományoknak, dísze a hazai irodalomnak, dicsősége a magyar Parnasznak. Példányul szolgáló fogékony szelleme korát felyülmulta. Ha erkölcsét vizsgálod: szelid, hizelgés nélkül; igazságos, vadság nélkül; kedves, hiuság nélkül.

„Megszünt élni kora 32-dik évében, (kiről, ha műveiből eszélyesen becsülöd, azt fogod mondani, hogy századot élt). Vidám és életrevaló volt; élt mint költő, meghalt mint keresztyén; előadván rövid foglalatban a magyar tudományokat.

„Hogy meghalt: örökös veszteség, halhatatlanságára méltó. De hogy ő volt: a magyarok mindig örvendenek; hogy elhalt: gyászolják.”

Ez volt első sírirata a kora legnagyobb költőjének.

A közönség, bár folyvást meleg rokonszenvvel viseltetett Csokonai iránt, megelégedett a kicsiny fejfával. Ki tudja, talán elnézi ezt az egész Magyarország is, ha távolról figyelmeztető szó nem hangzik.

Cserei Farkas erdélyi költői lelkű főúr agyában fogamzott meg először azon szép eszme,  hogy a nemzet Csokonainak sírszobrot emeljen. Cserei e tervét tudatá Kazinczyval, a költő halálozási évében aug. 15-kén.

Nagy eszme volt ez akkor, midőn azelőtt még egy magyar író sem tiszteltetett meg ily közköltségen emelt emlékkel. Cserei mintegy titkosan írta ezt Kazinczynak, mert félt – „az újságlevelek Censorától.” „Dobra verés nélkül szedjünk össze mintegy száz forintot e célra – írja Cserei -, s ne szóljunk mindaddig, míg a Cippus felálland a sír felett. Száz forinttal azt felállíthatjuk. Faragott követ reá csak azért sem kell tenni, mert azt Debrecenben, ahol becses a kő, bizonyosan sacrilegus kezek fogják illetni; a téglát meghagyják” sat. Cserei terve az volt, hogy „vagy római ízlésű cippus, vagy egyszerű piedestal állíttassék Csokonainak.”

Kazinczy helyeselte a síremlék eszméjét, s 1805. okt. 17-diki levelében elmondja erre nézeteit; a halotti antik medencét Hamilton nápolyi gyűjteményéből ajánlja venni, s erre pillangót metszetni. Kazinczy ezen feliratot javallta:

(A homlokköre):

Csokonai Vitéz Mihály hamvai.

(Egyik oldalra):

S z ü l e t e t t … M e g h a l t ….

(Másik oldalra):

Árkádiában éltem én is!

1806. május havában Kazinczy már elérkezettnek látta az időt, hogy a Csokonai síremléke tervével nyilvánosan is fellépjen. Fenntartá ugyan Csereinek a kezdeményezés dicsőségét, de közös megegyezés szerint „az újságírónak Kazinczy írta meg.”

Elképzelhetni azt a feltűnést, melyet e sorok szültek, kivált Debrecenben, hol a „tudós férfiak” még úgy emlékeztek Csokonaira, mint kicsapott diákra. „Debrecen nem tudja – írja Kazinczy -, mit akar a márványon az Árkádia? s csak azt tudja, hogy – az, derék marhalegelő volt, kivált szamarakra.”

Kazinczy túl szigorú megjegyzései Debrecenről nem maradtak észrevétel nélkül. A nagy nyelvújító lenéző sorai elkeseredett harcot idéztek elő, s a vita Kulcsár István „Hazai tudósításai”-ban úgy elfajult, hogy az emlékkő ügye csaknem háttérbe szorult a személyeskedések miatt. Kazinczy már annyira ment, miszerint kijelenté, hogy a „debreceni bibliothekában sem lesz bátorságosabb Csokonai szobra az irigység vandalismusától, mint a sírnál.”

De nem feladatunk jelenleg e vita rajzolása, csakis azt említők fel abból, ami szorosan tárgyunkhoz tartozott.

A Csokonai síremlékét illető felszólalást a szerkesztő lelkes, buzdító sorok kíséretében hozta napvilágra.

A felhívó szózat nem maradt eredménytelenül. Megkezdődtek az adakozások. És így – Csokonai volt az első magyar író, kinek emlékszobrára a nemzet legelőször adakozott.

1807. ápril havára ki is volt már tűzve az idő, mikor az írók idegyűltek volna a Csokonai síremlékének ünnepélyes felállítására. Az első kő letétele hagyatott fenn. Emlékbeszédet Kazinczy tartott volna. „Azonban édes barátom! – írja K. Csereynek -, azon Károlyban lakó Bitterwasser, vagyis micsoda istenkáromló nevű német Architectus hadd tenné meg a rajzolatot az állítandó oszlophoz, hagynád meg neki, hogy ne cifrázzon. Je einfacher, desto schöner. Osztán meg kell gondolni, hogy azon helyen marha is fog legelni, hogy azt összetördösik, ha drágakő lenne, ellopdossák. A márványtábla csak oly nagy legyen, hogy az újságban levő írás férjen reá.”

Még csak 56 forint volt kéznél, midőn Kazinczy hírét vette annak, hogy Batthyány Lajos herceg Körmenden saját kertjében Geszner tiszteletére szobrot emelt. E szobor megtetszett mind Kazinczynak, mind Csereinek, s újabban e mintát fogadták el. Ekkor írta K. Széphalomról 1807. ápr. 6-kán Csereinek: „Akármit mondjon Debrecen, és akármit mondhat, a kőnek ott kell állani, ahol Csokonai fekszik, a hely szép, nem szép, az mindegy! mert szent; - a hamv által szent.”

1807. ápril haváról elmaradt a kőfelállítás. De az eszme nem aludt el, sőt mindjobban érlelődött. Most már nagyobbszerű emlék terveztetett, ha mindjárt a két derék férfiúnak kellett volna is áldozni.

1808. ápril 9-kén írja Kazinczy Csereynek: „Már 283 forint van kezemnél, (melyhez Debrecenből is járultak) ebből kitelik a kő levitele is, és így z lesz fő gondom, hogy az augusztusi vásárkor fennálljon. Örvendj barátom! A te ideád teljesedést ér.”

De a sors másképp akarta. A mondott időre a síremlék nem készült el. Amit – tudomásunk szerint – utoljára írt Kazinczy e tárgyban, 1808. jún. 12-ről, ez: „Csokonai köve készül, de a kővéső meghalt. Isten tudja, mikor boldogulhatok szomjúhozva szomjúhozott feltételünkben?”

Nem boldogult soha. Az eszme elaludt.

Csokonai fejfájáról még a felirat is elenyészett!

II.

Év év után telt.

Az eszme nem halt meg, de mégis aludott.

Majd felderült rá az ébredés kora.

A minden szépért és nemesért lelkesülni tudó tanulóifjúság az 1819-dik évben magáévá tette Kazinczy tervét, s Csokonainak síremléket akart emelni.

De az ifjúság „kegyes atyái” – a tanárok közbeléptek, s betiltották határozottan a tanulóknak nemes szándékuk kivitelét.

Így az ifjúság nem pótolhatá helyre a lefolyt évtized mulasztásait.

És az eszme ismét elaludott.

Év év után múlt.

Végre nem tudta senki, hol nyugosznak a költő porai?

III.

Az eszme 1835. aug. 26-kán éledt fel újra Debrecenben – egy új nemzedék korában.

Vecsey József és Beregszászy Pál főiskolai tanárok állottak az ügy élére.

Ketten indultak el a nagy munkára, s – állítólag – feltalálták Csokonai sírját.

Öntött vasemlék határoztatott. A terv készítésével Beregszászy, a költség előteremtésével Vecsey bízattak meg.

Mindketten lelkesült szenvedéllyel láttak feladatuk megoldásához.

Beregszászy csakhamar elkészült tervével, s ez közszemlére kitétetett a kaszinóban. Tetszett akkor a terv mindenkinek. Így nem volt más hátra, mint valósítni azt.

Vecsey adakozásra hívó szava nem hangzott el a pusztában kiáltó szó gyanánt. Péczely József tanár pedig a debreceni tanulóifjúság áldozatfilléreit gyűjté össze.

Az ármány még ekkor sem hunyászkodott meg. Péczely lelkes felszólítását a „Rajzolatok” és „Jelenkor” folyóiratok gúnyiratokkal kísérve adták ki. A főiskolai tanárkar pedig még ekkor sem tudta levetkezni elődeitől öröklött gyűlöletét Csokonai iránt. Az ifjúságtól begyűlt pénzt visszaadatni rendelte. De ez mégis lerótta a kegyelet adóját. Nem vette vissza pénzét.

Meglevén a költség, az ércszobor megrendeltetett – Beregszászi terve szerint az ungvári uradalomban levő turja-remetei vasgyárból.

Az adakozásokból begyűlt 2321 frt 23 kr váltócéd., a vasgyárnak fizettetett: 2134 frt 15 kr; felállítási költség 143 frt 50. A fennmaradt pénz, a szobor rajzának több példányban kiállítására fordíttatott. A város téglát, meszet, a salétromfőzde az emlék alatt álló 8 darab követ adta. Az építőmester ingyen dolgozott.

És Csokonai síremléke valahára készen lőn. Valóban épp oly küzdelemteljes e szobor története, mint a költő élete. A sors még emlékét sem szűnt meg üldözni.

De a kegyelet mindenható ereje felállítá a 75 mázsás sírszobrot az eredeti terv szerint, 1836. július havában, s történt az minden ünnepélyesség nélkül.

Ez emlék rajza hű másolatban képünkön látható.

Nyugoti oldalán írva áll: „Csokonai Vitéz Mihály született 1773. Debreczenben. Meghalt 1805. – Hazafiai emelték 1836.” Délről allegorikus kép látszik: felhőben szárnyas angyal koszorút tart; alatta lant díszlik, rajta két trombitával a halhatatlanság jelképezve. Kelet felől a költő műveiből ez áll:

„- a Muzsáknak szózatja

A sirt is megrázkódtatja,

S életet fuval bele.”

Északon szinte angyal látszik a levegőben, s alatta könyvek sarkain a költő örökbecsű műveinek címei vannak elírva.

És ott áll az emlék a Hatvan utcai temetőben.

És most a magyar nemzet kegyelete virraszt e sír felett.

Áldjuk poraidat megdicsőült Vitéz!

Forrás: Csokonai-Emlény – szerk. és kiadta Hamar László – Debrecen 1871.