Habár
a most oly sokat látogatott erdei és bányavároska Ilmenau, Thüringiának azon classicus helyei közé tartozik is,
melyekre egykor a weimari víg aranynapok elenyészhetlen fényöknek egy sugarát
vetették, mindenesetre igen kietlen, s a világon túl elkülönítve fekvő hely
volt akkor, amidőn ott 1770. aug. 17-ének estéjén egy idegen nőnek kellett
időzni, s több órán át postalovakra várni,melyek kocsiját és szolgálóját vele
együtt tovább fogták szállítani a hegyekbe. A fiatal Goethének fölragyogó
csillagáról 1770-ben még csak legközelebbi ismerősei tudtak valamit; akkor mint
diák Strassburgban élt, s jövőbeli barátja Ágost Károly mint tizenegy éves fiú
sóhajtozott egy szigorú, rideg nevelő pedáns fegyelme alatt. Németországban
senki nem sejté a mívelődés azon virágának hatalmát, mely e csöndes zugolyban,
a jelentéktelen Thüringia földjén, és annak regényes fővárosában kezdett
kifejlődni. Azonban a lendület elő volt készítve, az út egyengetve, s a cél
kijelölve azon hatalmas harcos, azon nagy gondolkodó fő és költő által, ki most
elhagyatottan lépdelt a wolfenbütteli könyvtár rideg szobáiban, s azon munkában
gazdag küzdelemre tekintett vissza, mellyel csaknem húsz éven át
fáradhatatlanul, folytonos szorongattatások közepette hintegette ama magvakat,
amelyeknek Weimar most hírnevét, s Németország a mai napig önállóságának
érzetét köszöni. A magány ezen emberénél időztek az ilmenaui postaházban
várakozó idegen nő gondolatai, amint lelke előtt azon drága egyének elvonultak,
kiket hazájában visszahagyott. Az idegen nő leült és írt:
Ilmenau, aug. 17. 1771.
„Kedves
Lessing úr! Határozatlan vagyok, hogy önnek írjak-e, vagy a postamesterrel
civódjam. Az egyik a kegyed rovására, a másik az enyémre történik. Ezúttal önző
akarok lenni, s inkább önnek néhány percét rontom meg, mintsem egészségemnek
ártsak; hozzá a postamester annyira barátságos, hogy nem is lehet belekötni. Az
azonban mégis a kétségbeejtésig bosszantó, hogy már hét óra hosszan ület itt, s
még most sem látom, hogy miképpen mehetek innen tovább. A lovakat az egyik
állomásról várják vissza… Az utakat igen gyalázatosaknak találtam, oly
feneketlenek, miképp valódi csoda, hogy kocsim épen maradt. Már érzem a
honvágyat, de attól szabadulnom kell, különben rossz dolgom lesz. Itt meg
akarom gondolatmenetemet szakítani, de attól szabadulnom kell, különben furcsa
dolgokat mondanék. – Azt hiszem, le fogok feküdni, mert lovakat még most sem
látok, s utoljára még csakugyan összeperelnék a postamesterre. Aludjék jól s
kérje az eget, hogy jövőben gyorsabban utazhassam, mert így meg lesz kímélve
leveleimtől.
Önnek
Alázatos szolgálója König É. C.”
A
vidám, futólagos levélke magában véve semmi jelentőséggel nem bír, azonban
annak mégis pikant érdeket kölcsönöz azon körülmény, hogy ezen helyen, ezen
időben és ezen nő írt az akkori wolfenbütteli remetéhez. Ha volt valami képes a
keserű, neheztelő bosszúságot elűzni, mely a társaságot nevető, életvidor, a
nagyvilággal való mozgalmas közlekedéshez hozzászokott írón, jelenlegi
tartózkodási helyének kietlen ridegségében és ingertelenségében már erőt
kezdett venni; ez a szellemi mozgalomnak indult szép Hamburgban – hol
tudvalevőleg a megelőzött éveket (1767. apriltól 1770. aprilig) töltötte, -
számos barátaira emlékezése volt. Ezen barátok közé tartozott König gyárosnak
és selyemkereskedőnek családja is. E gyáros vagyonos, tekintélyes férfi volt,
kinek elismert becsületességgel és szívjósággal, finomabb szellemi műveltséget
és az irodalom iránti érdeklődést kellett egyesíteni, mert Lessing igen jól
volt vele, s legifjabb fiacskájának keresztapja volt, s őt Gleimhoz intézett
levelében „specialis barátjának” nevezte. König, ki Hamburgban lakott ugyan, de
Bécsben bírt gyárakat, gyakori utazásra volt kényszerítve széles terjedelmű
üzlete által. Amint 1769-ben Velencébe utazott, azt mondá Lessingnek: „Ha
valami szerencsétlenség történnék velem, legyen gyámola nőmnek és
gyermekeimnek.” Előérzet lehetett az, mi a búcsú alkalmával a harmincnyolc éves
férfiún erőt vett. Mert valóban nem lehetendett visszatérnie. Alig érkezve
Velencébe, meghűlés folytán beteg lett s a halál hirtelen elragadta, távol
nejétől, kivel 11 éven át a legboldogabb házasságban élt, s akinek most nemcsak
négy neveletlen gyermeke növelési gondjait kellett viselnie, hanem a
legterhesebb fajtájú, váratlan üzleti bonyodalmakon kellett magát keresztül
küzdenie. Mert König vagyoni állapota – ki nején és gyermekén kívül még
tizenegy testvéréről gondoskodott, s a maga és neje vagyonát terjedelmes
vállalkozásokba fektette -, a hagyaték rendezésénél nem mutatkozott kedvezőnek,
sőt oly bonyodalmak tűntek elő, melyeknek eligazítása erős kezet, okosságot,
becsületes akaratot igényelt.
Oly
jelemnek, mint aminővel Lessing bírt, nem volt szüksége barátja felhívására,
hogy egy oly művelt család iránt, melyben jól érezte magát, mely őt csaknem a
hozzátartozók közé számította, amelynek gyermekeit, mint a magáéit szerette, -
ragaszkodását megtartsa. Hiszen egyedülálló férfi volt, ki kedélyének minden
ösztönével, közlékenység és csatlakozás utáni vágyával azokra volt utalva,
kiket büszkeséggel töltött az el, hogy házuknál, vendégszerető körben egy üdülő
órát nyújthattak neki. Tartós összeköttetésben maradt tehát az özvegy König Éva
asszonnyal, ki reá nézve már az eddigi szerencsés helyzet tündöklő fényében is
kellemes és benyomásteljes tünemény volt, de akiben most a jellemnek erejét, a
gyakorlatiasságot, a világos, bátor, vidám értelmességet, egyszóval a
szellemnek és szívnek mindazon tulajdonát tanulta csodálni, amelyekkel alig
harminc éve, s gyönge, szenvedő egészsége mellett, élete komoly helyzetének
szokatlan kötelességeit és kellemetlenségeit fogadta. És valóban különös
dicsőségére szolgál ezen nőnek, hogy reá nézve Lessing nemcsak az ünnepelt,
tisztelt író volt, hanem finom, biztos tekintetével abban azon nemes, tiszta,
hű szívet, a kedély önzetlen tisztaságát, a magas, fennkölt lelkületet
felismerte, melyeket benne az utóvilág kiváló szellemei is méltányolni tudták.
Azonban
fájdalom, a nagy férfiúnak magának nagyobb mérvben volt szüksége akkor a
részvétre, mint azt hamburgi barátai sejthették. Anyagi helyzete szorongatott
és gondteljes volt. Mióta mint író, működését megkezdette, felváltva Lipcsében,
Berlinben, Boroszlóban és Hamburgban dolgozott, s nemzetét e különböző
városokban több más apróságon kívül az „Irodalmi levelek”, „Laokoon”,
„Dramaturgia”, továbbá „Mesék”, „Philotas”, „Miss Sarah Sampson” s „Bornhelmi
Minna” című művekkel ajándékozta meg.
Jó
ideig gyönyörködött e vándorló hontalanságban, a ház födelén lakó verébéhez –
mint ő azt nevezte -, hasonló életben, mert mozgás, izgató változások, világ-
és emberismeretbeni meggazdagodás utáni vágyódásának az leginkább megfelelt. De
már néhány év óta feltámadt benne, mint minden komolyabb irányú emberben azon
igyekvés, hogy magának maradandó tartózkodási helyet biztosítson, meghatározott
hatáskört szerezzen. De barátainak minden igyekezete, hogy a büszke férfinak az
óhajtott biztos állást megszerezzék, siker nélkül maradt, s Hamburgban is, hol
magának ilyet akart alapítani, nem sikerültek azon színpadi és könyvárusi
vállalatok, melyekre jövőjének szép reményeit építette.
Így
negyvenedik évében ismét minden határozott támpont nélkül állott, amellett
szegény, eladósodott volt, mert munkái az utolsó években vagy igen keveset,
vagy semmit nem jövedelmeztek neki. „Minná”-ját ugyan minden színpadon
játszották, s az a közönséget mindenütt elragadta, sőt abból egyes jeleneteket
rézbe metszettek, s puncsos csészékre festettek.
-
És míg a párizsi poéták – írja az időben Ramler, Knebelhez -, egy ily darabból
ettek, ittak, ruházkodtak, szálást tartottak. Lessing jogos bosszankodással
törte fejét azon utak és módok felett, hogy miképpen fordíthasson minél
gyorsabban hátat hazájának, s miképpen bővíthetné és értékesíthetné olasz
földön tudományát.
De
ezen tervet is könnyebb volt kigondolni, mint valósítani. Legelsőben is
hiányzott a háromszáz tallér, amire az utazási költségek végett szüksége volt,
aztán még König hirtelen halála, s hozzátartozói sorsa is akadályul
szolgálhattak. Egyszóval Lessing Hamburgban maradt, s azon zavarokból, melyek
környezték, nem volt más szabadulása, minthogy maga tette magának azon hurkot
nyakára, amellyel őt a braunschweigi udvar nemsokára a legnyomorúságosabb lét
hálójába bevonta. A kisebb német udvarok ekkor kezdették magokat fénylő
irodalmi tehetségekkel felékesíteni, ha ugyan ezek a fejedelmi szolgálatba olcsón
elszegődtek, s magokat megfogni engedték. A jövőre való kegyteljes ígéretek
közt, de amelyek soha nem fogtak teljesíttetni, fogadta el Lessing
munkásságának fénypontján a 600 tallér fizetéssel összekötött nyomorult
wolfenbütteli könyvtárnokságot.
Tudós
barátai, kik szerették őt Németországhoz lekötve látni, ujjongtak ezen esemény
felett, őt azonban úgy látszott, szomorú előérzetek lepték meg. Mert dacára a
Braunschweigből hozzá ismételve intézett felhívásoknak, hogy ott a fejedelmi
uraságok, hercegek, hercegnők óhajtva várják megjelenését, mégis négy egész
hónap tölt bele, míg eddigi függetlenségéről lemondani s magát a hamburgi
szívélyes polgári köröktől elszakítani tudta. Már kevés idővel Wolfenbüttelbe
érkezte után a vágyódás gyöngéd hangjait lehet a szilárd és elhatározott férfi
leveleiből kiolvasni. Königné elemózsiát küldött neki, s ő azon vallomással kér
bocsánatot eddigi hallgatásáért, hogy ha Hamburgba ír, akkor egész nap
izgatott, s beletelik három nap is, míg mindent úgy érez maga körül, mint ahogy
éreznie kellene. Különösen a gyermekek után tudakozódik élénken, s írja: „Most
minden oly üres, kietlen körültem, hogy sokszor igen sokért nem adnám, ha
valaki hamburgi apró barátaim közül körülöttem lenne. – Éljen boldogul kedves
barátném, gondolja meg jól, hogy az ember nemcsak füstölt hússal és spárgával
él, hanem ami több, barátságos beszélgetéssel is, legyen az bár szóval vagy írásban.”
Lessing
ezen idő tájt néhány fontos, érdekes levelet írt Nicolaihoz és Mendelssohnhoz,
aztán Ramlerhez és Reimarus Elizához, de az egyedüliség nyomasztó érzete,
szívnek legbensőbb hangulata, ezek egyikében sem nyilatkozott oly bizalmas és
mégis oly kellemes tréfás módon, mint a vele barátságos viszonyban élő
özvegyhez intézett fenti soraiban. Látszott, hogy vágyódik azon házba, mely
pedig hamburgi tartózkodásának utolsó idejében éppen nem volt az öröm és
szórakozásnak színhelye. A barátnő hasonló pajzánsággal felel, s kérdőre vonja
őt azért, mert őt „oly ügyes levelezőnek” nevezte, s mondja: „Lehetetlen, hogy
ámítani akarjon, sőt inkább hinni akarom, hogy ezúttal beleesett ön, az előtte
egészen szokatlan bókolásba. Nem jól áll az önnek, azért jövőre őrizkedjék
attól.” Üzleti kellemetlenségeit éppen nem érinti, bár ezek még mindig oly
nehéz és bonyolult természetűek voltak, hogy végre arra kellett magát
elhatároznia, hogy a fürdői utazás bevégezte után ismét megvál gyermekeitől, s
személyesen utazik Bécsbe. Ez utazás alatt, mely alkalmat nyújtott neki Lessing
meglátogatására is, találtuk őt közleményünk kezdetén, az ilmenaui
postaépületben.
Az
utazás a múlt század ezen szakában még éppen oly fáradalmas, mint veszedelmes
dolog volt, és általában sürgető ok nélkül, s csupán puszta gyönyörűségből igen
ritkán szánta magát arra valaki. Már Ilmenauban volt mit panaszkodni König
asszonynak, az eddigi utak feneketlensége miatt. Végre éjféli 12 órakor indult
el onnan egy részeg postakocsissal, s egy félvak emberrel, ki a kocsi előtt
világított, de kinek már egy negyedóra múlva kialudt lámpása. „És ez éppen a
thüringi erdőben”, beszéli el, „ott, hol két mérföldnyire sem lehet egy kunyhót
találni, s hol olyan utak vannak, melyeken nappal is életveszéllyel lehet
áthaladni. S azt hiszi ön, hogy elvesztettem bátorságomat? Valóban nem!
Kiszállottam s fenyőtobozt kerestem, azt a lámpásban meggyújtottuk, s úgy
segítettünk magunkon.”
Minden
levelében, melyet utazása közben írt, élénk, művelődéstörténetileg igen érdekes
leírásokat nyújt azon nehézségekről, bosszantásokról, veszélyekről s az
egészsége megtámadásairól, melyekkel e hosszú útban meg kellett küzdenie.
Ellenben fölemelő fénypont volt azon előzékeny és szívélyes fogadtatás, melyben
utazása közben a dél-németországi városok tekintélyes házaiban, s végre Bécsben
is részesült. „Nem állok jót érte”, írja Augsburgból, „hogy nem elbizakodva és
kevélyen térek vissza, ha mindenütt úgy fogadnak, mint eddig.”
És
bensőleg mégis éppen az ellenkező érzelem, mély búskomorság és szomorúság
uralkodtak rajta, és csakis igen kelletlenül vett részt azon különféle
szórakozásokban, miket számára a barátságos és előzékeny bécsiek készíteni
akartak. Ismételve panaszkodik e felett levelében barátjának, aztán csakhamar
tréfálva átsikamlik az érzelmek ezen kifejezésén, s igyekszik őt egyes
egyéniségek, s Bécs társadalmi, irodalmi s művészeti viszonyai felőli bírálgatásokkal
és közleményekkel mulattatni.
Mialatt
Lessing 1770. őszétől, 1771. tavaszáig – mert eddig tartott König asszony
távolléte -, e tudósításokat vette, addig saját viszonyai, az előbbeniekhez
képest éppen nem javultak, sőt rosszabbá lettek, s a kínzó pénzhiányhoz,
melyből csekély fizetése mellett szabadulni nem tudott, az urasági szolgálat
béklyóiba való lenyűgöző lekötöttsége, s a világ egyik, az emberektől alig
lakott puszta szögletében töltött remeteélete járult. Most kellett neki, ki
mindig oly örömest és gazdagon ajándékozott, ki eddig vagyontalan szüleit és
testvéreit oly feláldozással segítette, élemedett, a sír szélén álló atyjának
bevallani először, hogy egyáltalában nem áll módjában őt pénzzel segíteni.
„nekem” írá akkor, már mint Braunschweig hercegének könyvtárnoka, öccséhez,
„nekem, tudja isten, soha nem volt inkább szükségem arra, hogy pénzért írjak,
mint éppen most, és ezen szükségnek, igen természetes, hogy befolyása van még
azon tárgyra is, mely felől írok. azzal, amihez a léleknek különösebb
vidámsága, s aztán különösebb erőfeszítés szükségeltetik, s amit inkább
önmagamból, mint könyvekből kellene merítenem, most nem foglalkozhatom. Ott
kell megfúrnom a deszkát, hol legvékonyabb, ha majd a külsőségek kevesebb
kínzását érzem, ismét előveszem a vastagabb részét.” És mégis, „Gallotti
Emiliá”-ját ez időben teremtette.
Azt,
hogy König asszony Bécsben, nagy barátjának szorongatott helyzetét annak egész
terjedelmében sejtette volna, nem lehet gondolni. Leveleiben nincs ez érintve,
s azon szívósság mögött, mellyel a lutrin nyerés reményét Lessing táplálta,
barátnője bizonyosan nem sejté azon titkos okokat, amelyek benne a reményt
fenntartották.
Nem
lehet határozottan állítani, hogy a König asszony iránti szívélyes baráti
érzelem, mikor fejlődött ki Lessing lelkében tiszta öntudatos hajlammá. És ha
ezen szerelmet már magával vitte volna akkor, amidőn Hamburgtól oly nem örömest
vált meg, akkor ez bizonyosan még csak csendesen és titkosan égő szikra volt,
mely csakis a magánosságban, Wolfenbüttelben eltöltött tél folytán lobbant
lánggal égő tűzzé, s a gond és bosszúság éjéből mint fénylő hajnal és
reménysugár tört elő. A szigorú és érzelem nyilvánításaiban annyira takarékos,
gondolkodó férfinak leveleiből ez idő tájt a kedélynek itt-ott oly hangjai
lesznek hallhatók, aminőket oly gondos és oly gyöngéd módon soha egyetlen
ember, s különösen egyetlen nő ellenében sem nyilatkoztatott. Lessing egyike
volt kora legszebb, legderekabb férfijainak, s így nem is lehetett másképpen,
minthogy világjártas, a testgyakorlat által a legfinomabb természetességre
kifejlett magatartásának nemes előkelősége, szabályos, szellemdús arca, nyílt,
sötétkék szemei, s mindenekelőtt határozott és mégis előzékeny lényének
mindenki által elragadónak nyilvánított varázsa, már őt régebben a nők
kedvencévé tették. Annyival feltűnőbb, hogy hosszas nőtlen életének története
mit sem tud azon viharos szívhajlamok és gyöngéd viszonyok felől, melyek a
német classicus irodalom minden más herósai ifjúságában oly többszörösen
jelentékeny szerepet játszottak. Azon vélelem, hogy hiányzott nála a lélek, a
vérmelegség és a szenvedély, az ellenkezőnek több bizonyítéka által van
megcáfolva, de a pipereskedő és az úgynevezett társaságból egyik nagy, de
minden érték nélküli csoportja, soha nem volt képes benne mélyebb érdeket felgerjesztei.
Még
visszatetszőbbnek, még visszataszítóbbnak tűnt fel egyenes, igazságszerető
érzéke előtt a szépnem pöffeszkedő szellemisége, ama tolakodó blaustrumpfkodás
elcsavart természetlensége, amely már akkor részint mint irodalmi műkedvelés,
részint mint a német nővilág hazug, mesterségesen összetákolt műveltségi
piperéje kezdett elterjedni. E körökkel, valamint a színésznőkkel volt ugyan
érintkezésbe, de hogy azokat komolyabb ösztön nélkül szívének múlékony foglalkodtatására,
s az érzelmek szenvedélyes játékaira felhasználja, erre nézve az erkölcs
szigorú lelkészcsalád fia, maga iránt igen büszke, mások iránt igen
lelkiismeretes volt.
Ítéletének
minden elnéző gyöngédsége és lényének elegáns világfias szabad iránya mellett
Lessing egyáltalán szűzies, minden sikamlósságtól elforduló természettel bírt,
úgyhogy az akkor igen elfranciásodott Németországban, sok tudós fő szánalmas
mosollyal rázhatta meg tiszteletre méltó parókáját, amidőn a 25 éves Lessing
„Horácz megmentésében” az ezen római költőnek szemére hányt nemi vétkekre
vonatkozólag azon naiv vallomást tette: „Én ezekkel tulajdonképpen semmit, de
semmit nem értek.”
Ha
tehát a „Barnhelmi Minna” költője, ki már ezen drámában, valamint
dramaturgiájában a valódi szerelmet, oly igazán meleg és élénk színekkel tudta
rajzolni, ha tehát ő ez érzelmet csak negyvenedik évében vette észre magában,
ezzel sem több, sem kevesebb nincs mondva, mint az, hogy addig nem találkozott
egy nővel sem, kinek oly teljes odaadással szentelhette volna magát. Csak König
asszonyban találta fel érett és éber férfitekintete azon nőt, s erről írta
későbben öccsének: „Ez az egyetlen nő a világon, akivel bátorságom lenne együtt
élni.” Pedig az éppen nem tartozott a tudós nők közé. Levelei azonban nem
csupán az irály folyékonysága, s néha a keresetlenségig természetes
kifejezéseinek tisztasága által emelkednek felül sok kitűnő férfi azután alig
húsz évvel írt levelein, hanem ítélőtehetsége önállóságában, és sok találó,
többnyire csak úgy könnyeden odavetett megjegyzésében, a tartalomteljes ízlés-
és szellemképzettségnek még a mai nőknél is nem mindennapi fokát árulta el.
Valódi Lessing-szellem van ezen egyszerű, igénytelen levelekben, s ugyancsak
ilyen azon pajzán tréfás humor, mely mögött az írónő jeles érzelmei komolyságát
elrejteni tudta.
König
asszony heidelbergi születésű volt, s dacára annak, hogy a búskomorságra
hajlammal bírt, a vidám dél-német mozgékonyságot, új hazájának északi
környezetében is megtartotta. Lessingnek az ő közbeszórt, többnyire szikraszerűleg
éles nyilatkozatai a művészeti és irodalmi dolgok felől mindig kedvére voltak.
Amint pl. egyszer azt írá neki, hogy a bécsi nőknek igen jóknak kell lenni,
mert ott egy darab, melynek hősnője egy gonosz asszony, roppant közönséget
vonz, Lessing azt felelé, hogy „azon megjegyzését, miszerint a nőknek igen
jóknak kell lenni ott, hol megérdemli a fáradságot egy gonosz nőnek színpadra
vitele, igen helyesnek találom, csak aztán egy ilyen előadás több kárt ne
tegyen, mint hasznot. Sok nő jó, mert nem tudja, hogy kell hozzáfogni ahhoz,
hogy rossz legyen.”
Tehát
felfogásuknak és ítélőtehetségüknek módjában és hangjában a kölcsönös
egyetértés meg volt, de jellemeik és az érzelem és léleknemesség nagy és jeles
vonásaiban is oly benső rokonságot mutatnak, hogy ez érülközés szemlélésénél
önkéntelen eszünkbe jut a híres Lessing-féle darabnak két alakja, Minna és
Tellheim. Már fentebb, König asszonynak több kitűnő tulajdonságát, éles női
eszét, a szerencsétlen és nehéz helyzetekben állhatatos biztosságát
megismertük. Ehhez járult azon korlátolt előítéletek, kicsinyes hiúságok és
makacs szenvedélyességek teljes hiánya, melyekkel a nők oly gyakran úgy a
magok, mint hozzátartozóik életét megkeserítik. Ő azon férfit, kit szíve
választott, nem ösztönözte fényes hivatalok és méltóságok szerzésére, a
legszerényebb függetlenség valóban kedvesebb volt előtte, mint a szolgaságnak
aranyozott kenyere, és komolyan óvta, intette őt, nehogy reá való tekintetből
valami olyat vállaljon magára, ami hajlamaival, jellemével mindkettőjük
büszkeségével ellenkezik. Amidőn szerették volna Bécsbe vinni alkalmazásba,
amely nem engedett volna neki az udvartól függetlenséget, azt írá, inkább
helyén van a wolfenbütteli könyvtárban, mint az udvaroncok között. S mily
nagynak kellett lenni élete jövő társnője iránti nagyrabecsülésének, amidőn
mintegy szükségesnek látta mentegetőzni nála amiatt, mert nem odázhatá el
magától a braunschweigi udvari tanácsos cím elfogadását; valóban nem
utasíthatta azt vissza, ha a herceget nem akarta megsérteni.
Különben
ezen nőt, mint a leggyöngébb, legszeretetteljesebb anyát és feleséget látta
házi körében, aztán sok alkalma is volt a szegények és szerencsétlenek iránti
könyörületes szívjóságában, valamint egy nagy háztartás vezetésében kifejtett
mozgalmasságában gyönyörködni. A levelében érintett többféle tárgy között néha
az utóbbi érdekek is szerepelnek, és valóban háziasan s éppen nem prózailag
hangzik szájából, midőn barátjától az általa tudott, fagyott ujjak elleni
szernek receptjét, vagy a porcelán ragaszét kéri, vagy ha valamely levelének
utóirata így hangzik: „Ha még nem olvasta volna Claudius bírálatát Klopstock
ódái felől, itt küldöm azt. Küldjön érte mielőbb borsót és lencsét.” Lessingnek
e megbízatások nem voltak visszatetszők, s azokat a legkomolyabb
lelkiismeretességgel teljesítette. Hiszen jól tudta, hogy barátnőjének kellemes
jellemképében, úgy az apró, mint a nagy vonások, egyetlen, valóban aranyalapon
nyugosznak, a határtalan becsületesség alapján – melynek csaknem ábrándos túlzásától
őt még néhányszor intenie is kellett, - s valamint minden valótlan- és
mesterkélttől való ritka irtózáson. „Kegyed nem hiszi”, mondá Lessing egy
fontos alkalommal, „mennyit építek kegyednek egyetlen szavára, s mennyire meg
vagyok győződve afelől, hogy egy ily egyetlen szó öntől mindenkorra érvényben
marad.” És valóban a legjelentéktelenebb, talán szükségelt hazugságot nem
bocsáthatá ki ajkán zavar nélkül, sőt egyszer emiatt mentegetődzött is a túl
szigorúan igaz Lessing előtt, s felkiáltott: „Én nem tudok hazudni, ön tudja,
én ó-frank nő vagyok.”
De
éppen az, mit már akkor Németország előkelő köreiben mint „ó-frankot”
megmosolyogtak, éppen e magvas, az értékesre, a tisztára, a valódira irányzott
derék érzület, ezen a szenvelgő érzelgősségtől, vagy a felcicomázott
frivolitástól még meg nem mételyezett régi német szilárd becsületesség, éppen
ez volt az, ami Lessing minden ízében német természetére oly jótékonyan hatva,
lelkébe világított, s őt oly ellenállhatatlanul vonzotta. A biztos
felismeréstől a szilárd elhatározásig tudvalevőleg nála nem volt messze.
Amint
barátnője tavasszal Bécsből visszatért, s őt Wolfenbüttelben átutaztában
meglátogatta, akkor szíveik érzelmeinek meleg folyása minden tartózkodáson
áttört, s mint egy titkos, még a legközelebbi rokonok előtt is elrejtve maradt
jegyesség ideje kezdődött meg. Az erre következett levelekben ezen változás
ugyan nincs határozottan érintve, e pont csaknem szűzies bátortalan, túlságosan
gyengéd módon sejtetik, de félreismerhetetlen a bizalmasabb viszony, s az eddigi
merev megszólítás helyett (kedves asszonyom, kedves Lessing úr) most már
„legkedvesebb barátnőm és kedves barátom” járja.
Látnivaló,
hogy ezen szerelem nem árasztja szét egy későbbi korszak romanticus illatát, ez
nem font viruló rózsákat a fiatal fürtök közé, nem álmodozott a hold halvány
sugarainál, s nem sóhajtozta el susogó jázminbokrok közt örömét és bánatát, s
nem is volt abban semmi a forrongó kedélyállapot azon érzelemmámorából és vad
hevéből, amelyet később a Wertherkoszak kéjpohara idézett elő, s szabadított e
láncáról. Két, eszélyes, jó, magasra törekvő, nehéz viharokban megpróbált és
megtisztult lény találkozik az életnek meleg bár, de gondokkal teljes delén,
nyugodt, tiszta tekintettel mindenik felismeri a másiknak valódi, ritka becsét,
s lényöknek legnemesebb része, a lassankénti érintkezésben csöndesen szövődik
viszonnyá, mely odaadó önfeláldozásban, az önlegyőzésnek alázattejes erejében,
a bensőségnek eszményi hatalmában és melegségében alig találja párját az emberi
szívek történetében. Ez volt Lessingnek és König Évának szerelme, amint az
leveleikben nyilatkozott. Például mily meghatólag hangzik az, amint Lessing őt
agg édesanyjának halála feletti mély fájdalmában a következő egyszerű szavakkal
vigasztalja: „Adná az isten, hogy annak biztosítása, hogy tud a világon még egy
lényt, ki kegyedet mindenfelett szereti, némi vigaszául szolgálna. Ezen lény
minden boldogságot, mi még számára rendelve van, egyedül kegyedtől vár, s e
lény kéri kegyedet, éppen ezen boldogságra való tekintetből, szakítsa el magát
az elmúltak feletti fájdalmaktól, s irányozza tekintetét főleg azon jövőre,
melyben egyetlen igyekezetem leend kegyednek új nyugalmat, s napról napra
növekvő gyönyörűséget szerezni.”
És
mily gyöngéden, mily kellemesen fejezi ki ő is mélyebb érdekét, amidőn írja
neki: „Éji 12 órakor zárom be ezen levelet, hol kegyedet az utazástól
elfáradtan, a legmélyebb álomban gondolom, s teljes szívemből a legkellemesebb
nyugalmat kívánom, magamnak pedig arról való minél hamarabb meggyőződést, hogy
ön, az utazás fáradalmait kipihenve egészséges és elégedett. Írhat azonkívül
egyebet is, mi éppen nem lesz ellenemre. De azoknak mind oly szavaknak kell
lenni, melyek egyenesen szívéből jönnek, épp mint azon szavak, melyekkel én
mondom, hogy önnek legkedvesebb barátom, legőszintébb barátnője vagyok.”
Így
tehát a házias boldogságnak minden benső feltételei megvoltak, s a két szerető
lény életkora nem engedhette nekik az elhatározott egyesülés hosszabb
elhalasztására gondolni. De a sors kellemetlen nehézségek egész halmazát
tornyosította fel előttök. Mert a König-féle üzlet és vagyon bonyodalmai a
legtetterősebb belátás mellett sem akartak kibontakozni, s a híres Lessinget
hercege, ki kegyencnőire százezreket pazarolt el, még mindig nem helyezte oly
anyagi állapotba, hogy magának Wolfenbüttelben szerény családi életet
alapíthasson . Minden nap várta a fejedelmi ígéret teljesítését, s ennél fogva
némi türelmetlenséggel sürgette a mielőbbi összeköttetést. Amint barátnője
panaszkodott: „A világ legnyomorultabb zugában örömest élnék kenyéren és vízen,
csak e tömkelegből már valahára kiszabadulhatnék”, Lessing, helyzete gyors
javulásának reményében felelé: „Ha a világ legnyomorultabb zugában, kenyéren és
vízen óhajtana inkább élni, mint jelenlegi zavaraiban: Wolfenbüttel zugnak
eléggé zug, s a vízben és kenyérben, sőt még valamivel többen, bizonyosan nem
lesz hiányunk.”
Ki
egy szerető szív vágyódását ismeri, az érteni fogja azon nehéz küzdelmet,
melybe König Évának, barátja ily meghatólag nyilvánított s általa is osztott
kívánságának visszautasítása került. De nemes büszkesége s okos
lelkiismeretessége nem engedék meg, hogy a szeretett s magas szellemi őrponton
álló férfinak, a prózai zavarok és aggodalmak egész seregét vigye házába,
melyeket ő egyedül akart átszenvedni, s magáról és az övéiről elhárítani.
Állhatatosan azt felelé: „Életem letűnt napjaira nyugodtan gondolhatok vissza,
egész azon percig, melyben elég gyenge voltam szerelmemet bevallani, melyet
elhatároztam, hogy eltitkolok; legalább addig, míg körülményeim szerencsés
fordulatot vesznek. Meg vagyok győződve, hogy ön mégis mindig baráti részvéttel
viseltetett volna mindaz iránt, mi engem illet; de ügyeimet nem tette volna a
magáévá, mint most teszi, bár azt tennie nem kellene. Mert azon elhatározásom
megdönthetetlen marad: ha szerencsés vagyok, egyedül maradok, és sorsát nem
fűzöm össze a magaméval. Okaimat ismeri, sőt őszintesége nem engedte önnek,
hogy azokat ne helyeselje; ne nevezze tehát azokat kifogásoknak – ezen szó,
kifogás, igen bántott -, kérdezze meg szívét, ha vajon hasonló esetben nem
éppen úgy cselekednék-e, s ha szíve nemmel felel, akkor higgye meg, ön engem
félannyira sem szeret, mint én önt szeretem. Az egyetlen, mire kérem az, hogy
általam ne engedje magát terveiben zavartatni, hanem cselekedjék úgy, amint
akkor cselekedett volna, ha engem nem is ismer.”
Ez,
mint Stahr Adolf, híres „Lessing Biographiá”-jában mondja, a Tellheim-féle
lelki fenség nyelve volt, s e nyelvet senki nem értette jobban, mint Lessing.
Hallgatott. A szeretett nőt 1772-ben februárban még egyszer kellett a bécsi
veszélyes és szomorú útra indulni látni. Maga azt hitte, hogy ügyei
rendezésével négy hétig igénybe lesz véve. De a hetekből hónapok, a hónapokból
évek lettek, s az elválás óta három év és hat hó telt el, emésztő vágyakozásban,
bosszúság, bánatteljes, vonszolódó fáradalomban. Mi itt nem Lessing életiratát
adjuk, különben le kellene írnunk, hogy a férfias jellem, e rettenetes években
mennyi bosszúságon, mennyi megszégyenítésen, mennyi haragon ment keresztül.
„Élete egyetlen reményének teljesedése”, amint nősülését nevezte, mindig oly
közel volt hozzá, és mindig távolabb és távolabb látta azt elodázva, anélkül,
hogy annak végét belátta volna. A braunschweigi udvar jól tudta, hogy a büszke
nemes szarvas erős láncon van, s nem gondolt helyzetével és óhajaival, mióta a
félt Bécsbe hívatást meghiúsulva látta.
Vessünk
fátyolt e lázító sötét képre, s forduljunk a barátságos sugarakkal felkelő
naphoz, mely mégis végtére, valahára a küzdelmek és fájdalmak ezen éjéből
felküzdte magát. Míg Lessing, mint a fiatal braunschweigi hercegfi Lipót
kísérője, nyolc hónapon át tett Olaszországban egy meglehetős fárasztó, s
tudományos tekintetben rá nézve kevés sikertől kísért utazást, jegyese, kit ez
alkalommal Bécsben meglátogatott, 1775. augusztus havában Hamburgba visszatért.
hitelezői ki voltak fizetve, még egy kevés évi jövedelme is maradt, s Lessing
is hosszabb időre visszaérkezte után szabad lakást és valami jelentéktelen
pótlékot kapott, s ezzel oly jövedelmet, mely őt elhatározásához híven, képesítette,
a nejének vagyonában való minden közösséget és részvétet visszautasítani, s
annak a gyermekek részére való biztosítását kieszközölni. Csak most lehetett
komolyan gondolni az összeköttetésre, mely 1776. október havában egy jó ismerős
család falusi jószágán (Yorkban) a legnagyobb csendben megünnepeltetett.
Így
tehát annyi év küzdelmeinek célja el volt érve, s már néhány héttel az új
házasok megérkezte után a csendes Wolfenbüttelben egy boldog ház virágzott fel,
emeltetve azon béke által, melyet csak a szerelem ad, átlengve és átmelegítve a
lélek, a vidám és kellemes családiasság fuvalma által, s az a szorongatottakra
és szűkölködőkre nézve a könyörületes jótékonyság temploma lőn. A könyvtár
szobáiban már nem azon görnyedt és sötét tekintetű férfi járt-kelt, kit az
utóbbi évek szemléltek, tekintete magasra volt emelve, arcából azon kedélynek
biztos és örömteljes kellemérzete volt kiolvasható, mely végre megtalálta az
oly sokáig és oly fájdalmasan nélkülözött békét.
Mendelsohn
Mózes és más barátai, kik Lessinget ez idő tájt meglátogatták, őt annyira
megifjodottnak és felüdültnek találták, mint legszebb korában volt, s csak a
véletlennek tulajdonítható az, hogy jegyzeteikben nem mondanak ítéletet azon nő
felől, ki reá ily csodálatos befolyást gyakorolhatott. Azonban Lessing házáról
még bírunk egy fontos bizonyítványt, s az a később oly híressé lett Spittler
történésztől eredt, ki akkor néhány hétig Wolfenbüttelben időzött s Meuselhez a
következőket írta:
„Wolfenbüttelben
csaknem három hétig voltam, s ezek életemnek legboldogabb, legtanulságteljesebb
napjai, miután Lessing előttem házát megnyitotta, s az ottani könyvtárnak
teljesen szabad használatát megengedte. Biztosíthatom önt, hogy ő a legnagyobb
emberbarát, minden tudományosságnak legmunkásabb előmozdítója, s segíteni
szerető, leereszkedő pártfogó. Észrevétlenül oly bizalmassá lesz az ember vele,
hogy szükségképp el kell felejteni, minő nagy emberrel beszél. És ha lehetséges
volna több emberszeretetet, több munkás jóakaratot találni, mint Lessingnél, -
úgy Lessing asszonynál találnók azt. Azt hiszem, ehhez hasonló nőt nem fogok
találni többet. Szívének mesterkéletlen jóságát, isteni lelki nyugalmát, a
legbűvösebb rokonszenvvel mindazokkal közli, kik szerencsések vele érintkezni.
E nagy, érdemes nőnek példája, neméről való fogalmaimat véghetetlen fokozta,
pedig talán igenis rövid ideig voltam Wolfenbüttelben arra nézve, hogy minden
előnyét felismerhessem.”
A
szerencse azonban, mely a föld közönséges gyermekeit gyakran oly pazarul
árasztja el adományaival, a kiválasztott, s magas rendeltetésre hivatott
embereknek, hűtlen, gonosz társa szokott lenni. Amint Lessing a karácsonyi
szent napokat másodszor ülte meg saját bizalmas körében, a nagy gyermekbarát,
hogy boldogsága annál teljesebb legyen, egy kedves fiacskát ölelhetett apai
kebelére. De csak néhány óráig örvendhetett ez ifjú élet meleg leheletének,
mert a csecsemő bezárta szemeit, megmerevedett s meghidegült. Azon keserű
humorral, mely nála a kétségbeesett fájdalom kifejezése volt, közé barátjával Eschenburggal: „Örömöm igen rövid volt.
Oly nem örömest veszítettem el ezen fiút, hiszen oly okos, igen okos volt! Ne
higgye ön, hogy az apaság néhány órája bennem a majomi szeretetet kifejtette
volna. Én tudom, mit mondok. Hát nem észre, okosságra mutat az, hogy
vasfogókkal kellett a világba lépésre erőszakolni, s annak hiábavalóságát oly
hamar felismerte. Nem észre mutat az, hogy a legelső alkalmat felhasználta,
hogy abból megillanjon? Igaz ugyan, hogy a kis hurgyafejű, anyját is maga után
vonszolja, mert kevés remény van megmaradásához. Óhajtottam, hogy nekem is
legyen egyszer oly jó dolgom, mint más embereknek, de biz az nem sikerült.” S
minden csapás között ezen legmegrázkódtatóbbtól és legvégzetteljesebbtől sem
lett megkímélve. Napokon, éjeken át ült szörnyű aggodalmaktól marcangolva,
pillanatra fel-feléledő reménytől élesztve, az eszméletlenül fekvő feleség
kórágyánál, ki már csak őt ismerte, s végre is erőszakkal kellett őt onnan
eltávolítani. „Nőm meghalt; íme ezen tapasztalattal is gazdagabb vagyok”, így
jelenté végre egész életboldogságának megsemmisülését Eschenburgnak.
1778.
január 12-én, második férjhez menetele után egy év s néhány hó múlva
temettetett el Lessing Éva. A wolfenbütteli temetőben pihennek tetemei. A német
nép öltőinek jegyeseit, s nejeit kedves emlékében tartotta meg, s illatos
virágkoszorúkat helyezett azoknak sírjaira. Szőjje be ez emlékek közé azon
szellem és erényekben gazdag, valódi német nőnek nagy, de csaknem elmosódott
képét, ki a nagy Lessingnek örömtelen életútján az egyetlen, rövid bár, de mély
és benső örömpillanatot nyújtotta. Három évvel élte túl szerelmesét, amidőn ő
is (nem egészen 52 éves korában) beteg, a küzdelmekben s a bánatban kifáradt
fejét nyugalomra hajtá. „Egykor”, írá Mendelssohnnak, „egészséges, karcsú fácska
voltam ma pedig rohadt, redves aggtörzs vagyok. Ah, kedves barátom, a
jelenésnek vége.”
De
a rohadt törzs még csudálatosan üde és zöld ágakat hajtott. Azon évek voltak
ezek, melyekben tompa gyászából az
átszellemülésig kiragadva magát, hatalmas csatáit vítta a sötét igazhitűség
ellen, amelyekben „Az emberi nem nevelését” írta. „Náthán”-jában az emberiség
győzelméről örökké ifjú hattyúdalát énekelte. Nem tartozom azon lírai elemek
közé, kik személyes érzelmeiket örömest fitogtatják. Annyi azonban bizonyos,
hogy őt mindezen művei teremtésénél végpercéig, megdicsőült nejének
szellemalakja lengette körül, kiről annak halála után annyiszor elmondotta: „Ó,
ha ismertétek volna őt!” „Ha hátralévő napjaimnak fele részével
megvásárolhatnám azon boldogságot, hogy a másik felerészt ezen nő társaságában
éljem át, ó, mily örömest tenném azt.”
Ki
Lessing Évát saját nyilatkozataiból óhajtja megismerni, olvassa el annak
Lessinggel váltott leveleit. Ezek az eddigi kiadásokban Lessing többi
levelezései között voltak szétszórva, míg azokat nemrégiben Dr. Schöne Alfréd, Erlangenben nagy
gonddal egy önálló gyűjteménnyé egyesítette, s azok „Briefwechsel zwischen Lessingund seiner Frau” címmel Herzel S.-nél Lipcsében megjelentek.
Közli:
Szabó Antal
Forrás:
Csokonai-Emlény – szerk. és kiadta Hamar László – Debrecen 1871.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése