Oláh Károly: Csokonai Vitéz Mihály

I.

Örök tusáknak izzó tüze forr

A végtelen természet kebelén…

Az ősvilág teremtetésekor

Megindult munka foly az Úr kezén!

Az átalakulás, átváltozás

Művelete halad szünetlenül;

Lehull a szép alakról a varázs,

S a ferde testre bájló kellem ül!

Hideg s meleg, rohamra ví csatát

Egymással, mint dühös ellenfelek;

S a harc testvériséggé olvad át,

Mit az egyenlőség oszt meg velek.

Csatára kelnek a bősz elemek,

A nagy világnak alkatrészei;

A nyers erők ellen a szellemek

Mind sorba állanak, megküzdeni!

Az eszmeharc, ez ádáz küzdelem,

Világraszóló változásokat

Idéz elő; a szent joggyőzelem

Reménye milljókkal fegyvert fogat.

Erény, szabadság fényes dicsköre

Van festve a zászlóra, mely alatt

A lelkesült emberiség zöme

A cél fölé büszkén, bátran halad.

De mennyi kín, és mennyi szenvedés

Jut a küzdőknek osztályrészeül?

A sors veszélyre új veszélyt tetéz,

Míg a kívánt diadal sikerül!

Királyi pálca hever ott, s emitt

Koldusbot,  - mit a nyomor vezete -;

Fényt s árnyat, ím, egyiránt tönkrevitt

Az iszonyú harcok hevülete…

Pihegve nézi a szörnyű tusát,

Az istenségnek e csodaművét,

Az Idő; ezer gondolat fut át

Lelkén; s megrázza hosszú üstökét;

Emésztő gondok verítéke ül

Bús homlokára; nyugta nincs sehogy;

Szelíd őrjöngés lázától hevül;

Naponta vénül; majd ifjodva fogy…

E zárzavar, e tarka egyveleg:

A nagyvilág – örökös változás -,

Hol a kezdet a végtelenbe megy,

S a múltnak sírt a jelen maga ás!

Hol árnyat üldöz a fény sebtiben,

S az árny mégis hűn a fényhez tapad:

Hol a vidám nap rezgő fényiben

Jelezve van vihar – vésztámadat!

Hol a becsület és jellem mögött

Gonoszság, ármány raknak fészkeket;

A hol szerencsétlenségek fölött

Káröröm önt krokodilkönnyeket;

Hol múlt s jövő egy ponton összeér;

Hol a magasság s mélység egybeforr;

Hol élet és halál sorsot cserél;

Hol érintkeznek: a menny és pokol!

Ez ellentétben összhang hogy’ lehet?

Van-é egység ezen erők között?

Elérhető-e a nagy cél, melyet

A nagyvilághoz istenünk kötött?

Sötétség s fény, hideggel a meleg,

A tűz a vízzel, jóval a gonosz,

Vidámság s bú, derű és förgeteg: -

Lehet-e célba egy és azonos?

Korona s vérpad, a bűn és erény,

A crésusi kincs s írusi nyomor,

A gyémánt rend hiúknak kebelén,

S a seb, miből patakként vér omol;

Gyűlölet, ármány, részvét s szeretet,

A szépség mellett annyi vázalak,

Magasra szárnyaló lélek megett

Önérzék nélkül hitvány földsalak: -

E millió különböző alak,

Ez egymást vonzó s űző elemek –

Miket az idő szárnyaira rak,

Hogy annál gyorsabb forgást vegyenek: -

Hogyan működnek össze? Van-e lény,

Ki e nagy kérdést jól megfejtené?

Halandónak bizonnyal nagy merény:

Kutatni a titkot, mi istené!...

II.

De van halandó mégis, ki merész

Az égbe nézni sasszemeivel,

S, - segítve lelkét égi ihletés –

A szent tudásfáról titkot les el.

Kinek figyelme, gondja nem tapad

Csupán egyes tárgyakhoz merevül:

Az életszerves összvilág-anyag,

Szeme elé, mint műegész körül.

Magasság és mélység tömkelegén –

Hol a szemnek sötét zűr szab határt –

A szent bokornak égő tüzeként –

Lángesze gyorsan, könnyedén hat át!

Leszáll a tenger mély aknáiba, -

Tudván, hogy ott az a sok drága gyöngy,

Mit a keservében búgó csiga

Könnyűiből fájdalom lángja önt.

S a tenger mélyiről vett kincseket

A földszínén készséggel hinti szét,

Hogy a nemes magot, mit ő vetett,

Használja az egész emberiség.

Majd égbe tör, s a napból lopva fényt,

A tenger mélyire bocsátja azt,-

Világossággal így köti a két

Végpontot össze: a mélyt és magast!

Ki ellesi a szívek titkait,

Erényt és bűnt kifürkész egyiránt;

Megszégyeníti a gyilkos Kaint,

S Socratessel tanít erkölcsirányt!

Szavára, mozgásnak indul a por;

Csirákat hajt a sivár földsalak;

A porban majd az érzés harca forr;

S az öntudat lassanként szárnyra kap.

A „lenni vagy nem lenni” gondolat

Születik benne, s percről-percre nő,

Erősödik, majd élethangot ad,

S világ elé mint izmos eszme jő.

Területet fog mint szellemvilág;

Határit, isten lelkéből eredt

Teremtő-szikra fénye lengi át; -

E szikra és a költő lelke: egy!

Dal zendül ; a költőnek lantja peng,

Mit a szép-összhang érzéke vezet,

Az Úr örömmel így szól odafent:

„A költő, ím, megértett engemet!” –

A sok különböző szín elvegyül;

Az ellentétek egybeforranak;

És testvéri csókokban egyesül

A szép és a rút, - szellem és anyag!

Megénekel a költő bűnt, erényt,

Örömnek, búnak hangot ad dala:

Hogy így a jó és szép nyervén fölényt,

Annál dicsőbb legyen diadala!

Az éj komor sötétsége mögött, -

Mi szemre és lélekre leverő –

Új éltet rejtő fényözön között

A hajnal szende pírja tör elő;

A költő büszkén, bátran hirdeti,

Hogy az örök-szép törvénye szerint,

A szellem durva burkát elveti,

S a szent igazság visszatér megint;

Gonoszra, rútra üdv hogy nem derül,

S kivész a mag is, mely még bennök él;

A természetnek célja egyedül:

A szép felé irányuló tökély!...

Az ellentétek egységtengelyén

Ott látva a bölcs Alkotót magát:

- A szép-összhangot törvénnyé tevén –

Így oldja meg a költő a talányt.

III.

Ím él Csokonai Vitéz Mihály!

Körünkben ő ismét megjelene.

Világdicsőség fénysugárinál

Lett halhatatlanná nagy szelleme!

Kezében dalra készen áll a lant;

Arcán szent ihlet sugára ragyog;

Költői ere eszméktől dagad;

Dallá olvadnak a gondolatok.

Ímé, mozgásnak indul már a húr,

Zendül a méla szerelem dala!

A szív gyönyörre – fájdalomra gyúl;

Csordultig telik a kéj pohara!

Mező, virág, liget, hegy és halom,

Tavasz, nyár, ősz, tél, szellő és madár

Megszólal és beszél mind a dalon! –

S a visszhang mégis csak Lillára jár!

A szende hajnal, a nap s csillagok

Csodás szépségét hirdeti a dal;

De – fényök bármily bájosan ragyog –

Felettök Lilláé a diadal!

Ha a búbánat hangja vesz erőt,

S tövisek sértik a fájó kebelt,

Fel-felvidítja a bús lantverőt:

Ha Lilla rá egy tekintetet ejt!

Örök szerelmet esküszik az ajk,

Örök szerelmet érez a kebel,

Örök szerelmét hirdeti alant, -

Mely földre sújt ma, holnap fölemel!...

A lanton íme, változik a hang;

Az andalgást mosolygás váltja fel;

Az ész szikrákat szór fent és alant, -

Gyújtók e szikrák, s égetők, ha kell!

Az  élez, a gúny fullánkja csípve szúr,

Kacajjá válik a mosoly, ha kell;

Az álérdemre szégyen köve hull;

S a szűz erény merészen szárnyra kel!

Bigott előítélet, büszke gőg

Leeresztik meredt fejeiket;

A lant hatalma vesz rajtok erőt,

Villámokat szór mindenik ideg!

De költő rózsaágyon nem pihen:

Nyugalmát a sors megirigyeli;

Díszes koszorúja gyűrűiben

A rózsa is tövisekkel teli.

A szép, az eszmény epedő

Kebellel ellentét a külvilág;

A szellem ellen küzdő nyers erő,

Emelkedésében, megannyi gát!

Óh hányszor éri durva bántalom,

Hogy érzékeny szíve majd megreped!

És futnia kell, s messzetájakon

Bolyongva vinni a fájérzetet!

Csupán a lanttól nyer vigasztalást,

Midőn dalába önti bánatát;

Csak ihlett lelke a védő palást,

Melyen a sors hatalma nem hat át!...

Így üldözé a sors Csokonait!

Keservét hallá az egész haza;

Midőn alig bírá fájdalmait:

Öröme volt, csak lantja panasza!

Egész világ fájdalmát hordozá

Szívén, midőn csel, ármány üldözé;

De sorsát gyáván meg nem átkozá:

Pihenni járt be a múzsák közé!

Magasra szárnyalólelkét soha

Nélkülözés, nyomor meg nem töré;

A sors hiába volt oly mostoha:

Dicsőség fűződött feje köré!

Ím ég a tűz ma is szemeiben;

Tekintetében él nagy szelleme;

Varázslantján a húr meg nem pihen…

Fülünkbe mintha dala zengene!

Nem látszik-é, hogy égi fény derül

Amott az élet sötét tengerén?

És a hajón, mely már-már elmerül,

Nem e kiáltás hangzik-e: Remény!?

Ugy-é halljuk, hogy a Visszhang felel

S segélyre siet mint gondviselés:

Megkönnyebbül a küszködő kebel,

S életre kél, ki majd tengerbe vész! –

E hang varázsereje járja át

Csokonai lantján a húrokat!

Szent áhítattal hallgatjuk dalát,

Mely megrázkódtatja a sírokat!

Oh drága dalnokunk, te a jövőt

Láttad: mi vár ránk, ha nem ébredünk;

Ha nyelvünk nem nyer bátor úttörőt:

Rövid időn elsatnyul nemzetünk!

Te megtaláltad: merre visz az út

A palotába és a nép közé;

Dalaid által a szegényt, az úrt

Oda gyűjtéd anyanyelvünk köré!

A nagy sötétben fáklyát vitt kezed,

És fennlobogtatád vitézileg, -

Boldog, kit ily dicső szellem vezet,

S ki az ihlett jóst jókor érti meg! –

Szólottál szívhez, észhez egyiránt

Az édes anyanyelv igéivel;

Teremtél szép eredeti irályt

A zengzetesség kellemeivel!

Dalodra végre a főúr hajolt;

Felolvasztád szívében a jeget;

Ha titkolá is, a lant foglya volt,

S megmozdult benne a honszeretet!

A hármashegy, az ékes Ádria

Eszméidet büszkén hangoztaták;

S mint a nemzeti öntudat nyila

Metszék dalaid szíven a hazát!

A honfiélet ádáz mezején

Virány volt nagyszerű költészeted,

Melyen – erős lélegzetet vevén –

A honszerelem megpihenhetett.

A fényt, a szépet megsokalta lenn –

Hogy ifjú élted elvevé – a sors?...

Mivé lesz a föld, és mivé a menny,

Ha az ég tőlünk csillagokat őrz!?!...

Kora sírodból – hogyha teheté,

A nemzet még körmével is kiás:

Irodalmunk hírét hadd emelé

Hőskölteményed az Árpádiás!

De földtől, égtől visszakérte őt

A honfi és a művész ősjogon:

Ragyogva tűnt fel szemeink előtt

Költőnk, kinek lelke éggel rokon.

A remek szobor szemeink előtt

Büszkén hirdeti a feltámadást,

Az elismerés szent nemtője szőtt

Nefelejtsből reá örök varázst!

Körötte lég, tájék oly ismerős!

A múltnál mégis üdébb a jelen…

Egy eltűnt század harcai erős

Nyomokat vágtak a természeten!

Virul a rózsa ékessége, mint

Virult a költői kis laka körül,

De a rózsának most tövise nincs;

Vidám a kert, a lantosnak örül!

Örül a nép ma is, mint egykoron,

Fogékony a költő dalaira!

De most szívét kitárja mint rokon,

S virágot szór a lant húrjaira!

Mi szép fordulat, mi szép a jelen!

Ím minden arcon az elismerés

Engesztelésül önként megjelen!

És minden ajk hő üdvözlésre kész!

És a költő arcán is ott ragyog

Vigasz gyanánt a megelégedés!

Tekintete a vidám alakok

Felett örömben elmerengve néz!

Vitéz emléke: új Memnon-szobor;

Az eszményi szépnek összhangja az!

Melyben vidámmal vegyül a komoly,

S zenévé olvad öröm és panasz!

Hevüle a részvét sugárinál

Lesz az örökszép zene kútfeje,

Lelkesedést nyer hangjainál

Árpádnak nagyra hívott nemzete.

Ha majd e bűvös hangok ereje

Keresztüljárja a velőt s a vért, -

ha majd oszlik a nemzet szendere

S az örvényből viruló partra ért;

Ha majd lehull a cifra rabiga,

S szabadság, jólét fészke lesz hazánk, -

Miért elvérze a hon sok fia,

S miért oly rég s annyit imádkozánk: -

Kard és lant oh hadd függjön egy szegen,

Babérkoszorúk ívei alatt;

S ha kell szolgálatot együtt tegyen:

Míg el nem jő a kívánt virradat…

A koszorún Csokonai neve

Ott fog ragyogni örök fény között,

S az égi üdvben osztozik vele:

Aki lantjára koszorút kötött.
 
Forrás: Csokonai-Emlény – szerk. és kiadta Hamar László – Debrecen 1871.