Hamar László: A bűvös ital (beszélyke)

Jolán az ablakában díszlő virágokat locsolgatta, Arthur pedig a pamlagról leste a bájos hölgy minden mozdulatát.

- Mindig csak e fagyos tekintet, e jéghideg mosoly!...

- Igen, így kezdődik azon költeménye önnek – válaszolt a hölgy közönnyel -, melyet a „Rozmaringbokor” legutóbbi száma hozott. – Olvastam.

- Oh! Jolán, Jolán mikor olvad fel…?

- Kérem ne folytassa, nem szeretem az ismétléseket.

- De az istenért, meddig kínoz még közönyével?! Szívem már alig bírja elviselni gyötréseit.

- Képzelődik, mint minden poéta.

- Ah! tört ki Arthur pillanatnyi szünet után,- kacérságának akar tömjénezni tehát, midőn kikacagja szerelmemet s visszautasítja vallomásomat, hogy megtörve lássa maga előtt amaz ifjút, kinek minden gondolata ön felé száll, kinek minden vágya az ön szerelme után sóvárog!! – Ha igen: óh asszonyom, úgy még lesz erőm a lemondás fájdalmait elviselni; de tudja meg, hogy felejteni nem vagyok képes, és egykor visszatorlom azon keserű pillanatokat, melyekkel éltemet megmérgezé!

És ezzel kétségbeesetten rohant ki a teremből s csaknem tébolyultan futott ki a szabadba.

A hűvös esti szél némileg csillapítá háborodását; izgatott arca visszanyerte szokott szelíd vonásait. Lépteit meglassítá s csendesen haladt előbbre a néptelen utcában.

- Talán korám is ítélek e nő felett? – tűnődött haladása közben; óh, ha e reménysugár világot deríthetne a valóra!...

Elgondolkozott; s míg elméjét Jolánnal foglalkoztatá, - azalatt cél és irány nélkül bolyongott ide-oda a szűk sikátorokon keresztül.

Kóborlása jó sokáig tartott, midőn egyszer csak permetezni kezdett az eső.

Merengéséből felocsúdott. Körültekintett s aggodalmasan vette észre, hogy a városból kitévedt a mezőre.

Bosszankodott mélaságáért; azonban csakhamar fékezé magát, eszébe jutván, hogy itt a közeli erdőcskében egy vén anyóka lakik, kiről azt hiszi a köznép, hogy titok előtte nincs, hogy a jövő rejtelmeit úgy ismeri, mint bibliájának lapjait, melyeket mindennap szokott forgatni.

Hátha ez a sybilla neki is megmondaná az igazat Jolán felől?

Hátha e vén kuruzsló meggyógyíthatná jóslatával szíve baját?

A szerelmesek, kivált a szerelmes poéták nagyon hiszékenyek; csoda-e hát, ha Arthur is oly sokat tételezett fel az erdő jósnőjéről.

Egy alkalommal már el is indult a vén Pythia kikérdezésére, de nem juthatott hozzá; kunyhója tele volt kíváncsi néppel.

- Most azt hiszem, tanúk nélkül beszélhetek vele – gondolá hősünk és mit sem törődve a sűrű esőcseppekkel, kettőzött gyorsasággal sietett tova a süppedékes országúton.

Az eső folyvást növekedett; majd irtózatos zápor öntözé a szomjúhozó földet; s a kellemetlen idő mégsem riasztá vissza a tudvágyó ifjút kitűzött céljától.

A nagy setétség miatt észre sem venné, mily közel jutott már az erdő széléhez, ha a koronként fellobbanó villám fénye elő nem tünteti a tölgyek homályos sudarait.

- Valahára! – mormogá s merész elhatározottsággal haladt beljebb a már sűrű fák között.

Úgy látszik, eléggé ismeri az utat, mert minden fürkésző figyelem nélkül, biztos iránnyal kanyarog ide-oda a bozótos csaliton, mely kígyózva fut be az erdő mélyébe.

Most egy távoli fény tűnt elő; Arthur egyenesen e világító pont felé tartott; majd nemsokára tisztás helyre érve, egy alacsony földkunyhó előtt állapodott meg.

- Még ébren van a vén banya -, dörmögé az ablakon betekintve a gyéren világított nyomorú fészekbe. Aztán az ajtóhoz sietett, de az be volt zárva.

- Kelj ki odúdból százráncú szörnyeteg! – szólt és megzörgeté a rozsdás závárt, mire belől haragos mormogás hallatszott.

- Ki az? – kérdé egy rikácsoló hang.

- Ne kérdezz, csak szaporán nyisd fel ajtódat! Ebben az átkozott fergetegben semmi kedvem sincs a szabad ég alatt társalogni veled.

Erre a korhadt tölgyajtó megfordult csikorgó sarkain; és az átázott éji lovag, maga előtt látta az erdei varázslónő összegörnyedt alakját.

- Ah! Maga az ifjú úr! – szóla fanyar mosollyal, mely százszorozá a fonnyadt arcán lévő ráncokat. Egyszer volt szerencsém e csuda-tanyán – de mielőtt szóba állhattam volna vele, - már eltűnt.

- Ne csevegj annyit vén boszorka; nincs vesztegetni való időm.

- De mi az ördög hozta önt hozzám ily átkozott éjszakán?

- Valóban ördög hozott – jegyzé meg Arthur a sziporkázó kandalló felé tartva -, a kétségbeesés ördöge. Nos tehát munkára tudákos anyókám,beszélj, jövőmről akarok valamit hallani.

Miután az öreg boszorkány megpillantá vendége kezében az előkeresett erszényt: apró szürke szemeivel egyet hunyorított alázatosan nyilvánítá, hogy csak adja elő az ifjú úr szíve szándékát és ő meg fogja mondani, ha úgy tetszik, a lutriban minő számok jönnek ki; vagy pedig azt is megsúgja, mit gondol szeretője e pillanatban.

- De mielőtt kívánságát közölné velem, beszélt az anyóka; magamtól akarom kitalálni, mit forral az ifjú úr jelenleg gondolataiban. – Nyújtsa ki jobb kezét – folytatá titokteljes hangon, s a kifeszített tenyér szétágazó vonalait buzgó figyelemmel kezdte vizsgálgatni. – Ön szeret – mondá szemléjét bevégezve.

- Honnan tudod te ezt?

- Titok nincs előttem – szólt a vénasszony ihlettel -, következőleg azt is tudom, hogy e szerelem mire vezeti az ifjú urat.

- Nos?

- A boldogságra, mert viszontszerettetik.

- De hiszen…

- Azt akarja mondani, hogy szeretője kínozza, gyötri. Oh! a nők eszélyesek, a látszat gyakran leplezi náluk a valót. Aztán meg éppen a szerelmesek szoktak mindig veszekedni. Így tehát jóslatom szerint ön még a legboldogabb ember fog lenni a földön.

- Igaz-e mit beszélsz? – kérdé Arthur felvillanyozva.

- Lássa ifjú úr – beszélt az anyóka, nem engedvén magát megzavartatni; az önkedvese óvakodik ismét beleharapni a keserű almába -, miután első ballépése még igen élénken van meg emlékezetében.

- Hogy érted ezt? – kérdé ámultan Arthur.

- Hisz egykor – folytatá a varázslónő -, férje is örök szerelmet esküdött amaz asszonynak s mégis, az ígért boldogság helyett kárhozatot lelt a vele kötött frigyben.

- Te Belzebub konyháján élősködő vén sybilla, hát még azt is tudod?!

- A nő sokat szenvedett e hitszegő ember oldala mellett – beszélt tovább az anyóka -, de az ég megszánta s a férj halála által megmenté őt a nehéz gyötrelmektől. E félnék özvegy - -

- Oh! te pokol szülötte, honnan merítéd tudományodat, hogy ily mindentudóvá lettél?!

- E félénk  özvegy – folytatá az nem is ügyelve az ifjú kérdésére -, azt hiszi most már, hogy minden férfi ámít s nem akarja elárulni hajlamát, míg az érette hevülő ifjú valamiképp bizonyítékát nem adja valódi érzelmeinek. Pedig ő szereti önt; igen, igen és ha szavaimban kételkedik az ifjú úr, készíteni fogok számára oly bűvös italt, mely meg fogja győzni arról, hogy nem hazudtam.

- Oh nem bánom, tégy, amit akarsz és ha ő valóban szeret, oly dús ajándékot kapsz, minővel csak királyok szoktak jutalmazni.

 Van-e valami emlék itt nála kedvesétől, például virágcsokor? Ha igen, adja át, abból készülnek ama cseppek, miknek bűbájos hatását már oly sokan tapasztalták.

- Igen, íme, tárcámban van egy hervadt virágcsokor, egykor keblén viselte, de én elraboltam, s ezzel a kiszáradt virágokat átnyújtotta.

Ekkor a banya kis olvasztótégelyt helyezett az izzó parázs felibe és kevés vizet töltött belé.

Amint a tégely tartalma forrni kezdett, a Pythia bedobá nehány varázsszó kísérete mellett a kezében tartott virágcsokort, mire az edényből nehéz sűrű gőz emelkedett fel.

Pár pillanatig még főni engedé e szerelmi herbateát, aztán a tégelyt levette a tűzről s miután lehetőleg meghűlt, a bizonytalan színű folyadékot egy üvegcsébe tölté.

- Íme, itt a bűvös ital – szólt a helyette cserében átnyújtott erszény tartalmát kíváncsian tapogatva, mely miután gazdag jutalmat látszott ígérni, elégülten csúsztatá zsebébe s mosolygó arccal kezdte elbeszélni a varázsszer használata körül teendő illő utasításokat.

- Ha majd oly válságos percek lepik meg önt, melyek szívét akarják mintegy meggyilkolni, kiürítendi ez üvegcse tartalmát. De csakis akkor folyamodjék e cseppekhez, ha már a látszat határozottan azt bizonyítja, hogy szerelmese mellőzi. Midőn a bűvös ital idegeit átjárja: működni fog a varázs és kedvese elárulandja szíve titkát, az ön iránti szerelmét.

Még néhány percig időzött a megnyugtatott szerelmes ifjú, azután búcsút vevén az öreg anyókától, megkönnyebbülten távozott.

A zápor ezalatt megszűnt; a megszakadozott felhők fodrai megöl a telt hold élénken hintette szét ezüst sugárait; a tisztult üde levegő balzsamos illatot lehelt.

Arthur a természetnek ez újjászületését összehasonlítá kedélyhangulatával s úgy találta, hogy most sokkal kellemesebb leend éjjeli kóborlása, mint akkor, midőn kevés idővel előbb a magános erdei lak felkeresésére indult.

Az anyóka pedig az ifjú távozása után kioltá a kandallónak már bágyadtan égő tüzét; és az újonnan kapott erszényt gondosan kebelébe rejtve lefeküdt s azon gondolattal aludt el, hogy milyen könnyen jégre lehet vinni a hiszékeny emberek fiait.

Olvasóink előtt talán különösnek tűnik fel, hogy ez öreg asszony oly jól van értesülve Arthur és Jolán szívtitkairól.

Erre nézve megsúgjuk, hogy leánya már régóta szolgál mint komorna a fiatal özvegy házánál s mint afféle szemfüles szobacica, úrnőjének minden csínját-bínját ismerte, melyek felől mindig híven referálgatott tudákos anyjának, aki aztán az így szerzett házi titkokat ügyesen tudta értékesíteni saját hasznára.

Hja, többet ésszel, mint erővel!

II.

A „Fácán”-hoz címzett vendéglő ablakai fényben ragyognak s mint megannyi tűzszemek bámulnak ki az éj sötétébe.

Az a szilaj lárma, és olykor-olykor a halkulni kezdő zajból kihallatszó viharos zene élénken hirdetik, hogy a fogadó nagytermében táncvigalom foly.

Arthur – kit írói néven Szendervölgyinek nevez a „Rozmaringbokor” című divatlap, - szintén részt vesz a mulatságban. Ámde ő nem osztozik az örömben, melyet a nagyszámú vendégsereg élvez -, óh mert még nem jelent meg szíve királynéja.

Ott ül némán, elvonultan egy ablakfülkében, arca nyugtalanságot árul el, szemeit merően  függeszti a bálteremnek átellenes ajtajára.

A percek múlnak és ő mégsem jő!

Mily kínos állapot ez a várakozás, kivált az oly fülig szerelmes ifjúra, mint Arthur, kit még arra is rávitt a szenvedély, hogy felüljön a pegazusra; s kit a forró érzelmek annyira megbabonáztak, hogy kétségbeesésében még az erdei jósnőt is felkereste szívbaja orvoslása végett.

- Éjfél közelg és ő mégsem jő! – suttogá leverten -, talán el is marad?! … Oh! nem, nem. Jolán megígérte, hogy mindenesetre részt vesz a mai bálban… Tehát csak türelem!...

És hogy türelme kitartóbb legyen, szórakozás után látott, azt pedig e pillantban csupán lantja szerezheté meg.

Előkeresi csinos jegyzőkönyvét, melyből pár lapot tép ki, s kezébe veszi az ihletett eszméket lehelő irónt; arcára költői lelkesülést idéz, haját felborzolja, aztán ír és néz, néz és ír:

„Az öröm lakába tévedél s azt hinnéd,

A búbánat tova kergetve van innét,

A zenehang csattog, férfi és nő pattog,

A nehéz tölgypadló csakugy reng alattok, -

És én elfordulok tőlük…

Gyönyörben usznak itt a szemek és arcok, -

Sziveken vivatnak győzedelmi harczok

A csillár büvfényt szór le a boltozatról…

- Álomkép lehet ez

Gondolnád te… Én nem…

Hiu csillogásban

Festett ál-erényben

Kinált élvek s lopott szerelmi mámorban

Gyönyörködhetsz itten

De ha ő eljönne

Égő tekintete

Megsemmisitené az egész csoportot

Elveszne itt minden…

Ketten maradnánk csupán

Jolán és én…

S ekkor csak egyetlen

Fény világitana:

Szerelmünk csillaga.” –

E sorokat bevégezve – önelégülten futja át phantasiájának legújabb termékét. Szörnyen tetszik. Elolvassa tízszer, húszszor s művét mindinkább dicséri. Ha már más nem méltányolja szerelmes poétánk nyögdécseléseit, - legalább hadd legyen öröme abban, hogy lantját saját maga koszorúzhassa meg.

- Milyen alakja, milyen mértéke van ennek a versnek? – szólalt meg most egy hang közvetlen Arthur mellett.

Az ifjú felriad merengéséből s zavartan tekint a kérdezőre, ki nem volt más, mint egy csinos ifjú gavallér, névleg Ledéri Kálmán, különben pedig Arthurnak barátja.

- Menj te gyöngédtelen! – szólt Arthur haragosan és már éppen dorgálni akarta barátját, midőn feltárul a terem ajtaja s a belépő angyali tünemény elfeledtet vele Kálmánt, költeményt, alakot, mértéket, mindent, s mitsem törődve tovább lantjával, epedő tekintettel rohan imádotta elé.

- Jolán, ön nagyon kegyetlen! – susogta elfogult hangon; mily régen várom.

- A szép özvegy hideg mosollyal válaszolt, majd büszke méltósággal nyugtatván karját az ifjúéra -, lassan vezetni engedé magát, szemlét tartandó a fényes báli vendégek felett.

Alig tettek nehány lépést, midőn a sűrű csoportból egy deli férfi válik ki s egyenesen feléjük igyekszik. Ledéri Kálmán volt.

- Sietek bemutatni hódolatomat – szólt Jolánhoz gyönge meghajlással.

- Ah, Ledéri úr! – megelégszem egyszerű üdvözletével is.

- Szavakban úgy, mit tettekben, melyek nagysád magasztalására irányozvák, - nem engedem magamat korlátoltatni.

Gyönge pír futá el e mézes szavakra Jolán bájos arcát, míg szemeit érdekelten pihentette az udvarias ifjú alakján. Oh! a nők mindenkor szívesen fogadják a hízelgő bókokat.

Arthur dühös tekintettel nézte végig a merész tolakodót és csak nagy megerőltetésébe került, hogy vissza ne utasítsa a hívatlan szépelgőt, - ki máris nagy szeget ütött fejébe.

- Micsoda tán következik most? – kérdé Jolán Ledéritől.

- Négyes – válaszolt az, majd mohón folytatá -, megnyerhetem nagysádat e táncra?!

- Ő velem ígérkezett – válaszolt Arthur, nem engedve Jolánt szóhoz jutni.

- Úgy vigasztalhatatlanul kell visszavonulnom, meghiúsult reményemmel.

A fűzér már alakult és így Arthur is helyet foglalt táncosnőjével. Szórakozott volt nagyon, Ledéri mézes-mázos szavait és a Jolán szívélyes undorát ez ifjú iránt sehogy sem tudta felejteni. A féltékenység kígyója felébredt keblében. Folyvást figyelemmel kísérte vélt vetélytársát, aki éppen szomszédságukban állott.

Ledéri észrevette Arthur őrködését és az valóban aggasztá, mert régen lesi a pillanatot, hogy a szép özvegy közelébe juthasson; de miután a szerelmes poéta éber vigyázata nem engedé célhoz érni: ingerültsége fokozódott szándéka sikertelensége miatt.

Már csaknem véget ért a tánc, midőn Ledérire nézve az óhajtott perc elérkezni látszott; a férfiaknak ugyanis a hölgyek visszahagyásával át kellett lejteni az ellenoldalra, - Ledéri hátramaradt, óvatosan Jolán mellé férkőzött s gyorsan egy papírszeletet csempészett annak alabástrom ujjai közé.

Arthur, mintha rossz szelleme figyelmeztette volna, hirtelen megfordult s borzadva látá az elkövetett merényt.

Pillanat alatt Jolán elé rohant s durva erőszakkal tépte ki kezéből a levélkét, aztán dúlt vonásokkal menekült ki a vigadók közül, halomra döntve, aki csak útjába akadt.

Ez esemény általános mozgalmat idézett elő, de nemsokára egy újabb körülmény még inkább növelé a teremben támadt zűrzavart.

Szájról szájra röpült át a hír, hogy Szendervölgyi Arthur megmérgezte magát. Minden arc kérdőjellé vált s csodálkozással vegyes szánalmat mindenki hallatá.

Amint Jolán tudomást vett a baleseményről, elhalványult; sejtette, mi vezeté a szerencsétlen ifjút e meggondolatlan tettre. Feltámadt benne az önvád s kétségbeesetten vallá be maga előtt, hogy hidegségével ő ölte meg Arthurt. Oh! pedig mennyire szerette őt! de nem akarta elárulni hajlamát, m- miután első csalódása után úgy vélte: minden férfi hitszegő, csalfa, ámító, hazug. – És íme, mily szomorúan lett megdöntve, ez alaptalan feltevés!

- Hol, hol van ő!? – kiáltá kibontakozva az üldöző gondolatok ijesztő tömkelegéből, hol találom meg Arthurt? – sikoltá csaknem eszméletlenül futva, merre a kíváncsi nép tolongott.

- Most vitték szállására – szólalt meg mellette egy hang.

- El, el hozzá – susogá keserű mosollyal -, ha az élőt nem volt szabad meglátogatni, most talán már nem ítél el a világ!...

A szép özvegy bálias öltözetében, fedetlen vállakkal, mit sem törődve a hideg éj csípős szelével – lélektelenül futott Arthur közei szálására.

Amint elérte szobája küszöbét, összeroskadt. A lelki küzdelem s gyönge idegeinek erejükön túlcsigázása végképp kimerítették.

A zuhanásra elnyílt az ajtó s égő gyertyával megjelent az orvos, ki éppen szemléjét végezte Arthur körül. Pillanatot sem vesztve, gyöngéden felemelé az ájult hölgyet s könnyű terhével besietett az ifjú magános lakába, hol a pamlagra helyezte s felébresztésén nagy buzgalommal működött.

Alig nyitá fel Jolán szemeit, alighogy ura lehetett gondolatainak, első kérdése is Arthur volt.

Az orvos még nem is felelhetett, mert az özvegy azonnal felfedezé kérdése tárgyát Arthurt, ki puha fehér ágyában eltorzult arccal összegörnyedve oly némán feküdt, mint egy halott.

Elfojtott sikoltással rohant az ágyhoz s az ifjú szederjes ajkait, mint tébolyult csókolta össze-vissza. Az orvos hiába igyekezett elvonni onnan, kétségbeesetten karolá át az élettelennek látszó testet. Eskuláp híve látván a hölgy szoros ragaszkodását: - vállvonítva hagyott fel távolító kísérletével.

Néhány kínos óranegyed után Arthur megmozdult s üvegesült szemeibe felvillant az élet szikrája; görcsös vonásai lassankint eltisztultak arcáról, összeszorított ajkai visszanyerék előbbi pirosságukat s a fájdalom torzító bélyege helyett a boldogság érzete sugározta be arcát.

- Ő él! – kiáltott Jolán az öröm zabolázatlan hangján -, ő él, ő él! – ismétlé számtalanszor s még hevesebben forrasztá ajkait az ifjú felmelegült ajkaira.

Az orvos hideg nyugalommal nézte e jelenetet; ő már el volt készülve e gyors fordulatra, mert az Arthur által kiürített üvegcsében még maradt néhány csepp, melyből megtudta, hogy amaz ital nem volt méreg, hanem valami ártatlan növénynedvből készült kábító szer. Most tehát, miután annak hatása megszűnt és a beteg már teljesen magához tért, semmi szükségét nem látta jelenlétének, annyival is inkább, mert sejtelme oly következményeket jósolt e közös örömből, melyek szerelmesek közt mindig szabadabban szoktak jelentkezni tanúk nélküli magányban. Vette tehát kalapját, aztán elefántcsontos botját s halk lépésekkel,minden búcsúzást mellőzve, távozott.

- Hol vagyok? – tördelé Arthur lassú hangon.

- Kedvesed karjai között.

- Egy nehéz álom fogott el, beszélt az ifjú, rendezni akarva kuszált eszméit. Ah! emlékezem; bálban voltam… és… és… hah! egy levél… igen, igen… és én megittam ama cseppeket, miket az erdei jósnő…

Itt hirtelen elhallgatott, nem akará titkát elbeszélni.

- Mennyire megijesztettél! – mondá Jolán keserű szemrehányással -, oh, te valóban megtartád szavadat, midőn egykor visszatorolni ígérted ama gyötrelmes perceket, melyekkel én éltedet állítólag megmérgeztem volt. E büntetést szigorúan választád, nagyon meglakoltattál gyanakodásomért.

Arthur idegeit sajátságos kéjérzet zsibbasztotta meg e szavakra, s már-már mintegy ellenállhatlan varázs által vonzatva, szaggatottan lihegve, kikkel az ágyból, hogy szétterjesztett karjaival a vallomást tevő kedves hölgyet égő szívére szorítsa; midőn egyszer csak megemlékezik az elrabolt papírszeletről, melyet még most is görcsösen tartott remegő ujjai között; erre szemei elhomályosulnak s ajkai a dühtől remegni kezdének.

- Ön ámít, hiteget engem asszonyom! – tört ki, ingerülten taszítva el magától Jolánt -, szerelmes leveleket fogad el, s mégis csábítani merészel! Íme, itt van a bizonyíték! – s a corpus delictit vad mosollyal mutatta fel az áruló özvegy előtt.

- Tartalmát nem ismerem – szólt Jolán ártatlan őszinteséggel.

- Elég, ha én ismerem.

- Tehát ön olvasta már?

- Én… én… - habozott Arthur elpirulva -, azaz hogy tulajdonképpen én nem olvastam…. hanem…

- Mi ez? Ön pálcát tör felettem anélkül, hogy azt joggal tehetné?!

- Mindenesetre vétek valamit mástól elfogadni, ha már van egy kiválasztott kedves.

- De hiszen Ledéri, mint új házas, nem oly csapodár, hogy ily korán mellőzve csinos nejét lepke gyanánt virágról virágra szálljon.

- Ki szereti nejét, nem szépeleg borúra-derűre. Ő udvarias, kitapogatta a hölgyek gyöngéit s tudja, hogy a bók achillesi sarka a szépnemnek. Kegyed is olyan, mint a többi. Elfogadja nemcsak a bókokat, hanem még a szerelmes leveleket is!

- De hát meg van ön győződve, hogy ama papír, mit oly kegyetlenül facsargat ujjaival, nem más, mint szerelmes levél? Előbb olvassa el és csak aztán mondjon ítéletet.

Az ifjú visszanyervén önuralmát, ige helyesnek találta az utasítást. Kiegyengeté tehát az az összemorzsolt papírlapot, s kíváncsian kezdé betűzni az irónnal írt homályos sorokat.

Amint átfutotta szemeivel a veszélyesnek hitt hűtlenségi okmányt, - kiejté kezéből a papírt s szégyenülten borult le Jolán előtt, bűnbánó hangon esdekelve bocsánatáért.

- Hogyan, ön nem tépi ezer darabokra e veszedelmes levelet? S engem nem átkoz ki a világból? – Ugyan mi okozhatá e nem várt fordulatot?

- A félreismerés! – kiáltá Arthur örömében magán kívül. – Most már tisztán látom oktalan tévedésemet, mert amit öntől elraboltam, nem szerelmes levél volt, - hanem saját költeményem töredéke, mit az ön távolléte alatt fenn a bálban rögtönöztem, s melyet – hihetőleg megjelenésekor elveszítvén – Ledéri talált meg; és alattomban kegyednek kívánt kedveskedni vele, tudván, hogy mily előszeretettel gyűjti ön az én szerény kézirataimat. – Oh! Jolán, Jolán! Megbocsáthat-e nekem?!

És Jolán nem volt oly kőszívű, hogy meg ne bocsátotta volna Arthur balgaságát.

Az erdei jósnő jövendölése csakugyan beteljesedett Arthur boldog emberré lőn.

Forrás: Csokonai-Emlény – szerk. és kiadta Hamar László – Debrecen 1871.