Kölcsey Ferenc: A rényhez

Kölcsey - Kallós Ede szoborműve Nagykárolyban

Magasan, magasan,

O rény, veled

Röpűljön a dal!

Arczod tiszta fényben

Tünik – fel Olümpon,

Mint nyári nap:

de sűrü gőzfelleg

Borítja földünket

Színed elől;

 S sugárid homályban

Hatnak reánk.

Gyakran láttalak

Kerengeni,

Mint vészhozó cometát,

Földünk felett,

Imádva rettegve,

Mert nagy valál;

És fennségedben

Irtóztató,

Mint a dörgő menny.

De mikor jősz,

Mint hesperi csillag,

Csendesen, szeliden,

Mosolygva tekintek

ellenedbe,

Keggyel tölt istenné;

Nem te nyujtád

A méregkehelyt

Hellas égi fiának?

Nem te fonál koszorút

Camill fejére

A capitolium,

Szent bérczein?

De ki titokban eped

Rejtekében

Sejdítgető kebellel

Feléd, feléd;

Arra hűsen csepeg

Aetheri balzam

Szárnyaidról,

S rengő öledben

Felviszed őtet

Napja lefolyván,

Olümpra fel.

Csalfa alakok

Bolyganak köztünk

Gyakran hazudván

Téged, istenné!

A komoly való

Meggyujtja fáklyáját

S mint éji lidéczek

Tűnnek – el ők:

De te állasz

Éjjel és nappal,

Csendben, viharban,

Gyász s öröm között,

Nem változó fényben,

Mint az örök sora.

Légy üdvez nekem,

Bár vér s pusztúlat

Kövessék nyomdokid

S inség s halál.

Tiszta kebelre

Vad sora ha rohan,

Intesz egedből

S az isteni lélek

Nem sülyed – el.

Forrás: Társalkodó 17. sz. Pest, 1832. febr. 29.

Kölcsey Ferenc: Édes kín

Kölcsey - Ferenczy István szoborműve

Ti néma bús vidékek,

Halljátok kínomat:

S te Nympha, szent folyamban,

Könyűm feléd ömöl!

De Nympha, balzamoddal

ne gyógyítsd e sebet;

Örömmel hordom én azt

Keblemben Chlorisért.

Forrás: Társalkodó 5. sz. Pest, 1832. jan. 18.

Szabó József, Szatmáron: A csalogány és vándor lengyel

„Nézz Vándor az égre, a nap lehaladt,

S csillagkoszorú lebeg éjje alatt;

Nem bájol-e fénye sugárainak?

Vess véget a sziv kinos árjainak.

Míg az mosolyogja reád kegyeit,

Addig fog ölelni reményed is itt. –

Nézd mint ragyog a bokor ága felett

Himes virulatban a gyöngy kikelet;

Im minden, ölében örömre derül,

Mit jársz te kesergve virági körül? –

Még édesen ömlik al ét melege,

Kár volna, ha már beborúlna ege.

Bár förgeteg üldözi árva hazád

Hont néked e távoli hajlat is ád.” –

„”Mint látom enyészni a nap tüzeit,

Ah! így fog enyészni el életem itt,

Szünj fülmile! víg dalod engem emészt,

Vagy zengj, de halált, ne fedezd el a vészt;

Viritson előttem a rózsa tavasz,

Nekem nem ujítja meg éltemet az.

Boldog napom itt örök éjbe merült,

Gyász fellege leplezi, s lángja kihült;

Vészt bömböl alattam a sír köde már

És zordon ölébe leszállani vár. –

De bátor a vészbe reped kebelem,

Még is sebeim szivesen viselem;

Mert jól tudom, így kinos életemet

Megszánja az ég, s viharába temet. –

Mért pislog a lét remegő tüze még,

Volt hajnala már ha lobogva nem ég.”” -

Igy nyögdel a vándor örömtelenűl,

S egy cserfa tövére borongva leül;

S míg égre lebeg csoda képzetein,

A szív repedez, megemészti a kín,

És álmai béke sugárainál

Bús lelke hazája hátáriba száll –

Zöld hant fedi már elemésztve szivét,

S a hold komorúlva siratja hivét.

A kis csalogány dala bájaival

Sírján keseregve, rebegve kihall,

S bánatra fakasztja az enyhe szelet,

Melly elszomorodva megy orma felett.

Forrás: Társalkodó 58. sz. Pest, 1832. júl. 21.

Szabó József, Szatmáron: A szelekhez

Ti nyugotra szálldogáló

Csendes esti szelletek!

Mellyek itt a hegytetőkön

Szárnyra kelve lengetek, -

Várjatok meg engem is ti

Alkonyat komoly szülötti;

Lelkem itt borút visel –

Arra szállok én is el!

Távol ott a nyugti tájon

Barna fellegek megett,

Hol remény mosolygja végig

A virúló berkeket;

Csendes árnyak alkonyából

A rideg magány zajából

Int felém a messzeség,

Arra menni szívem ég.

Lángra gyult az esti pálya

Ott a kéklő ég ölén,

Szép hevében álmodozni

Arra szálldogálok én.

Ott a szent magány negédes

Karja közt a bú is édes –

S kétes árnya közt a köny

Szívenyhítő ír-özön.

Ám de sorsom elvadúlva

Gátol itt is engemet,

S fen döbörgő vész morajja

Gyötri szent reményemet. –

Ónnehéz terhem lesujta; -

Gyenge szárnyaimra fujta

A vihar kinos szelét

S elhal éjjelén a lét.

Lelkem elhagyatva sorvad

Búja mély fohászain,

Menjetek hát nélkülem, ti

Fellegek hüs árnyain;

És a boldog ég szakára,

Mellynek erre száll sugára –

Béke lengjen veletek,

Csendes esti szelletek!

Forrás: Társalkodó 56. sz. Pest, 1832. júl. 14.