Szép haza, tőled messze vidéken,
Merre keletnek lágy szele kél,
S merre ha szárnyas fecske bolyong is
Hosszas utáról nyögve beszél,
Bús siralom közt esti magánnyal,
Búm panaszolván a csalogánnyal,
Hő kebelemben tőrt viselek,
S ég fele vágyón kart emelek.
Mennyei képed lelkemig elhat,
S rajta szabadság napja dereng,
Édes az érzés, bár csupa álom,
A mire lelkem vágyva mereng.
Ah de csak egy percz e deli pálya,
S újra borúmnak lenge homálya
Rejti előlem mennyemet el,
S újra kerengő vész özönel.
Kék hegyeken túl látja határod
Bús szemem és gyujt a szerelem,
Messze sohajtok, s téreidet tar
Szirtre borúlván üdvezelem;
Vajha csak addig lepke lehetnék,
Míg azon édes honba mehetnék.
S ott az örömnek hatalma felett
Összeszakasztnám e kötelet.
Hajh! de reményem zöld kora télre
Dűlve, kietlen vész fenyeget,
Nem fogom én meglátni azon szép
tájra mosolygó csendes eget,
Hol tavaszomnak réti virúlnak,
S tőlem unalmim messze vonúlnak!
Itt halok-el mint árva virág,
Mellyet az ősznek férge kirág.
Forrás: Társalkodó 31. sz. Pest, 1832. ápr. 18.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése