Néked éneklem diadalmadat, szent
Semmi! a lévők zavaros csatáin,
S a valóknak zord kebeledbe egykor
Majd beomoltát.
A világ még nem veve-fel magára
Létet, és akkor te uralkodál már
S már határt nem mért birodalmad állott
A rideg éjben.
Szóla a fő lény, s haragos kezedből
A lelánczolt sok ragyogó napok, szét
Tépve rabszíjok, kiszakadtak ékes
Pályafutásra.
Bőgve rendűlt-meg sivatag határid
Csende, s kormában felemelkedő fény
Oszlatá szét a komor éjszakáknak
Végtelen útját.
Csendes országod viharok zavarták –
S büszke korláttal szoriták királyi
Trónusod széllyel-lebegő hatalmát
Keskeny időre.
Ámde bár győztek, nem örök hatalmok –
A koporsónak soha bús homályin
Nem fog, oh nem fog diadalmok érdem-
Fénybe ragyogni.
Minden a végből emelé magát ki
Létre, hogy múlván az idő viszontag
Édes anyjának kebelébe, zordon
Semmibe dűljön.
Eljön a vég pont, s zavarodva térnek
Vissza a nem lét sanyarú ölébe
Mindenek, s gyász fog telepedni hantjok
Néma porára.
És te akkor majd remegő során a
Századoknak szétmosolyogva, zászlót
Fogsz ledűlt várak mohain felütni
Győzedelemmel.
Forrás: Társalkodó 18. sz. Pest, 1832. márc. 3.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése