Szabó József, Szatmáron: A csalogány és vándor lengyel

„Nézz Vándor az égre, a nap lehaladt,

S csillagkoszorú lebeg éjje alatt;

Nem bájol-e fénye sugárainak?

Vess véget a sziv kinos árjainak.

Míg az mosolyogja reád kegyeit,

Addig fog ölelni reményed is itt. –

Nézd mint ragyog a bokor ága felett

Himes virulatban a gyöngy kikelet;

Im minden, ölében örömre derül,

Mit jársz te kesergve virági körül? –

Még édesen ömlik al ét melege,

Kár volna, ha már beborúlna ege.

Bár förgeteg üldözi árva hazád

Hont néked e távoli hajlat is ád.” –

„”Mint látom enyészni a nap tüzeit,

Ah! így fog enyészni el életem itt,

Szünj fülmile! víg dalod engem emészt,

Vagy zengj, de halált, ne fedezd el a vészt;

Viritson előttem a rózsa tavasz,

Nekem nem ujítja meg éltemet az.

Boldog napom itt örök éjbe merült,

Gyász fellege leplezi, s lángja kihült;

Vészt bömböl alattam a sír köde már

És zordon ölébe leszállani vár. –

De bátor a vészbe reped kebelem,

Még is sebeim szivesen viselem;

Mert jól tudom, így kinos életemet

Megszánja az ég, s viharába temet. –

Mért pislog a lét remegő tüze még,

Volt hajnala már ha lobogva nem ég.”” -

Igy nyögdel a vándor örömtelenűl,

S egy cserfa tövére borongva leül;

S míg égre lebeg csoda képzetein,

A szív repedez, megemészti a kín,

És álmai béke sugárainál

Bús lelke hazája hátáriba száll –

Zöld hant fedi már elemésztve szivét,

S a hold komorúlva siratja hivét.

A kis csalogány dala bájaival

Sírján keseregve, rebegve kihall,

S bánatra fakasztja az enyhe szelet,

Melly elszomorodva megy orma felett.

Forrás: Társalkodó 58. sz. Pest, 1832. júl. 21.