2016. okt. 15.

Szabó József, Szatmáron: A csalogány és vándor lengyel





„Nézz Vándor az égre, a nap lehaladt,
S csillagkoszorú lebeg éjje alatt;
Nem bájol-e fénye sugárainak?
Vess véget a sziv kinos árjainak.
Míg az mosolyogja reád kegyeit,
Addig fog ölelni reményed is itt. –
Nézd mint ragyog a bokor ága felett
Himes virulatban a gyöngy kikelet;
Im minden, ölében örömre derül,
Mit jársz te kesergve virági körül? –
Még édesen ömlik al ét melege,
Kár volna, ha már beborúlna ege.
Bár förgeteg üldözi árva hazád
Hont néked e távoli hajlat is ád.” –

„”Mint látom enyészni a nap tüzeit,
Ah! így fog enyészni el életem itt,
Szünj fülmile! víg dalod engem emészt,
Vagy zengj, de halált, ne fedezd el a vészt;
Viritson előttem a rózsa tavasz,
Nekem nem ujítja meg éltemet az.
Boldog napom itt örök éjbe merült,
Gyász fellege leplezi, s lángja kihült;
Vészt bömböl alattam a sír köde már
És zordon ölébe leszállani vár. –
De bátor a vészbe reped kebelem,
Még is sebeim szivesen viselem;
Mert jól tudom, így kinos életemet
Megszánja az ég, s viharába temet. –
Mért pislog a lét remegő tüze még,
Volt hajnala már ha lobogva nem ég.”” -

Igy nyögdel a vándor örömtelenűl,
S egy cserfa tövére borongva leül;
S míg égre lebeg csoda képzetein,
A szív repedez, megemészti a kín,
És álmai béke sugárainál
Bús lelke hazája hátáriba száll –
Zöld hant fedi már elemésztve szivét,
S a hold komorúlva siratja hivét.
A kis csalogány dala bájaival
Sírján keseregve, rebegve kihall,
S bánatra fakasztja az enyhe szelet,
Melly elszomorodva megy orma felett.

Forrás: Társalkodó 58. sz. Pest, 1832. júl. 21.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése