Szent hajdan imádott képe derülj fel,
Ah válj ki ködödből,- szállj le felém!
Fényarczod az éjben, játszi mosolygás
Szelíd biborával tűnik elém.
szent borzadozással telve, imádód
Leend neked a hő ifjui szív,
Melly általevezvén messze honodba –
Sírnéma lakodhoz zengeni hív.
S látván, deliséged hajnali fénye
E lét zavarában mint komorúl,
Zeng egy szomorú dalt, s elkeserülvén
Érzelmiben ő is könnybe borúl.
A hajdani nagyság itt megaláztan
Méltó becse nélkül elhagyatott,
A míg hiu fény közt a jelen ébredt,
És romjain annak polczra hatott.
A furcsa jelen
gyors szárnyon enyészvén –
A csalfa jövendő
korra tekint,
Ez messze van, - és az bírni tilalmaz,
A bús szem utánok hasztalan int.
Ah! gyakran emésztő kényök igáját
Utálva nyakamról itt levetem;
Hajdan! te maradsz csak mennyei társul,
Csak téged ölelhet képzeletem. –
És téged ölelvén, égi barátját,
Egy boldog örömnek keblibe teng,
A hol veled együtt kedve örökre
Egy tiszta, sugárzó létre dereng.
Forrás: Társalkodó 54. sz. Pest, 1832. júl. 7.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése