Majthényi Flóra: Hogy hagyjam abba…

Hogy hagyjam abba a költészetet?

O! hisz ezt mondani könnyen lehet;

De mond a napnak, hogy ne égjen már,

A tengernek, ne zúgjon a vizár

És majdan érteni fogsz engemet!

Szebb mint a föld s az ég csillagával

Azon világ melyben fakad a dal,

S mit száz világ egy ezredév alatt

Nem adhat, ád egy ihlett pillanat:

Egy eszme, ábránd, boldogságival.

Engem itt látsz és hiszed itt vagyok,

Mert itt mosolygok, könnyem itt ragyog,

De a kit nézessz az nem vagyok én:

Az csak egy látszat a föld gőzkörén

Mely nemsokára elmosódni fog…

Én ott vagyok, ott fent, hol a dal él,

Hol csak a lélek s érzemény beszél;

És hagyj ott, oh hagyj ottan engemet,

Másként hervadni látod lelkemet

Mint hervad fáról lehullott levél.

Forrás: Flóra 50 költeménye  Pest, 1858.

Majthényi Flóra: Anyámnak

Mint a bársony pilleszárny,

Olyan kis kezed,

Midőn azt égő, meleg

Fejemre teszed.

S mint az, kert viráginak

Mentő árnyat ád:

Ugy véded te gyermeked

Beteg homlokát.

Olyan forró ajakam,

Ah! ugy szomjazom –

Csókjaidban hadd igyam

Mentő italom.

S végre megpihennem már

Engedj sziveden:

Miként a hajótörőt

A kis szigeten.

Oh! beszélj: oly jól esik

Biztató szavad,

Hiszen az olyan szelid,

Mint te vagy magad!

Te megvédesz engemet,

S nem lehet bajom,

Míg te itt vagy én velem,

Őrző angyalom!

Forrás: Flóra 50 költeménye  Pest, 1858.

Majthényi Flóra: Rózsámra

O nézd, miként remeg

Az ifju rozsaszál:

A harmatos levél

Nyugtára nem talál!

Talán örvend szegény

hogy létre ébredett?...

Vagy bújában remeg

A kurta lét felett!

Forrás: Flóra 50 költeménye  Pest, 1858.

Majthényi Flóra: Könyező vierlandi* leánykának

Oly búsan könyezel

O! mondd miért – miért?

Tálán hogy érezesz,

És a világ nem ért?

Ne bánd, van egy világ,

Mely hűn érez veled;

Szived világa az –

S te nem elégeled?

Avagy, kis csintalan!

Mivel jól áll neked,

Azért hagyod talán

Ragyogni könnyedet?

Mert szép vagy s bájoló,

Szemed ha könyezik

Miként tavasz – virág

Ha harmat rá esik.

*) Közel vidék Hamburghoz. Innét a festői öltözetű virágárusnők Hamburg utcáin.

Forrás: Flóra 50 költeménye  Pest, 1858.

Majthényi Flóra: Kinyitottam ablakomat…

Kinyitottam ablakomat,

Jöjj be, jöjj be szép tavasz!

Hiszen sugárszárnyaidon

Neked olyan könnyü az.

Lásd én nem mehetek hozzád,

Nem nyughatom kebleden,

Hisz ez nekem olyan nehéz,

Szenvedően, betegen!

Jöjj hát hozzám, hozd sugárod,

Hozd el virág-illatod,

Hozd magaddal a madárdalt,

S lelkemet meggyógyitod.

Töltsd el egész kis szobámat

Mindenütt csak magaddal,

Ah! oly jól esik az illat,

A napsugár, és a dal!

És majd hogyha meggyógyultam,

Én is viszont kimegyek,

Nézni mit csinál az erdő,

És a tiszta kék hegyek.

Leborulok szined előtt,

És bámullak csendesen,

Minden egyes gondolatom,

Egy egy imádság leszen.

Nem is szólok, csak hallgatok,

Majd csak a szivem dobog,

Eldobogja a mit soha

Kifejezni nemtudok.

Forrás: Flóra 50 költeménye  Pest, 1858.

Majthényi Flóra: Hidd el hogy én boldog vagyok…

Hidd el hogy én boldog vagyok,

Habár ború ül arcomon,

Nem láttál soha felleget

Mosolygó virág-dombokon?

Hidd el hogy én boldog vagyok,

Bárha szememben köny remeg,

A tengeren fel gyöngy merül,

Honnét s miért, ki mondja meg?

Hidd el hogy én boldog vagyok,

Bár oly néma és hangtalan,

Tó hullámin is ég ragyog

És mégis csöndes, zajtalan.

Hidd el hogy én boldog vagyok,

Bárha arcom halvány, hideg,

Hiszen a hó leple alatt

A tavaszt ki nem sejti meg?

Hidd el hogy én boldog vagyok,

Bár dalomon bú ömlik el,

A viszhang is mélán beszél,

Bár játszó gyermek hivta fel.

Hidd el hogy én boldog vagyok,

És mondd miért ne lennék az?

Jók én hozzám az emberek,

És oly szép, oly szép a tavasz!

Forrás: Flóra 50 költeménye  Pest, 1858.

Majthényi Flóra: Sirály…

Sirály az én lelkem

Borongó setét,

Nesztelenül halkan

Repked szerte szét.

Nem láthatja senki

Hol van, merre jár –

Nincsen a magasban

Miként más madár.

Kerüli a tavaszt,

És a napsugárt,

Habzenét nem hallgat,

Ah! sem csalogányt.

Tengereket keres

Messze partokat

Hol a hontalan szél

És ború mulat.

Igen! hol vészt sejdít

Fájó kebleken

Szárnyával ott csattog

Mindig szüntelen.

Ott vijjong e zajgó

Tengerhez közel

Míg végre a hullám

Őt borítja el.

Forrás: Flóra 50 költeménye  Pest, 1858.

Majthényi Flóra: Lábaimhoz sodort a szél…

Lábaimhoz sodort a szél,

Egy letépett zöld levelet,

Talán te irtál rá anyám,

Édes anyám, üzenetet.

Te irtad rá hó kezeddel,

Azzal a kis áldott kézzel,

Hogy nincs bajod – engem szeretsz,

Mint bölcsőmnél ép oly hévvel!

És e harmat a levélnek

másik barázdás oldalán

A te könyed, elválásunk

Forró, égő könye talán.

én is veszek fel egy lombot,

Elsárgult őszi levelet

Én is irok neked reá,

Édes anyám, üzenetet.

Ráirom, hogy mint e levél

Arcom is olyan halavány,

És hogy lelkem is úgy zokog

Mint száraz lombtól a magány.

Ráirom, hogy mert nem vagy itt,

Gyermeked is oly elhagyott

Mint e lomb, mit felkap a szél,

S mely úgy hevert magában ott.

Forrás: Flóra 50 költeménye  Pest, 1858.

Majthényi Flóra: Dalt és virágot…

Dalt és virágot adj nekem

Mást nem kivánok én,

E kettő legszebben ragyog

Az érző kebelén.

Gyémánt és gyöngy nem kell nekem

Mind kettő oly hideg.

Alattok a szivdobbanás,

Az érzet fagyna meg.

Keblemre vadvirág-füzér,

Ajkamra méla dal:

Kinek cserélnék kincsivel,

S arany pompáival?!

Hisz igy ég s föld hódolt nekem,

A föld: virágival,

És a magasból szállt alá,

Az égből jött a dal!

Forrás: Flóra 50 költeménye  Pest, 1858.

Tóth Árpád: Az új isten

Új isten szól hozzátok, emberek!

Nem templomok setét hajóin úszó

tömjén között ragyog fel tűz-szeme

barnult szentképek arany keretéből,

nem oltárok gyertyái közt fehérlik

alabástrom közönnyel hallgatag,

hívők csókjától koptatott szobor,

nem méla, hosszú, vont litániák

cukros hullámát untan szörcsölő

egek lakója!

Nem!

Új isten ez!

Új isten szól hozzátok, emberek!

Nem ég szülötte Ő! Nem mennyben él,

nagymessze tőlünk, titkos ismeretlen,

ki arca elé vonta az eget,

mint egy hűvös nagy kékselyem palástot,

nem!

Óh, de nem is föld bálványa Ő,

mint ama Mammon, aki ült, hízott

gőggel rajtunk s szájától milliom

élősdi csáp kígyózott szerteszét

s a szürcsölő, szívó karok befonták

a szüzek testét s feltörték finom

velőért a költő zengő agyát

s a gyárak vak mély kéményén benyúlva

átkúsztak a robotos termek odván

s felitták mind a könnyet és az átkot

s a lomha Rémben mind aranyra vált ez

és az új éhséggé, bár a telt belek

már a nehéz aranytól eldugultak

s a rothadó nagy testre már kiültek

félelmes és aranyló hullafoltok...

Most új isten szól néktek, emberek!

A véres földnek vére szülte Őt,

a sok kiomlott, sűrű, keserű

vér összeállt a fájó földeken,

testté tapadt, alakká tornyosult,

vérszínű, nagy, mezítelen alakká,

ki országlépő tágra tárja lábát

s Földet rengésre tépő hangja zeng

piros Keletről a sápadt Nyugatnak:

"Ím eljöttem!

Eljött a Vörös Isten!"

És megy a dörgő léptére messze reszket

a sárga Szajna s medréből kicsap,

jerichós visszhangot ver a vén Westminster

s az Óceán zöld üvegén vörösen

előrerezg ezermérföldes árnya

s átfogja a Fehér Ház vak falát...

Hozsánna néked, új isten, hozsánna!

Ismerj meg minket, tieid vagyunk!

A szíved hajtó, élő drága nedv,

a diadalmas vörös lüktetés

a mi bús vérünktől is gazdagult

s világra ömlő harsonád sodrába

gyötört torkunk reszkető hangverése

szerényen s mégis segítve simul:

a kicsiny, árva magyar jaj-patak

a messzezengő nagy moszkvai árba,

mely most tisztára mossa a világot:

Hozsánna néked, új isten, hozsánna!

Legyen szavad teremtés új igéje,

formáld át sáros, bűnös, ócska bolygónk,

mit elrontott sok úri isten,

te, istenek közt új és proletár,

formáld boldoggá pörölyös kezeddel, -

emelj minket roppant tenyereidre

és a magad képére gyúrj át minket!

Tóth Árpád: Chinai virradat

Ezen a hét aktualitásai számára fenntartott helyen nem a közelmúlt napok világelámító szenzációjáról, a chinai mennyei császárságnak európai formájú, földi köztársasággá történt zülléséről, vagy avanzsálásáról lészen szó. A címben jelzett chinai virradat egy sokkal közelebb eső, sokkal kellemetlenebbül copfos China kultur-ködeinek a hajnali, bíztató eloszladozását kívánja önöknek jelezni. Ez a mi Chinánk, melynek az elmúlt hét szintén rózsaszín perspektívákat nyitogató hajnalodást hozott, ez a mi saját külön magyar Chinánk, mit tagadjuk: a mi magyar középiskolai oktatásunk.

Bizony, a mi magyar középiskoláink, dicséret a dicsérni való kivételeknek, afféle ne-nyúlj-hozzám-porcellánból való chinai márványpalotácskák voltak eleddig, amikben szépen, zárkózottan kenegették a leendő mandarinocskáknak a koponyáját ama híg és avatag tudomány-olajokkal, amiktől leghatásosabban és legimpozánsabban nőtt ki a nebulók lelki fejebúbján a stílusos, sűrű, hamisítatlan copf. Szabad levegő, friss áramlatok nemigen furakodhattak be a jól elzárkózott és gondosan besötétített márványpalotácskákba, amik érzékenység és ne-nyúlj-hozzámság dolgában túllicitálták chinai kollegáikat is. Mert ha a chinai márványházikókon alkalmazott száz meg száz apró csöngettyű bármely kis szellő rezdülésére éktelen csilingelésre riadozik, hát ez szelíd és harmonikus kéjzene ahhoz a siralmas cicakoncerthez képest, ami a magyar közoktatás mandarin-viskói körül katzenjammerezett föl mindannyiszor, valahányszor sürgős és modern reformok szükségességéről hangzott el egy-egy pusztába predikáló szó.

Nos, úgy látszik, hogy a hatalmas, rohamos, modern fejlődés, melybe mostanság a magyarságnak is bele kell sodródnia, ha európai nemzet akar maradni, a középiskolai oktatás terén is meghozza a rég kívánt újításokat. Egyelőre csak szerény virradatról van szó a mi kedves mandarin-neveldéinkben, de reméljük, hogy rövidesen ragyogó, egészséges déli napfény tódul be középiskolai intézményeinknek legsötétebb s legdohosabb rejtekeibe is. Egyelőre csak ósdi, embertelen, merev formaságok szétzúzásáról van szó, de reméljük, hogy ezeknek a feszélyező, konok formaságoknak a lepattantása csak annál dúsabb, szabadabb, frissebb kifejlődési lehetőségeket ád a lényegnek, a középiskola tudományközlő s karakternevelő munkájának. A különféle, értelmetlen és szoros, régimódi formaságok úgy zárták le és fojtották vissza az eredményes és modern kultúrmunkát, mint az ezeregyéji mesék együgyű halászának komisz üvegpalackja a belékényszerített hatalmas, csodákra képes szellemet. Örülnünk kell: az új középiskolai rendtartás tervezete földhöz vágta a silány palackot s most már elvárhatjuk, hogy a fölszabadult magyar középiskolai oktatás, ha nem is fog csodákat tenni (bár ez is kötelessége volna), de legalább frissebben, modernebbül mozog majd.

A középiskolai új rendtartás a következő három formaságbeli újítást hozza: Az évvégi vizsgák nem lesznek fontosak a növendékek osztályzatára nézve, hanem csak afféle parádé számba mennek majd a szülők számára. Ezenkívül, az évvégi iskolai értesítők nem közlik az osztályzatokat s így a szekundás nebulók nagy szégyene nem dobolódik nagy nyilvánosságra. Végül, ha kétszer bukott a diák valamely osztályból, még mindig javíthat, sőt mint magántanuló egyazon osztályból annyiszor tehet vizsgát, ahányszor kedve van hozzá. Ezeket az újításokat, bár konzervatív részről valószínűleg ugyancsak nehezményezni fogják őket, örömmel kell fogadnunk. Könnyebbséget, emberségesebb iskolázást biztosítanak ezek és formaságokon kezdődő reneszánszát ígérik a középiskolák belsőbb dolgainak is. A hajnal első, vidámpiros csíkjai ezek az újítások a modernebb életre ébredező mandarin-várak felett.

(Forrás: Debreceni Szemle 1912. 4. szám)

Tóth Árpád: Március

A ritkás ágak zöldjén átveti

A messzi nap a sűrű sugarat,

Mint végtelen aranysodronyt, egy égi

Vezeték dús hálózatát s a fák

Zsonganak, mint sín menti nyurga póznák,

Ha rajtuk szárnyas, forró hír repül:

A földnek a Tavasz telefonál...

És reszket a liget, mint zsenge szűzlány,

Feszül ezer kis lombkeble keményen

S a város, ez a bús, tüdőbeteg

Gyári munkás is mozdul, karjait:

A vézna gyárkéményeket kinyújtja,

Beszippantja a távol illatot

És mámoros, piros dalba kezd.

Oh, gyúlt világ! Oh drága március!

Rügyek, szerelmek, forradalmak

Évadja, - a villámló ablakokban

Celzius-létráját riadva kússza

Az izgatott, rab higanyszál: a vén

Hüllő világnak újra láza van,

Trilláz a fényben reszkető magas

Tűzfalak közt, mint furcsa és kemény

Rigóhang, egy inas száj szurtos füttye

S rekedt autótülök, biciklicsengés,

Sikoltó sín, trappos paták alatt

Az utcakő, gránit, feleselése,

Harang, rikkancsok, anda zongorák

Skálája a politúros homályból

S az emberi lélegzés halk zenéje

Szédülten szaporázza ritmusát...

Oh most minden zugát e messzi gömbnek:

Tág tengerek zöld ínyű habtaréját,

Folyók parallel partját, ifjú erdők

Testén az átnyilalló, édes allét,

A földeken a billió barázdát

És minden városok sűrűn rakott

Ragyogó ház-sorát valami vad vágy

Feszíti szét, mint megszámlálhatatlan

Gigászi fogsort, felvonagló ajkat,

Hogy vélük a setét föld felrikoltsa

Örök dacát a titkos végtelenbe:

Himnuszodat, százszor szent Március!

S konok trónusán megreszket a Végzet!