Talán-talán indultam volna már
Mint szemfödő alatt egy halott:
A hó alatt úgy pihen a határ,
Talán-talán indultam volna már
Akkor elibém állt egy öreg fa,
És csak rám meredt szörnyű némasággal
És azt kérdezte tőlem, hogy: hova?!
Akkor elibém állt egy kis bokor,
És megzörrent a szélben gúnyosan:
A lábad bennem úgy-e megbotol?
Akkor egy kis madár az ágra szállt
És úgy csipogta: Mit hordasz szívedben
Te balga vándor, úgy-e a halált?
Akkor suhogtak fenn a fellegek
Mi elmegyünk, és boldogulunk másutt
De Te nem leled másutt helyedet!
Akkor nyögtek a sírkertben a sírok:
Más temetőben akarsz-e pihenni?
És jaj, a temető is visszahívott!
És akkor láttam minden barát-arcot,
A szemek titkon azt mondták: maradj,
Az ajkak mondták: menj, és vívd a harcot.
Akkor a földre vetettem magam
És zokogtam és átkozódtam balgán,
Hogy miért vagyok ily boldogtalan.
És a szemem-szám földdel lett tele,
S megéreztem, hogy Anteus vagyok,
Akinek csak itthon van ereje!
És most mindegy, jöjjön rám akármi
Csak itthon hulljon rám a szemfedő,
Amint a tájra hull a hólepel, -
A sorsa elől nem futhat senki el.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése