A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Kosztolányi Dezső. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Kosztolányi Dezső. Összes bejegyzés megjelenítése

2012. jan. 11.

Kosztolányi Dezső: Vészi József



Arról, akiről sokat gondolkozunk, könnyű írni. Ezúttal nekem is csak szabadjára kell engednem emlékezetemet, mint mikor visszaálmodom pályám kezdetét s Vészi Józsefet látom, az egykori Budapesti Napló szerkesztőjét.

Húsz és egynéhány éves koromban ismertem meg, abban az időben, hogy a lélek a benyomásokra különösen fogékony. Ő volt az első európai tehetség, akit láttam. Egy napon meghívtak a lapja munkatársául. Ez a ragyogó aggastyán, aki akkor is éppoly fiatal volt, mint ma, viharosan sétált egy szobában és pattogó ütemben diktálta vezércikkét. Munkáját abbahagyva két mondat között reám tekintett szemüvege nagyítólencséje mögül, szemének azzal a kék szikrázásával, melyet azóta sem tudtam elfelejteni. Mindössze annyit hallhatott felőlem, hogy vidéki újságokban megjelent pár versem. Amerikai gyorsasággal állapodott meg velem. Íróasztalt kaptam, havi fizetést, első osztályú szabadjegyet, mellyel Fiumétől Brassóig csavaroghattam. Ezenkívül nem megvetendő hatalmat a színházi-irodalmi rovatban. A megtiszteltetés oly nagy volt, hogy ujjongva szaladtam haza s egész úton énekeltem.

A Budapesti Napló már évekkel azelőtt egyengette az új irodalom útjait. Tárcarovatában gyakran szerepelt Tolsztoj, Csehov, Gorkij, Knut Hamsun neve. Vezércikkeit többnyire maga a szerkesztő írta. Akkoriban éppannyira érdekelt a politika, mint most. Rendesen nem tudtam, hogy miről és kiről van szó. Mégis türelmetlenül lestem ezeket a harcos írásokat, melyekben egy ember mutatkozott meg teljes mivoltában. Egy bűvös véralkat sistergett itten, feleselt önmagával és a világgal, ellágyult és fölfortyant, carlylei fesztelenséggel finom és vaskos szóképeket halmozott egymásra, rózsát és záptojást hajigált s mindig oly közvetlen volt, oly meglepő, oly ízig-vérig emberi, hogy a hittérítők vitáira kellett gondolnom. Úgy rémlett, hogy tintája meggyullad a tollán s kéziratpapírja ellobog írás közben. A forma remekművei voltak ezek a haragban és szeretetben fogant cikkek.

Első nap, amikor leültem íróasztalomhoz, az öröm után elfogott a félelem. Bevallom, én addig iskolai dolgozataimon kívül még sohasem írtam prózát. A prózaírást általában megalázó dolognak tartottam. Az hittem, hogy aki ilyesmire vetemedik, az menthetetlenül elzüllik. Nem tudtam elképzelni, hogy mi értelme lehet két olyan sornak, mely nem rímel egymással. Ennélfogva úgy segítettem magamon, ahogy tudtam. Cikkeim fontosabb részeit előbb versben írtam meg, aztán hogy rajta ne kapjanak a turpisságon, leszereltem a ritmust, óvatosan áttettem prózára. De a környezet bátorított. Költők, regényírók és novellisták dolgoztak itt, Ady Endre, Szép Ernő, Kabos Ede, Bíró Lajos, Lengyel Géza, Hegedüs Gyula. Egyik asztalnál Csáth Géza Wagnert és Puccinit fütyürészte, a másiknál tudósok vitatkoztak Herbert Spencerről és Nietzschéről. Fölöttünk nagyapai szigorral és lágysággal trónolt a szerkesztő. De hogy kijött közénk, mindig robbanó sietséggel, a zseniális embereknek azzal a rokonszenves szeleburdiságával, mely csupa céltudat és biztonság, azt vettük észre, hogy nem sokat különbözik tőlünk. Versekről beszélt, Dantét idézte olaszul, Shakespeare-t angolul s hagyta, hogy ki-ki mulasson a maga rigolyájával.

Micsoda példa volt őt látni közvetlen közelből, ezt a művészt, aki két nyelven egyforma simasággal ír, ezt a csodálatos nevelőt, aki szó nélkül, tettei által érteti meg munkatársaival, hogy a legbecsesebb kincs az egyéniség, melynek jogán mindent kimondhatnak és hogy a szakembernél több az ember.

Ő sem „szakember”, hanem költő. Azt mondják, hogy sokat dolgozott. Én tudom, hogy egész életében csak játszott a betűkkel s a munkával is csak játszott. Ezért maradt mindig friss. Az az irodalmi nemzedék, mely oldalánál nőtt fel, el-nem-múló hálával tartozik neki, hogy fölszabadító bátorítást, önérzetet kapott tőle, de leghálásabb azért, hogy személyében egyszerre szerette meg az életet és az írást. Így szoktam róla gondolkozni, ha egyedül vagyok. Minthogy most ünneplik, meg is írom ezt.

(Forrás: Nyugat 1928. 11. sz.)

2011. nov. 19.

Kosztolányi Dezső: A kulcs - Vasy Géza elemzése


Egy tízéves kisfiú odalépett a kapushoz.

- Hol van, kérem, az illetékosztály?

- Harmadik emelet, 578.

- Köszönöm szépen –mondta a kisfiú.

Nekivágott a rengeteg épületnek, mely kongó folyosóival, zord, penészes boltozataival úgy terjengett körötte, mint ismeretlen világ. Iramodott a különböző lépcsőkön, hármasával hágva a fokokat. Fölért a harmadik emeletre.

Itt ide-oda bolyongott. Nem találta az 578. ajtót. A számozás a 411-ig haladt, aztán elakadt, s hiába járta végig a folyosót többször is, az 578. ajtónak nem volt se híre, se hamva.

Amikor már percekig tévedezett, szembejött vele egy testes, őszbe csavarodott öregúr, iratokkal hóna alatt.

A kisfiú tisztességtudóan leemelte sipkáját.

- Kezét csókolom, Szász bácsi. Nem tetszik megismerni? Takács Pista vagyok.

- Pista – ámuldozott az öregúr -, jaj, de megnőttél, Pista. Hát te mi járatban vagy itt, Pista?

- Édesapámat keresem.

- No várj – szólt az öregúr. – Majd odavezetlek.

Az öregúr megindult lassan, súlyos elefántlépteivel. A fiúcska hajadonfőtt követte, s oldalról rásandított, kíváncsian. Szász bácsi gondokba merülve ballagott. Többé egy árva szót se szólt.

Ő is a 411. ajtóig ment, de ott benyitott, áthaladt egy irodán, ahol álló-íróasztalnál hivatalnokok körmöltek, fölrántott egy ajtót, lefelé botorkált három rozoga falépcsőn, egy fából eszkábált, homályos, villannyal világított átjáróra ért, mely a törzsépületet az új épületszárnnyal ragasztotta össze, s ezen a hosszú, poros, döngő átjárón bandukolt sokáig, mintha a világ végére igyekeznék, majd miután fölmászott három rozoga falépcsőn, kijutott egy szűkebb, de tisztább és világosabb folyosóra. Ennek végén egy ajtóra mutatott, mely szemöldökfáján három számot viselt: 576., 577., 578.

- Itt van – mondta. – Szervusz.

Pista megvárta, míg eltűnik szeme elől szótlan, de készséges kalauza, aki elefántlépteivel visszafelé gurult azon a végeérhetetlennek tetsző úton, melyet az imént együtt tettek meg.

Aztán szemügyre vette magát egy nyitott ablak üvegén. Nyálazta tenyerét, simította vele szőke haját. Harisnyája lógott, nem takarta el a rövid nadrág, ezért harisnyáját fölfelé húzogatta, nadrágját lefelé. Harisnyája egy helyütt foltos is volt, egy helyütt lyukas. Cipője pedig poros. Ezt zsebkendőjével törülgette.

Még nem járt itt. A hivatalról otthon sokat hallott. Apja mindig ezt hajtogatta: „a hivatal, a hivatal, a hivatal”. Anyja is: „szegény apád a hivatalban, a hivatalból, a hivatalért”. A Hivatal úgy vette körül, mint holmi rejtélyes, mindenütt jelen levő ünnepélyes, szigorú, fényes és megközelíthetetlen valóság. De eddig nem látta. Semmiféle ürügyön nem juthatott ide, mert apja minden próbálkozása elől kitért, nem szerette, ha ott zaklatják, azon a véleményen volt, hogy „nem gyermeknek való”, és „ami nem gyermeknek való, az nem gyermeknek való”. Vele különben se lehetett tréfázni.

Izgatottan nyitott be az 576., 577. és 578. ajtón.

Egy teremben ember ember hátán szorongott, várakozók nyája, s hátul a farács mögött hivatalnokok görnyedeztek, bezárva, mint a rabok. Pista nyújtogatta a nyakát. Jobbra egy kisebb szoba volt, melynek ajtaját nyitva hagyták. Ide lépett be.

- Takács István urat keresem – fordult egy fiatalemberhez, aki tízóraizott.

- Balra – utasította a fiatalember, s anélkül hogy rátekintene, beleharapott kolbászába.

Pista a terem tömegén átfurakodva, a bal szobába tartott, mely pontról pontra hasonlított az előbbihez.

Itt egy nagy íróasztalt látott. Annál se apja ült, hanem egy nyakig kopasz úr. De már megismerte apja szőke-deres haját, izmos tarkóját. Háttal ült neki, egy falhoz támasztott kis íróasztalnál, a sarokban.

Lábujjhegyen közeledett feléje. Az íróasztalnál nem tudott tovább jutni a könyvek fölpolcozott halmától. Mélyen meghajolt. Apja nem vette észre. Zavarában köhögött.

- Kezedet csókolom, édesapa.

- Mit akarsz? – kérdezte Takács.

- Anya küldött.

- Miért?

- A kulcsért.

- Miféle kulcsért?

- A kamrakulcsért. Azt hiszi, magaddal hoztad, tévedésből.

- Mindig zavartok – fakadt ki Takács és fölkelt.

Turkált a zsebeiben. Az asztalra csapott egy cigarettatárcát, egy papírba csomagolt vajas zsömlét, egy szemüvegtokot, egy jegyzőkönyvet meg egy zsebkendőt.

- Nincs – állapította meg dühösen -, nincs. Keressétek otthon.

Pista lesütötte szemét. Az íróasztalt nézte, a kis, nyomorék, hektikás íróasztalt. Nagyobbnak képzelte. Legalább akkorának, mint a másikat, amelyiknél a kopasz írt.

Takács egymás után forgatta ki zsebeit is, s közben, hogy haragját hűtse, pirongatta fiát:

- Aztán hogy jössz ide, tisztességes emberek közé? Csupa piszok vagy. Meg se mosdottál. A cipőd, a harisnyád. Mint egy csavargó. Nem szégyelled magad?

- Ez a fiad? – kérdezte a kopasz.

- Az – dörmögött Takács. – Haszontalan Mindig kódorog. A labdán jár az esze, nem a könyvön.

- De most szünidő van – jegyezte meg a kopasz. – Vagy tán megbukott?

- Majdnem – sóhajtott Takács.

Ekkor a nadrágzsebéből a padlóra hullt a kamrakulcs.

- Ott van – szólt Takács.

Pista a kulcs után ugrott, fölemelte, s indult.

Künn azonban, a teremben, egyszerre többen kiáltották:

- Takács, Takács.

Olyan izgalom támadt, mintha tűz ütött volna ki. Sokan megjelentek az ajtóban is, s a csoportban végre feltűnt az izgalom okozója és magja: egy fürge, incifinci úr.

Takács, aki éppen visszadugdosta kifordított zsebeit, a földig bókolt.

- Parancsoljon, méltóságos uram.

A kis ideges emberke átnyújtott neki egy papírlapot, melyre kék irónnal néhány szám volt írva.

- Takács – rendelkezett -, gyorsan hozza át nekem ezeket az iktatóból.

- Azonnal, méltóságos uram – olvadozott Takács.

Máris rohant úgy, ahogy volt, kalap nélkül.

A szobában csönd volt. Az a csoport, mely a főnököt idáig kísérte, mint testőrsége, szétoszlott. Mindenki buzgón dolgozott.

A főnök le-föl sétált csikorgó gomboscipőjében. Várta vissza Takácsot, az okmányokat az iktatóból. Unalmában egy képet nézegetett a falon. Fölvett egy könyvet az állványról, kinyitotta, nagy zajjal visszadobta. Érzett, hogy itt ő a házigazda, az úr.

Pista, aki a főnök érkezésekor a zűrzavarban nem tudott kijutni az ajtón, itt rekedt. Egy darabig az íróasztal mellé lapult, majd letelepedett az ott púposodó könyvhalomra, s harangozott lábaival.

Figyelte a főnököt.

Ez az apró emberke egy furcsa madárhoz hasonlított. Mozgékony orrán erősen villogott a csíptető. Kis feje volt, középütt elválasztott, gyér ezüst hajjal. Kezeit összedörzsölte, s ekkor száraz, idegesítő, érdes hang hallatszott, mint amikor üvegpapírral sikálnak valamit.

Egyszerre megállt a kopasz íróasztala előtt, s ezt kérdezte:

- Ki itt ez a gyerek?

- Takács kartárs fia – felelte a kopasz.

A főnök hallgatott. Tovább folytatta sétáját. Amikor Pista elé ért, megszólította:

- Hogy hívnak?

- Takács Istvánnak – felelte csengő hangon és bátran Pista, aki már talpra ugrott, s feszesen kihúzta magát.

- Hányadikba jársz?

- Második gimnáziumba.

- Milyen a bizonyítvány?

- Nem valami fényes.

- Hogy-hogy?

- Van egy elégséges is.

- Miből?

- Latinból.

- És a többi?

- Jeles. De van egy jó is. Számtanból.

- Mi akarsz lenni?

- Még nem tudom – mondta Pista szünet után, vállát vonogatva, szemérmesen.

- No mégis?

- Repülő – vallotta be Pista halkan.

- Repülő? – kérdezte a főnök hangosan és csodálkozva. – Miért éppen repülő?

Pista válaszolni készült erre a nagy és nehéz kérdésre, amikor lélekszakadva jött vissza apja. Fakó homloka verejtékezett. Néhány zsineggel összekötött ívet nyújtott át a főnöknek:

- Méltóztassék parancsolni.

- Köszönöm – szólt a főnök, de nem rá tekintett, hanem erre a lelkes, piros arcú kisfiúra. – Elbeszélgettünk a fiával – újságolta Takácsnak mosolyogva. – Kedves, értelmes fiúcska. Úgy látszik, jó tanuló is.

- Igen, méltóságos uram – lelkendezett Takács -, iparkodó, szorgalmas gyermek – és fiára pillantott. – Most siess haza, fiacskám, édesanyád vár – és átölelte, megcsókolta. – Szervusz, Pistukám.

Pista fülig vörösödött, meghajolt mindenki előtt, de előbb édesapja előtt, s már ment visszafelé a hosszú úton, az új épületszárnyon, a homályos átjárón, a zegzugos folyosókon, a kanyargó lépcsőkön. „Pistukám” – tűnődött. Miért hívott így? Otthon sohasem nevez így. Aztán arra gondolt, hogy az íróasztala a falnál áll, egész hátul, a sarokban, s olyan kicsike, de azért nagy, nagyobb, mint a főnök, legalább egy fejjel nagyobb.

Ezek a gondolatok összekuszálódtak. Arca és füle égett. Szorongatta izzadt kezében a kulcsot. Boldog volt, zavart, nyugtalan és riadt. Amint ment, ment azon a döngő átjárón, a sóhajok hídján, ajtókat nyitogatva és csukogatva, eltévedt. Egy negyedórába telt, míg kiért a széles főlépcsőre, s megpillantotta a főkaput a tűző, nyári napfényben, s a kapus aranypaszományos sapkáját.

A kapus megállította.

- Mi az, kisfiú, te sírsz? Ki bántott téged? – vallatta.

- Senki – szipogta, és az utcára szaladt.

A sarkon megtörölte könnyektől csorgó arcát. Aztán szalad, szaladt, a kulccsal a kezében, hazáig.


Vasy Géza: Kosztolányi Dezső: A kulcs c. novella elemzése


Ha a művelt ember Kosztolányi Dezső nevét hallja, elsősorban néhány költemény jut az eszébe, meg két-három regénycím, majd csak periferikusan a novellák és az egyéb irodalmi tevékenységi formák. Abban már vagy három évtizede közmegegyezés van, hogy e művek szerzője századunk egyik legnagyobb magyar írója,k s abban is, hogy lírában és epikában egyaránt és megkülönböztethetetlenül egyenlő mértékben hozott létre klasszikus értékeket. Amikor azonban epikai műveiről konkrétabban esik szó, inkább csak regényeit és az Esti Kornél novellaciklust szokás kiemelni, s legföljebb négy-öt más elbeszélést. Igaz, ezek közé tartozik A kulcs is, de Kosztolányi nemcsak az emlegetett elbeszélések szerzője, hanem sok másé is, és bizony a kisprózának is nagymestere. A szakirodalom, sőt a tankönyvek is számon tartják ezt a tényt, de tovább nemigen mennek. A novellista Kosztolányival mostohán bántak idáig a monográfiák, a tudós konferenciák is. Igaz, nem vakságból, nem is fukarságból, hanem éppen az életmű hallatlan gazdagsága miatt esett idáig kevesebb figyelem rájuk.

Az író érdeklődése már kezdetben is több műnemre irányult. Már 1907-ben megjelent első verseskönyve, a Négy fal között, s rá egy évvel ezt követi Boszorkányos esték címmel az első novelláskönyv. Élete során több mint kétszáz elbeszélést írt, utolsó ilyen nemű könyve a Tengerszem, amely 1936 kora tavaszán jelent meg. E könyv első ciklusa a Végzet és veszély címet kapta, a Fürdés cíművel indul, s a negyedik a sorban A kulcs, amely 1932-ben keletkezett.

Mi a veszélyes, a végzetes? Természetesen maga az élet, amelyet meg kell ismernünk, és el kell viselnünk. A 20. század végén már nem különül el élesen a gyermekek és felnőttek világa, de korában ez nem így volt, s a polgárság különösen ügyelt a kisgyermek védettségére. Arra, hogy ez milyen korlátozott sikerű lehetett csak, szemléletes példát adnak Kosztolányi Dezső művei. A gyermek – és a kamasz – gyakori hőse írásainak, és első s mindjárt átütő sikerét is e témakörrel aratta: A szegény kisgyermek panaszainak versciklusával. Nemcsak a téma, hanem a nézőpont is fontos: a gyermek ugyanúgy kiszolgáltatott, mint a felnőtt, az elidegenedettség, és a félelem az ő életét is áthatja. Az elbeszélésekben főként két motívumkör kapcsolódik a gyermekekhez: az egyik a beavatódás, a másik az életveszélyes betegség, a halál. Az Esti Kornél Második fejezete például beavatódás: a címszereplő első napja az iskolában, a félelem leküzdése. A Végzet és veszély ciklusban a Fürdés a korai halálra példa, akárcsak a Feri. E halál közelébe ér el az Ilonka címszereplője. A születés beavatódásmisztériumát tárja fel a Petőfi Sándorka. A Lidike gyermekszerelme s A kulcs hivataljárása is beavatódás.

Ez a mű igazi novella, a műfaj klasszikus meghatározásainak pontosan megfeleltethető, legföljebb azon tűnődhetünk el, hogy mi is a voltaképpeni „újdonság, újság” benne. Hiszen maga a külső történés egyetlen mondatban is összefoglalható lenne, s ezen a síkon olyannyira kisszerű, hogy önmagában említést is alig érdemelhet. Egy édesanya elküldi tíz év körüli kisfiát a hivatalba, az apához, hogy hozza haza a kamrakulcsot, amelyet tévedésből föltehetően magával vitt. A fiú némi bolyongás után megtalálja apját, megkapja a kulcsot is, közben pár mondatot „beszélget” a hivatali főnökkel, majd hazamegy. Ez a soványka cselekmény, amely bármikor és bárkivel megeshetne, voltaképp önmagában nem érdekes és megírásra sem érdemes. Az írói alakítás azonban ezt is feszültséggel teljessé teszi, a kisszerű esemény a fiú számára a világgal való találkozás nagy kalandjává változik. A tárgyias hangvételű elbeszélés elsősorban az ő nézőpontját érvényesíti, és nem a kulcs, hanem a fiú a főszereplő, s az ő tudatában zajló történések teszik drámai erejűvé a művet.

A tárgyiasságra utal már maga a cím is, amely egy tárgy: a kulcs. Hasonló jellegű egy korabeli közlés címváltozata is: III. emelet, 578, vagyis annak a szobának a megnevezése, amelyben az édesapa dolgozik. A kulcs azonban nemcsak egy tárgy, hanem jelkép is: a titokzatos, a nehezen kiismerhető hatalom jelképe, amely egyrészt kizár, kirekeszt e hatalomból, ennek az ismeretéből, másrészt beereszt, beavat abba. Az elbeszélés cselekményének szintjén aligha gondolunk jelképességre, hiszen a kulcs itt mindössze egy nyilvánvalóan szegényes háztartás kamrájának a kulcsa. A mai olvasó talán még azon is megütődik, hogy vajon miért kellett a lakásban lévő kamrát egyáltalán kulcsra zárni, s miként kerülhetett ez a kulcs az apa zsebébe. A kamra azonban a régebbi háztartásokban a nyáron és télen begyűjtött eleség tárháza volt, valóságos „kincseskamra” tehát. Ez a funkciója a kisebb városi háztartásokban, a bérlakásokban fokozatosan sorvadt, de a kélt világháború közti korszakban még hagyományosan élt, a kamra a háziasszony féltett birodalma volt, sokszor a gyerekek elől is szigorúan elzárt terület. (S ahol volt cseléd, az is sokszor csak ellenőrzéssel léphetett be a kamrába.) A kamrába való bejutás nélkül nyilván ebédet sem lehet főzni, márpedig a hivatalból hazatérő férjet azzal kellett várni. Ez magyarázza a mostanság mindennapos, akkor azonban s a bemutatott családban mindenképpen rendkívüli eseményt: annyira fontos a kulcs, hogy át lehet, át kell hágni a szabályt. Bár a hivatal „nem gyermeknek való”, a fiú – életében először – most mégis bemehet oda.

A kisfiú számára tehát nagy kalandról van szó. Eddig hiába próbálkozott, apja elutasította, s „a Hivatal úgy vette körül, mint holmi rejtélyes, mindenütt jelen levő, ünnepélyes, szigorú, fényes és megközelíthetetlen valóság”. A gyerek szinte Odüsszeuszként vág neki a nagy útnak, s ő is hosszas bolyongásra kényszerül az „ismeretlen világban”, és ha nem akad segítőre a régebbről ismert Szász bácsiban, bizony meg sem találta volna a keresett harmadik emeleti szobát.

A hivatal a család életének központi fogalma. Ott dolgozik az édesapa, onnan tér haza fáradtan, onnan hozza haza azt a keresetet, amelyből megélnek. A gyermeki fantázia nyilvánvalóan kiszínezte, az apa elutasító magatartásának hatására még varázslatosabbá formálta képzeletben már nem is a hivatalt, hanem a Hivatalt, amely mintegy a világ lehetséges központjának mutatkozott. A hivatal valóban szinte elvarázsolt kastély, de nem a jó, hanem a gonosz vagy legalábbis a borzongató erők tették ilyenné. Nem a rendezettség, hanem a labirintusszerűség jellemzi, be- és átláthatatlan „rengeteg épület”, amelyben csak tapasztalt felnőttek képesek eligazodni. A gyermeki képzelet varázsbirodalma helyett a felnőttlét rideg világa mutatkozik meg benne. Az még talán elfogadható titokzatosság lenne, hogy a 411. szoba ajtaján belépve, majd még soká haladva lehet eljutni az 578. szobáig, de az már kevésbé, hogy ez a legutolsó, legbelső szoba nem a legszebb, nem a legcsodálatosabb, az éde3sapa nem a leghatalmasabb. A titok feltárul ugyan, a hivatal a gyerek számára is megismerhetővé válik, de amit megismerhet, az éppen édesapjának szinte végletes kiszolgáltatottsága.

A hivatal, a bürokrácia gépezete elidegeníti az embert a maga természetes tulajdonságaitól, lététől, számmá, adattá fokoz le, s éppen ezért az „egyszerű” ember rendre bizonyos mérvű félelemmel, idegenkedéssel tekint rá. Az elbeszélés kisfiúja azonban még nem ismerhette a valóságosan létező hivatalt, s az elidegenedettséget számára a lehető legparadoxabb módon éppen a legemberibb gesztusok, kijelentések közvetítik. Az őt kelletlenül fogadó és megdorgáló apa átöleli, megcsókolja és „Szervusz, Pistukám” köszönéssel búcsúztatja, olyan becézéssel, amit sohasem tesz meg otthon. Éppen a rideg hivatalban mutatja a legmelegebb érzéseket. A fiú aligha tudja, legföljebb érzi, s ezt is kifejezi sírása, hogy ezeket az érzéseket nem lehet egészen szó szerint fogadni. Az olvasó számára azonban egyértelmű, hogy az apa viselkedését a munkahelyi nagyfőnök, a méltóságos úr pozitív véleménye változtatta meg: ha a főnöknek jó véleménye formálódott a fiáról, akkor neki is kötelessége ugyanígy vélekedni.

A hivatali látogatás kalandja tehát abból a felnőttvilágból adott alapos leckét Pistának, amelyben az emberek közti viszonyok egyértelműen hierarchikusak, s ez determinálja a viselkedési formákat, korlátozza a cselekvés szabadságfokát. Természetesen Pista is beleszületett, belenőtt bizonyos fokú hierarchikusságba, hiszen ez a családban is érvényesült: részben szükségszerűen, részben az apa természete miatt. A családi hierarchia csúcsán azonban az az édesapa állt, akiről a hivatali látogatás során derül ki, hogy ott, hogy az életben a legalul lévők özé tartozik. Fiával kelletlenül beszélgetett, de amikor megjelent a méltóságos úr, és feladatot kapott tőle, „a földi bókolt”, „olvadozott”, és „máris rohant úgy, ahogy volt, kalap nélkül”. (Abban az időben az „úriemberek” kalapban jártak, a hivatal épületén belül is így közlekedtek.)

Pista még nem részese a felnőttvilág hivatali hierarchikusságának, s ezért ú tud a legtermészetesebben viselkedni a főnök jelenlétében. Első ijedelmének elmúltával leült egy könyvhalomra, és harangozott a lábával. Majd amikor megszólította őt a főnök „talpra ugrott, s feszesen kihúzta magát”, és „csengő hangon és bátran” felelt. Feltűnő ellentétben van ez apjának az alárendeltségből származó szolgálatkészségével: Pista egyszerűen jól nevelt és magától értetődően udvarias, szolgálatkész a felnőttekkel szemben. A méltóságos úr kérdéseit – vagy ahhoz nagyon hasonlókat – nyilván sokszor kapott már felnőttektől, az ilyenfajta kérdésektől viszolyognak leginkább a gyerekek. Ráadásul néhány perce apja megszégyenítette őt a szobafőnök a „kopasz” előtt, csavargónak, haszontalannak nevezte, aki majdnem megbukott. A fiú válaszai a főnök kérdéseire azonban egyéniek, és valamennyire tükrözik az egyéniséget is. Nem szégyenlősen, hanem öntudatosan válaszol. Apja a következő mondatokkal fordult a főnökéhez: „Parancsoljon, méltóságos uram”, „Azonnal, méltóságos uram”, majd amikor visszatér: „Méltóztassék parancsolni2. A kisfiú egyrészt nem nevezi meg rangján a főnököt, másrészt a maga beszédjódján fejezi ki magát: a bizonyítványa „nem valami fényes”, és még azt is bevallja, amit talán az apja sem tud, hogy repülő szeretne lenni. E foglalkozás kiválasztása nyilván a gyermeki fantázia szárnyalásának köszönhető, a mű szövegösszefüggésében azonban az olvasó számára azt is kifejezi, hogy Pistában másfajta lehetőségek is benne szunnyadnak, hogy több lehet, mint az apja.

Takács őr természetesen nem rossz ember, a fiát is szereti, de kiszolgáltatott helyzete már megváltoztathatatlan viselkedésformát merevített rá. Részben egy gépezet csavarjának érzi magát, s okkal, részben viszont emiatt áldozatnak is tartja magát, ugyancsak okkal. A hivatalban a családját érzi tehernek, odahaza viszont a hivatali munkát. De nem rossz ember a többi szereplő sem. Szász bácsi készségesen segít a fiúnak. A kopasz szinte védelmében veszi: „most szünidő van”, tehát járhat a fiú esze a labdán. A méltóságos úr bár vizsgáztatóan, de barátságosan beszélget vele, s jó véleményt formál róla. Még a kapus is aggodalmasan állítja meg a távozót: miért sír, ki bántotta. Erre valóban csak azt lehet válaszolni, hogy senki, hiszen a sírás okozója nem egyik vagy másik hivatali személy, hanem maga az, amit a Hivatal jelképez: a felnőttélet, az azt elrendező alárendeltségi viszonyok hálózata, amelybe Pista most betekinthetett. Megkapta a kért kulcsot, de egyúttal kéretlenül megtapasztalhatta azt is, hogy a felnőttek világa milyen is valójában. Számára ez az igazi s bizony nagyon fontos újság. Olyan élettapasztalat, amely okkal ríkathatja meg a kis emberkét, aki azért az apjából sem ábrándul ki, legalább annak örülhet, hogy apja „nagy, nagyobb, mint a főnök, legalább egy fejjel nagyobb”. Pista távozóban „boldog volt, zavart, nyugtalan és riadt”, vagyis nagy összevisszaság uralkodott benne. Érhető, hogy eltévedt az épületben, mégis, most már a saját erejéből tájékozódik, és megleli a kijáratot, a labirintusból a hazavezető utat.

E tömör elbeszélés szerkezete a helyszínek alapján három egységre tagolható. Az első a fiú útja a hivatal lépcsőin és folyosóin az 578-as szobáig. ŰA második az apa szobájában játszódik. A harmadik az út visszafelé a főkapuig, majd hazáig. A középső szerkezeti egység a szereplőkre figyelve további jelenetekre tagolódik. Mindvégig a fiú van a szobában. Előbb a fiú és az apa, majd az apa és a méltóságos úr, aztán a főnök és a „szoba”, a főnök és a fiú, végül a visszatérő apa, a főnök és a fiú az öt kis jelenet szereplői. A szobában, az apa zsebében rejlik az ottfelejtett kamrakulcs, s ugyancsak a szobában, az apa helyzetében és ebből következő viselkedésében található meg a kulcs a felnőttélethez. A kisfiú számára nem válnak olyan egyértelművé a viszonyok, mint amilyenek valójában, számára sok minden titok és rejtély marad, de sikerrel elvégzett egy rábízott feladatot, közben élettapasztalatban is gyarapodott, s talán még apjának is jobb véleménye lesz róla, sőt talán még javított is valamelyest apja helyzetén azzal, hogy a főnökben jó véleményt alakított ki magáról.

Szokás Kosztolányi műveivel kapcsolatban a freudizmust emlegetni, s okkal. A lélektani próza mestere tanult Freudtól is, amiként Freid is sokat merített az irodalomból. Mondják, az apa-fiú viszonyban mindig van valami freudi elem. Eszünkbe juthat ez itt is, ám az elbeszélés lélektani vonalvezetése van annyira áttetsző, hogy azonnal szemünkbe ötlik: az apának elsősorban nem a fiával, hanem a hivatallal, saját élethelyzetével van baja, még ha ez nem is egészen tudatos benne. Életkorából következően még kevesebbet tudhat, s ezért a félig-tudás és a félig-tudatosság állapotában van Pista, aki éppen itt és ekkor teszi meg az első nagy lépéseket a teljesebb tudás és tudatosság létállapota felé. Sírása így egyszerre felszabadító jellegű, a beavatódás katartikus élményének is szól, ugyanakkor a boldog tudatlanság állapotának az elsiratása is.

*

KOSZTOLÁNYI DEZSŐ (1885-1936) költő, regényíró, esszéista. Budapesten bölcsészkari tanulmányait nem fejezte be, újságíró lett. A Nyugatnak indulásától kezdve (1908) munkatársa. Első nagy sikereit A szegény kisgyermek panaszai (1910) című versciklusával, majd a Modern költők műfordítás-gyűjteményével aratta. Felesége Harmos Ilona színésznő. A húszas években keletkeztek híres regényei, az utolsó évtizedben a Számadás (1935) nagy lírája. Esszéi, kritikái, műfordításai ugyanúgy maradandóak, mint lírája és szépprózája. Hosszas szenvedés után rákbetegségben hunyt el.

(Forrás: Huszonöt nagyon fontos novella – Művek és műelemzések236-245. old. - Maecenas Holding Rt. és Lord Könyvkiadó)

2011. nov. 18.

Kosztolányi Dezső: Károly apja (1904.)

Károly nagyon hasonlított az apjához. A teste, a lelke egy volt vele. Magas homlokáról, sasszeméről mindenki az anyjára ismert. Az öreg Károly - őt is így hívták - egykor híres szobrász volt, kiről egy darab óta sem a társulattudósítások, sem a napilapok személyhírei nem hoztak semmi hírt. Pár év előtt még tagja volt több képzőművészeti és irodalompártoló társa­ságnak, azután megunta a tagsági díjak fizetését, zsémbelődött a tűrhetetlen reprezentálásokra, és kimaradt mindenünnen. Az egyesületi könyvek nagy, vonalozott lapjain kihúzták a nevét, s szép betűkkel melléje írták: kimaradt.

Az öreg járása roskatag lett. Vésőit eldobta, szobrait és tervvázlatait felvitette a padlásra, s a márványtömböket belepte a vastag, közönyös por. Házisapkát csináltatott magának, s rogyó léptekkel, ásítozva járkált a kihalt portán. Mindenütt halálos csend volt. Fia Párizsban tanult. A rendetlen műteremben nem csengett és kacagott a dallamos márvány, mely dacos kedvvel, de vajszerű lágysággal engedett a tolakodó vésőnek. A legyek zsibongtak benne. Reggeltől estig tétlenül járkált a házban, mint egy nyugalmat nem találó vadállat, s unalmában százszor is útba ejtette az elhagyott műtermet. Mindennap eltávolított valamit belőle. A múlttal való szakítás lassan, de végzetesen és halálos bizonyossággal következett be. A mintákat összetörte, a fehér, könnyű munkakabátokat elajándékozgatta, s végre az egész termet átalakította kártyázó szobává. A régi barátait unta, s azok viszont őt nem állhatták. Talált helyettük olyanokat, akik százával ajánlkoznak az összetört nagyságoknak: dologtalan pénzkirályokat, tartalmatlan naplopókat, magához hasonló szerencsétlen kiábrándultakat, akikkel borozgatva eltölthette a végtelennek látszó napokat.

- Te Károly!.... - szóltak hozzá a nyugalmazott bankigazgatók, míg az öreg művész lassan, szomorúan bandukolt hazafelé.

Fiát nagyon szerette. Zsenge gyermekkorától fogva vele beszélgetett, és ő vezette be őt a művészet titkaiba. Diákkorában nagy sétákat tett vele a szagos mezőkön, az ébredő tarlókon, s lelkesedve magyarázta neki, mint szelídíti meg a diadalmas ember a makrancos göröngyöt. Megvárták a nap felkeltét, aztán hazamentek. A parasztok idegenkedő tisztelettel emeltek kalapot a két furcsa, fakó bársonykabátban járó úriember előtt, s titokzatosan súgták egymás fülébe:

- A művészek...

Reggel otthon, a kertben megteáztak, azután felkötötték poros, fehér kötőjüket, s fütyülve, oly könnyedén, mintha csak kőművesmunkát végeztek volna, vágták a fehér, csengő anyagot. Eközben a park lombjaiban felébredtek a madarak, s az első madárszóval rendszerint belépett Károly anyja, hogy köszöntse a javíthatatlan reggeli munkásokat. Az öreg, ha jól vált le a törmelék, kacagott, mint egy pákosztos diák, s bukfencet hányt a földön. A kopott szalonkabát csupa por lett. A cigarettafüsttől alig látták egymást.

Négy év után először lépett a fiatal Károly a szülői házba. A hosszú, fekete redingotban sová­nyabb­nak és sápadtabbnak látszott, mint azelőtt, s úgy tetszett, mintha valami szigor borulna sötét fürtjei közül kikandikáló nagy homlokára. Orra nyúltabb s arca férfiasabb és erősebb kifejezésű lett. Szemében tetterő égett. Az öreg közönyös dolgokról beszélgetett vele, míg a kocsi hazafelé gördült.

- Mennyit költöttél?

Károly a viszontlátás izgatottságától alig jutott szóhoz, s röviden, határozottan felelt.

- Hazahoztad a sárga takarót?

Károly összerezzent, s meglátszott rajta, hogy másról szeretett volna beszélni. Minden porciká­jában még a lázas párizsi év művészi izgalma vonaglott.

Mikor a kocsi megállt a zöld vaskapu alatt, anyja kitárt karokkal repült elébe.

A kertben terített asztal várta őket vacsorára.

A fiú rémülve, először hitetlenül, később elborzadva tekintett apjára. Majd sajnálta, majd meg­vetette. A műteremben gyakorta megfordult, s órákig ült egy helyben, míg magára lehetett. De amint jöttek a barátok, elment hazulról, mert velük is éppoly szívesen beszélgetett, mint apjával. A város másik részén rendezett be magának egy kis műtermet. Ha hazament, atyja minden mozdulatában és szavában talált valami gáncsolni valót, valami alantast és nyárs­polgárit. S gyűlölni kezdte őt. Érezte, hogy ezek a néma-tétlen napok őt is meg fogják látogatni, s összeborzadt.

Egyszer este elvitette az apai házba bőröndjeit, hogy párizsi csecsebecséit és szobrait megmutassa. Azt hitte, ezekkel felrázhatja apjának lelkét. Beszélt a francia bronzszobrokról, Lemaire-ről, dicsőítette Rodint - mindhiába. Az asztalra rakta a fényes, csinos és drága szobormásolatokat.

Az öreg unta magát. Csak látta, de nem nézte a kis márványtömböket. Cukrot kért a teájába.

Károly a farnesei Herkulest vette ki, boldogan magyarázta neki az anatómiáját. Csakugyan fölséges jelenség volt. A fáradt bajnok komoran, erőteljesen dőlt az oszlopra. Izmai hullámosan dagadtak, s örök életkedvet leheltek. Látszott, hogy még annyi munkát elbírt volna, mint amennyit eddig elvégzett. Alig bírt szóhoz jutni.

- Ó, mi művészek is ilyen Herkulesek vagyunk! Én is ezt éreztem, mikor elfáradtan ledőltem a párizsi manzárdom szűk ágyára. Ilyen pihenést nem lehet ingyen venni. A hivatalnok, a napszámos nem így pihen. Tudják is azok, mi a nyugalom. Dehogy tudják! Csak a Herkulesek tudnak ily komoran, ily istenien tétlenkedni, akik elvégezték tizenkét munkájukat, s bánatosak, hogy vége van hatalmas erőfeszítésüknek. Ó, nézd apám, ezt az... ezt az Istent. Ez Zeus fia...

Sokat beszélt még a Louvre-ról, művészbarátairól, a színházakról, nagy terveiről, s főleg a mai kor hitvallásáról: az emberben élő erőről, mely egy új kort nyit meg, s hatalmasabb újításokat hoz a szellemvilágba, mint a francia forradalom egykoron a társadalmi életbe. A tekintély, a pénz, a hírnév semmivé fog törpülni e szó előtt: energia. Ez a boldogság, ez minden. Királyok fogják porba vágni érte silány koronájukat. Szavait mély csend követte.

Károly komoran ment el műtermébe.

Ezután a szülők már bizalmatlanul tekintettek fiukra. Különösen az apa. De azért most is szerette. És tisztelte. Az összetört, tehetetlen, sokat evő és sokat alvó ember félt ettől a világban naggyá nőtt óriástól, kit maga nemzett. Félt a saját vérétől. Eszébe jutott a hitrege Zeusza, aki atyját megölette, s aztán a trónjára lépett.

Minden bizalmas közlekedés megszakadt közöttük, s csak a mindennapi dolgokról beszéltek egymással. A fiú oly fölénnyel szólt hozzá, mint egy öreg, derék inashoz, aki a családhoz tartozik.

Sokszor azonban nem is felelt együgyű kérdéseire. Az anyja sokat sírt. Kísérletet tett, hogy a két embert közel hozza egymáshoz, mert nem látta, hogy milyen nagy űr választotta el őket. Azt hitte, hogy csak idegességről és szeszélyről van szó. Kedvébe járt fiának, s sírva panasz­kodott, hogy apja elkeseredésében mindennap leissza magát, s akkor hangosan zokog.

A fiú némán meredt maga elé, s azt mondta, majd keres módot, hogy meggyógyítsa őt.

Nagyon szenvedett. Sokat virrasztott, szüntelenül töprengett és kétkedett. Pillanatokig azt hitte, hogy atyja még él. Mert az ilyen életet halálnak tartotta. A rothadás bűzét érezte közelé­ben. A pityókos öreg gyakran eléje támolygott álmaiban is, amint majszosan, mint egy rossz gyerek, hempergett a fűben, sáros ősz hajjal, egy borosüveget lóbázva sovány kezében.

Ilyenkor fölugrott az ágyból, fölrántotta az ablakot, és segítségért akart kiáltani. Torkán akadt a szó, homloka kopogott és lüktetett. Félt, hogy megőrül. A fejét belemártotta az udvarból hozott jeges vízbe, s hóval dörzsölte le lázas testét. Megsemmisülve nézett a nyugalmas, nagy aranycsillagokra, s alig várta, hogy jöjjön a reggel ködével, zajával, kocsizörgéseivel. Később nem is kísérelt meg lefeküdni, meggyújtotta lámpáját, és cigarettázott. Valahogy meg akarta menteni azt az iszákos, agg művészt.

Nem sikerült semmi sem. Mikor elzárták előle az italt, a vén cselédnek odaadta az aranyóráját, csakhogy bort kapjon. Újabban a pálinkára is rákapott.

Egyszer reggel felé, lázkínos, hosszú virrasztás után, vígan ugrott föl Károly a karosszékéből, mint akinek egy pompás ötlete jön. Elsápadt. Az eszme lassan érett meg agyában. Egy pillanat előtt még valami halvány, öntudatlan derengés volt, s most már vakító, gyilkos világosságban állott előtte.

- Vagy... - dadogta halványan. Az ajkai idegesen reszkettek.

Sietve megmosdott, szépen megfésülködött, s kiment a parkba. Megvárta atyját, míg felöltöz­ködött, s boldogan átölelte.

Beszélni kezdett vele.

Az öregember értelmetlenül mosolygott fiára, mint a rosszakaratú, ostoba emberek az idealisták lelkes beszédére. A borszag dőlt a szájából. A fiú szomorúan beszélt hozzája. Meg­félemlítette. Erélyesen lépett föl. A megvesztegetett cselédeket elbocsátotta, ágyát apja szobájába vitette, s az egész ház vezetését magára vállalta. Semmi szeszes italt nem adatott neki. Nagy tekintélyre tett szert, s apja úgy félt tőle, mint a kutya a gazdájától.

Az öreg magába szállt, zordon lett. Keveset evett, nem dohányzott, s lassan visszanyerte öntudatát. Korán kelt, ide-oda lézengett, míg a fia a padon francia könyveket olvasott. Halálosan unatkozott.

Károly eleinte alig mert atyjára nézni. Annyira sajnálta. Aztán lassan közeledett feléje, s megsimogatta ősz haját, mint az engedelmes gyermeknek szokták. Az ősz hálásan nézett rája, s bizalmasan és - annyi idő után - őszintén beszélt a fiával. Görcsösen magához ölelte. Türelmet­lenségről, unalomról és ismét unalomról beszélt neki, s kért tőle bort, nagyon sok bort. Fehéret, vöröset. Olyat, mint a vér. Vagy pezsgőt, amely habzik, zenél és gyöngyöz és friss pezsgéssel muzsikál a hideg poharakban. Pálinkát, amely olyan kellemesen döng a fülünkben. Rumot, sötétet, vérvörös rumot, amely trombitál... Károly összeráncolta borzas szemöldökét, s az öreg ijedve dőlt hátra, mert azt hitte, hogy nyomban megüti. Fia azonban komolyan és szelíden intette. Krisztusi szelídséggel feddette a fölemelt mutatóujjával. Megfogta remegő kezét, s vigasztalni próbálta. Beszélt jövendő életükről, mikor újra kijárnak majd a mezőre, és vésőcsengés fogja zajossá tenni a néma házat.

Az öreg sírt.

Mikor lecsillapodott, azt mondta, hogy gyengének érzi magát, s szeretne lefeküdni. Csakugyan egész nap fáradt és kimerült volt.

Károly másnap már vezetgette a kert kavicsos útjain. Könnyű föladványokat adott föl neki. Futtatta, ledörgölte érdes, hidegvizes ruhákkal.

De apja ereje és életkedve mégse tért vissza.

Egy este arra a gondolatra jött, hogy megkedvelteti vele a kerékpározást. Úgy gondolkodott, hogy ezáltal nemcsak erőt gyűjt, de ha sikerült megszerettetni vele, azt is remélte, hogy teljesen leszokik káros szenvedélyéről, s visszavezetheti őt az életbe, s talán abba a légkörbe is, mely egyedüli eleme volt. Orvosi könyvekben, pszichopatológiai szemlékben sok oly esetről olvasott, mikor egy erőszakolt, mesterségesen növesztett, jóirányú szenvedély legyőzi a károst, a rombolót, s a beteg teljesen meggyógyul.

Rögtön rendelt két óriási versenygépet.

Pár nap múlva a reggeli szürke órákban már tanította kerékpározni. Először igen lassan ment a dolog. Az öreg letaposott cipőivel fonákul hágott a kengyelre, s ügyetlen, lötyögő lábai gyakran a kerekekbe keverődtek. Egyszer úgy leesett, hogy majdnem elájult, s másnap a világért sem akart a nagy kerekű, zúgó szörnyhöz közeledni. Végre csellel fogott ki rajta Károly. Megígérte neki, hogy kap egy pohár bort, ha engedelmesen tanul, sőt pezsgőt is ígért neki, ha egyszer majd elhagyja. Összeszorított fogakkal és lihegő mellel kapaszkodott rá a nyeregre, s bámulatos szívóssággal írta a lefurkózott porondra a köröket. Szépen haladt, s kedvét növelte, hogy fia megtartotta ígéretét. Az országúton vak sebességgel nyargaltak. Az öreg sokszor elhagyta a fiát.

Egyszer valahogy kezébe kapott egy nagy üveg rumot, s két hajtásra teljesen kiitta. Kábultan rogyott le a díványra, és hányt. Oly rosszul lett, hogy orvost kellett hívatniok. Az orvos chlorál­hidráttal mesterséges alvást igyekezett előidézni. Minden kísérlet sikertelen volt. Üldözési rohamai jöttek. Félt mindenkitől. Azt hitte, hogy bőrén egerek, békák és tetvek másznak. És sírt, zokogott, bőgött. Az ágyneműit, az ingét föltépte, félt a megfulladástól s a haláltól. A fiát ölelte meg egyedül.

Azt szerette. Megismerte. Látta, hogy ez ő. A szobrász. A művész. Az új életre kelt isten­ember. A jobb fele. S mostan a reménysége. Károly megtudta az orvostól, hogy nincs semmi reménység. Azt tanácsolta neki, hogy vigyék szanatóriumba.

- Azért - mondotta -, mindent meg kell próbálnunk. A baj alapos gyógyításáról természetesen szó sem lehet, legfeljebb csak halálos kínjait enyhítjük. Pár hét múlva úgyis vége mindennek. Egyébként...

Az orvos vállat vont. Károly határozatlanul meredt a padlóra. Azután elvált az orvostól, s újra bement a betegszobába, honnan csuklás, hörgés, üvöltés hallatszott ki. Anyja kétségbeesetten törte a kezét, s jegestömlőt rakott a beteg fejére. Az öreg a padlóra vágta, és kacagott.

Mikor Károly belépett, elcsendesült és bánatba merült. Újra elfogta a sírás, s mint az őrültek a lucidum intervallumban, látta magát undok, állati betegségében. Fiát úgy magához ölelte, hogy majd megfojtotta.

- Mentsetek ki ebből a szemétből... Vigyetek kifelé... kifelé... mint a forgó, nagy kerékpárok... A hosszú, hosszú küllők... Ki... ki, ki innen.

Károly kiment a folyosóra.

Némán, gigászi árnyak közt gubbasztottak a nagy versenygépek. Óriásiaknak tűntek most neki. Táltosoknak, acélsárkányoknak... Megolajozta mind a kettőt, szétszedte, kitisztította. Azután újra a betegszobába ment.

Mikor feküdni tért, még egyszer megnézte a kerékpárokat. Mozdulatlanok voltak. A szobából a kifáradt beteg egészségtelen, sípoló hörgése hallatszott. Sötéten nézett az ajtóra. Aztán megveregette a gépek nyergét, mint ahogy az induló zsokék a kényes telivér paripák nyakát szokták, versenyek előtt.

Másnap indultak kifelé. Károly egész éjjel nem aludt semmit. Anyja éjféltájban még hallotta izgatott lépéseit, aztán elfáradva lefeküdt, s mély álomba merült. A beteg lélegzet nélkül aludt; a lázfoltok eltűntek arcáról, s élettelen, lárvaszerű, petyhüdt fehérség suhant rá. Az ajtó nyitva maradt.

A fiú majd a pincében, majd a padláson botorkált. A pincében egy pókhálós, zöld üveget kotort ki a homokból. A padláson előkereste apjának fehér dolgozókabátját, s ő is magára öltötte azokat a ruhadarabokat, melyekben egykor együtt dolgozott vele. Sok helyen lyuk tátongott rajta. A moly ette ki. Erős naftalinszag terjedt a szürkülő padláson. A szegény, vékony, szenvedésektől gyenge fiú rádőlt egy oszlopra, hogy el ne essék.

Aztán lejött. Fehér, könnyű ruháit meglebegtette a hajnali szél.

Egy cseléd kinézett az ablakon, s hirtelen ijedve csapta be. Azt hitte, valamilyen kísértet jár az udvaron. Ez a fiatal-öreg arc a reggeli levegő fagyosságában nagyon hasonlított az apjához.

Az öreget fölkeltette. Fáradt és halálosan kábult volt, de amint fülébe súgta, hogy kifelé mennek, rögtön föleszmélt, és öltözködni kezdett. A fehér ruhák oly jól illettek megtört arcához, s ősz hajával, fáradt, nagy szemeivel egy dekadens művész agyrémének tetszett. A fejére egy horpadt kürtőkalapot nyomott, s lementek a kertbe. A kerékpárok készen állottak.

Először kérdezősködött, hová indulnak, s nem akart engedni. De mikor a fia kihúzta a méregerős pálinka dugaszát, egyszerre talpra ugrott, s fütyülni kezdett. Végtelen erőt érzett karjaiban és lábizmaiban. Először Károly ivott, azután ő. Sokáig, nagyon sokáig. Úgy vette le szájáról a palackot, mint a piócákat a húsról. Letépte. Azután elindultak.

Rohantak, és nem szóltak semmit. Éj volt még. Ember nem járt az utcákon, s haladtak eszeveszett nyargalásban. Sokszor átugrottak egy-egy követ, mintha csak hitvány kavics lett volna. Az öreg később ellökött egy kis gyermeket, de tovább vágtatott, anélkül hogy a gépnek valami baja is esett volna.

Kiértek a nagy, hamuszínű mezőkre. Járatlan utakon suhantak tovább, a sikamló óriási kerék­párok zúgtak, mint valami hatalmas acéllegyek, melyek a kelő nap lámpása felé igyekeznek. Csak a mellük lihegése hallatszott.

A nap a felhők mögül kibújt. Rózsás sugarai úgy ágaztak szét, mint a csillogó, hosszú küllők. Egy fellegalak sapkát viselt. Hosszú, lelógó lába mozgott, mintha a vörösen izzó nap körül ingó küllőket taposná. Mentek, s az út porzott a gumihártyák alatt.

Az öreg szép lett. Erélyes. Az az állati vonás, amely az utolsó években elrútította természettől fogva művészi arcát, teljesen eltűnt, s inkább degeneráltnak és szenvedőnek látszott. Annyira kapkodott a kengyelek után, hogy vékony cipője levált, és mezítelen, véres lábakkal kapasz­kodott az acéltaposóba. A fia izgatottan nyargalt nyomába, s homlokáról csurgott a víz. Csöngetett és kiabált, hogy álljon meg, de ő csak haladt tovább. Nem bírt vele tartani. Már egy fél óra óta erőlködött, hogy utolérje. Mind hasztalan. Húsz-harminc méterrel mindig előbbre volt.

Vágtattak...

Károly figyelt. Egyszerre megállította gépét. A fék korgott, s ő féloldalt esett le. A gép kerekei összetörtek, küllői meggörbültek, de hirtelen talpra ugrott. Ledobta kalapját, s kimeresztett szemeivel nézte apját, amint rohan tovább. Utánakiáltott:

- Hahó, hahó! Előre!...

Egy fához kapaszkodott, hogy el ne essék.

A nap kibukkant, és olyanféle világításban volt előtte a mező, mint midőn a sötét színpad egyszerre megvillan kék lila és vörös görögtűzben. Távolban álltak a hegyek, s előttük a mély hűvös folyó.

Atyja gépe egyszerre fölpattant, s magasra, hihetetlenül magasra ugrott, mint valami óriási bolha. A folyó felé futott. Homályos, vak porfelleg takarta el. A fiú térdre ereszkedett. Mozdulatlan volt, mint egy szobor. Az öreg ment, rohant, vágtatott. Károly fülelt. Már a zajt sem hallotta. Tudta, hogy valaminek történnie kell. Fölállott, hogy jobban lássa. A gép kavargott, s egyszerre egy arcot látott a levegőben, magasan, hihetetlenül magasan. Az apja volt. Szétterpesztett lábakkal, a rózsaszínű égre forgó véres szemekkel esett a medernek kék, reggeli ködben fürdő vizébe. Nagy szemrehányás intett ki szeméből.

A fiú mosolygott. Nyugodtan fordult vissza.

(Forrás: Kosztolányi Dezső: Aranyfonál - Kriterion 1985.)

2011. nov. 16.

Kosztolányi Dezső: Apa

Jánoska, aki hat éves koráig makkegészséges volt, egy júniusi délután hirtelen hányni kezdett.

Halványan, nyöszörögve feküdt a dívány szélén, bágyadt fejecskéjét a párnára ejtve.

Az apa épen hivatalba indult. Kezében a kilincs, fején a szalmakalap.

- Bemégysz? - kérdezte az asszony.

- Nem tudom.

- Maradj itthon, apa. A gyerek nagyon forró - tette hozzá németül, hogy ne értse a fiúcska és még egyszer megtapintotta homlokát.

- Akkor talán írok a főnöknek.

- Írd kérlek, hogy orvosért szaladtál.

Az apa megírta a levelet, kis gondolkozás után, mert utóbb jelenete volt a kései bejárások miatt, udvariasan jelentette, hogy a fiú súlyos beteg. Aztán elküldte a levelet a hivatalba, hol az akták reménytelen szaga terjengett.

Viharra készülő nyári délután volt, tinta-fekete felhőkkel.

A szoba egyszerre sötét lett, a színek elfakultak, tompa sárgaság borult mindenre, mintha az égbolt üvegharangja alól egyszerre kiszivattyúzták volna az utolsó korty levegőt is és a követ­kező pillanatban mindenki megfulladna.

Villanyt gyújtottak.

Kalapáló szívvel járkáltak le-föl s szinte vakon meredtek a hőmérőre, melynek higanyoszlopa magasan a piros vonal felett, alig valamivel a negyven fok alatt csillogott.

Másnap reggel kiderült, hogy Jánoska kilenc darab zöld és nyers körtét evett meg. Azzal rontotta el a gyomrát.

Fél nyolc felé az apa egyik hivatalnoktársa jött hozzájuk - édeskés és savanykás ember - szalonkabátban és némi fontoskodó jóindulattal, ki nem is csinált titkot abból, hogy félig-meddig hivatalos küldetésben jár. A cukros citromfröccs egyenesen a gyerekhez vezettette magát és megfogta a kezét, hogy elég forró-e.

Annak találta.

A főnök kéme, gondolta az apa és az anya egyszerre s úgy érezték mind a ketten, hogy a beteg most nem is elég forró.

Másnap azonban a főnök egy üveg konyakot küldött a névjegyével, melyen ez állt:

„Jobbulást a kis betegnek. Ön pedig maradjon otthon, amíg meg nem gyógyul a fiúcska. Mint apa, nagyon megértem az aggodalmát”.

A „szép levél”, amint otthon nevezték, rendkívüli hatást gyakorolt. Meglepődve nézegette az apa.

Gonosz és sunyi ember volt a főnök, aki mindenkire, még önmagára is gyanakodott. Folyton szaglászott, vastag véreb-orrával, ide-oda nézett, kidagadó szemeivel, melyek a gyanútól majdnem bandzsítottak. Ha becsapta maga mögött a párnás ajtót, alkalmazottai azt képzelték, hogy a kulcslyukon át kémlelődik vagy hasra vágódik, fülét a padlóhoz tapasztva.

Különösen őt nem szenvedhette.

Hátul egy sötét szobában dolgoztatta, reggeltől estig, kezet sohase fogott vele, alig viszonozta a köszönését. Utazott rá.

Most az apa mindenesetre élvezte a szabadságot. Ténfergett a beteg fiú körül, tétlenül. Ebéd és vacsora után olykor hörpintgetett a konyakból, melyet az orvos megtiltott a gyermekének. Ideje maradt a szemlélődésre is. Észrevette, hogy harmadik emeleti udvari lakása nem is ellenszenves. A gyermekszoba, melyet eddig csak délben, ebédidőn látott, minthogy mindig a hivatalban ült, ünnepnapokon pedig aludt, reggel kilenc óra tájt keleti napfényt kap, az ő kisszobája pedig délután háromkor egészen hangulatos.

A szegény emberek ilyenkor jönnek rá, hogy nem az övék az életük. Elmúlik és észre sem vehetik.

Fia egy hét múlva felkelt az ágyból.

Sétált vele az utcán, egyszer elvezette a régiségtárba is, megmutatta neki a véres, lőporos, fekete zászlókat.

Csak a harmadik hét múltán ment be a hivatalba.

Egy kis halk, alig sajgó önvádat érzett, mikor belépett.

Attól tartott, hogy talán önkényesen nyújtotta a szabadságát.

De a szolga nagyon nyájasan fogadta. Kinyitotta előtte az ajtót és amit sohasem tett, elvette tőle a kalapját.

Körülte villanyos érdeklődés sercegett. Körülállták az íróasztalát, bizonyos néma ovációval és a vállára vertek, részvét tükröződött a kartársak szemében, látszott, hogy ők már mindenre el voltak készülve.

A főnök is kijött hozzá és megkínálta arany-cigarettatárcájából.

- No, rendben vagyunk? - kérdezte, hahotázva. - Tudtam, hogy nem lesz baj... mindjárt tudtam... Hát bizony, a gyerek nagy gond... Van egy orosz közmondás: akinek van gyereke, az örüljön s akinek nincs, az is örüljön... - és kezet fogott vele.

Az apa zavartan hallgatta ezeket a magvas igazságokat, egy elhárító, szerény mozdulattal, mintha azt mondaná, hogy ami a gyermeke betegségét illeti, az nem egészen az ő érdeme.

Aztán leült dolgozni.

Munkája nem igen akadt.

Távolléte alatt az aktakötegek lekerültek íróasztaláról, más helyekre vándoroltak. Kavargatta a kávéját, cigarettákat sodort, zsebkésével levágta körmeit és minthogy néhány írását hamar lerázta a nyakáról, vette a kalapját és már tizenegykor ellépett.

Az is megtörtént, hogy reggel későbben érkezett, kilenc felé. A főnök idegesítő csengője úgy lármázott, mint régen, ő pedig izgatottan szédült be a szobájába. De csak ennyit kérdezett tőle:

- Hogy van a gyerek?

- Köszönöm - kezdte el, de nem engedte szóhoz.

- Majd magához tér - vigasztalta -, sok napfény... hallgasson rám, sok napfény...

Ő hallgatott rá, egyetlen szót se szólt. Elsőül vette ki szabadságát. A kartársai, ismerve a hely­zetét, ezt természetesnek találták, és azon se akadtak fel, hogy erre a célra előleget kapott, rendkívüli kedvező fizetési feltételek mellett, úgy hogy csak akkor kezdik a levonását, mikor a gyerek teljesen rendbe jön. Jánoska betegségének körvonalai most végkép a bizonytalanba és végtelenbe vesztek. Maga az apa se tudta, hányadán áll vele. Beszéd közben nem egyszer fel­kiáltott, hisz ekkor még feküdt szegény fiam, bocsássanak meg, uraim, ezért nem intézhettem el, legyenek belátással. Az emberek belátással voltak. Annyira, hogy hellyel-közzel még a vasúti jegypénztárnál és a dohánytőzsdében is előre engedték.

- Szegény - mondta a főnöke szánakozva -, nem igen beszél... de sok baja van... a családja... - és legyintett a kezével, lemondóan.

Mikor az öreg titkárja meghalt, csupa szánalomból, maga mellé vette, az igazgatói irodába.

Meg-megállt az íróasztala mögött, a vállára tette a kezét, súlyos jóindulattal:

- Egyet mondok magának, barátom... napfény... sok napfény, - és köpcös mutatóujját húsos szájára tapasztotta, mintha valami nagyon becses titkot árulna el - én próbáltam... tudom... sok napfény kell a gyereknek - és a hallgatóban majdnem kétségbeesést keltett, hogy ilyen bor­virágos és lila lesz annak az arca, aki napfényben nevelkedik és általában az egész élet arra jó, hogy ilyen hiábavaló emberek bújjanak ki a földből - napfény... mindig és mindig napfény...

A másik ezt mondta:

- Reggelenkint egy pohár hideg víz, egy kanál mézzel elkeverve.

A harmadik:

- Csak aludttej.

A negyedik:

- Főzelék, mindig főzelék.

Az ötödik:

- Homok, homok, homok.

Az apa szórakozottan hallgatta ezeket a jótanácsokat.

Néha a villamoson, mintegy köszönés helyett kiáltottak feléje: napfény, mézes víz, aludttej, főzelék, homok.

Hamarjában nem tudta, hogy homokkal etesse-e gyermekét és főzelékben, vagy aludttejben fürdesse-e meg. A napfény összekeverődött a mézes vízzel, az aludttejjel és a főzelékkel.

Legjobban szerette volna megmondani, hogy végre már hagyják békében, de a rokonszenv oly élénk volt, hogy torkán akadt a szó.

A fia különben vasgyúrónak mutatkozott. Már nyugodtan megevett kilenc körtét is. Semmi baja se lett.

Ellenben az orvosi tanácsok mégis használtak. Az apának, aki az utóbbi időben határozottan gömbölyödni kezdett.

Igaz, hogy a gyermekétől nem is sajnálta a jót. Gyakran vitt haza szamócát, tejfölt, csokoládét. Inkább a saját szájától vonja el a falatot, gondolta érzékenyen, de a kicsiért megtesz mindent. Délben a cukrászdában összecsomagoltatta a csokoládés fánkokat és krémes lepényeket, melyeket annyira szeretett, hogy az élete legsötétebb pillanataiban is hit ébredt benne, ha rájuk gondolt. Mind a kisfiúnak vitte, de nehogy elrontsa a gyomrát, rendszerint csak egyet adott át. A többit ő ette meg.

Nagyon megható apa volt. Csupa puhaság és olvatag jóság. Valahányszor a tükörbe tekintett, könnybe lábadó szemmel látta meg alakját. Azt gondolta magában, hogy íme a gyermekem atyja. Lassankint, öntudatlanul, harmadik személyben kezdett beszélni önmagáról, mint a kis­babák. Ha lefeküdt, azt mondogatta egész halkan, most gyermekem édes, jóságos, munkás atyja jól megérdemelt nyugalomra hajtja fáradt fejét. Édes jó apa eszik, hogy erősödjön és tovább folytathassa áldásos működését. Apa bort iszik, apa szivarra gyújt, apa kissé izzad.

Az élet gyorsan múlt. Néha álomnak, zavaros látománynak rémlik, ami van, azzal szemben, ami váratlanul és érthetetlenül eltűnt. Ilyenkor az ember úgy megrémül a valóság szilárd tár­gyaitól, mint a jövendőmondó és az álom baljós jeleitől, a tűztől és a koporsótól. Jánoskának még tegnap fehér kötött harisnyái voltak és ma fűzős bakancsok állnak a küszöbe előtt, gimnáziumba jár. Nem kísértetjárás ez?

Évente az apja születésnapján egy-egy köszöntőt mondott. Eleinte együgyű gyermekversek­ben, aztán érzelmes prózában. Minden emberi szó gyenge arra, hogy kifejezze az apai szív legendás jóságát és meghálálja önfeláldozását. Az apa fáradtan hallgatta, helyeselte az apai szív legendás jóságát és hogy az emberi szó gyenge a kifejezésére, fejében pedig összegaba­lyodtak a múlt és jelen szálai, felbonthatatlan, titokzatos gombolyaggá.

Nehezen kelt fel a székről. A búbánatban és gondban elhízott. Hájpárnák rakódtak le a hasára és a hátára, zsíros púpok nőttek ki belőle és zihálva lélegzett. Többé nem is hasonlított ön­magára. Önző, ragadozó szörny volt. Egy apához hasonlított.

Évek múlva is gyakran a fülébe súgták még, napfény, mézes víz, aludttej, főzelék, homok. Nem igen felelt senkinek. Egymásután haltak meg mellette az emberek, nem törődött velük. A vén ember közönyével tekintette a halált.

Huszonöt éves szolgálati idejét a vállalat megünnepelte. Ezer koronát adtak át borítékban és a főnök, akinek közben egészen ellágyult az agya, a díszlakoma pezsgőjétől felmelegedve szorongatta a kezét:

- Igaz - kérdezte és emlékezni próbált -, hogy van a gyerek? Magának volt egy kis fia. Emlékszem, sápadt és beteges fiúcska volt. Remélem, jobban van már.

- Köszönöm - felelte az apa, kitérően.

Azt nem mondta meg, hogy a fia gépészmérnök egy gyárban, körszakálla van és múltkor a gőzfürdő mérlegén, lepedő nélkül, hetvenkilenc kilót nyomott.

(Forrás: Kosztolányi Dezső: Béla, a buta – Újabb elbeszélések)