Lévay József (1825-1918): Az Arany-szoba

 

Művét örök idők útján folytatja a végzet,
Évek sora kergetve egymástól rohan
Fénynek, hatalomnak sírt ás az enyészet
Nem hal meg a költő, nem halt meg Arany!
Szelleme fenröptét gyönyörködve nézzük,
Borongó alakját meg visszaidézzük.

Jól esik, mikor az ismerős vidékre
Messze világból a vándor hazatér
Borostyánnal, melyet örökzöld füzérbe
Font neki az élet, a nyílt csatatér.
S bölcsőjét is,melyben ringatta szerénység,
Megaranyozza az érdem és dicsőség.

Im dalunk fiát a hű magyar Szalonta
Haló porába is el nem feledé
Im édes anyai kebelére vonta
S hirdeti büszkén, hogy Arany az övé.
Jöszte fiam, úgymond végy szállást közöttünk,
testvéri szerettet csókjába fürösztünk.

Neki tömjénfüst és ünnepi zaj nem kell,
Nem kell menedékül fényes palota,
Vágyai nem szálltak fent a fellegekkel,
Gyönge hiúság nem sarkalta oda:
Szülőföldjén kívánt csak egy fecskafalat,
Hogy rejtve pihenjen a költő ez alatt.

Most nem óhajt többé parányi lelket sem,
Ő és kis családja csendlakta helyét;
Kertet se, hol maga vessen, ültetgessen,
Hová el-el várná múzsája kegyét:
Egy szoba enyhébe vonul ma nyugodtan,
Életének számos földi tárgya ott van.

Ott minden apróság egy-egy drága emlék,
melyen szeme csüggött,melyhez keze ért:
Lelkéből egy parány tán rajtok lebeg még
És lángol örökké eszményeiért.
A ki megérinti, vagy merengve nézi:
Bűbájos hatalom igézetét érzi.

Mert isteni lantján ihletetten zengve
Összhangba fűződött a báj s az erő,
Mélység és magasság, érzelem és eszme
Egyszerű fenségben éghez emelő…
Honi göröngyből kelt dúsgazdag vetése,
Nemzete szívéből minden érverése.

S ah mi szép, hogy ép’ itt nyílik számára lak:
Itt egy régi erőd biztos kebelén!
Illenek hozzá az ódon tömör falak
Ős magyar alföldön, róna mezején.
Itt a hősök lelke mind fölkél előtte,
Kiknek alakjait emlékébe szőtte.

Sőt nemcsak a hősök, régi dicső árnyak,
Azok is szívének édes felei,
Kik a földön immár senkire se várnak,
Őket a túlvilág együtt öleli.
Mert hiszen egymástól a sír meg nem fosztá,
Éjjeli órákban ide gyűlnek hozzá.

S a „Csonkatornyot” már hűú kegyelet óvja,
Benne oltárt is amúzsáknak emel;
„Vércse, bagoly nem lesz örökös lakója”,
Köve rovátékit gyom nem veri föl,
Vihar elkerüli, idő megkíméli,
Zimankós multjáért szebb napjait éli.

Örök tüzű csillag tündöklik felette,
Mely messze lövelli sugárözönét,
Pusztai vándor ha útját erre vette,
Lelkesedik, buzdul, rávetve szemét.
A költőre gondol édes ámulatban,
Kinek hamva távol, de szelleme itt van.

Vagy nem! Ne csupán itt, e szák néma lakban,
Nagyobb az a szellem, nem fér az el itt.
Fuvalljon mindenütt köztünk száz alakban
S osztogassa bőven drága kincseit.
Lantja koszorúját bár mind ide hozzák,
De lakása legyen egész Magyarország!

Forrás: Tanulók Lapja 6. évf. 36. szám, 1899. szept. 3.