Jankovich Ferenc (1907-1971): Dohogás

Szívet-lelket didergető saláta,
zsírtalan és olajtalan telünk -
Éhesek vagyunk? Jól lakat a nátha,
zúzos hideggel telik meg belünk.

A nátha e cingár pincérlegény
sorsunkat hordja jégszemüvegén,
keszkenőjét a hóna alá vágva,
vagy épp vesénkhez, tetszése szerint.

Jaj, mennyit fázunk e mocsok telen!
Mint üres, rozsdás kályhák, dideregve,
melyekbe nem gyújt már be soha gazda,
kilöketve félszer mellé, a gazba,

És vicsorogva jövendő telekbe…
Midőn a szél belénk-belénk sivít,
öreg, repedt szánk sóhajt egy kicsit
s képzelt sziporkák szállnak a magasba.

Forrás: Új idők 52. évf. 11. sz. 1946. márc. 16.

Jankovich Ferenc (1907-1971): Időtlenül

Ez a világ egy nagy méhes,
mindenki húz az övéhez,
zsong a város, mint a kaptár,
a virágok szíve pattan -
Szól az élet: Lemaradtál
szólok én is: Lemaradtam…

Lemaradtam ezer éve,
újabb jó ezernyi évre,
századoknál, csillagoknál
fényesebben és vígabban -
Szól az élet: Lemaradtál,
szólok én is: Lemaradtam…

Könnyen, mint a méh a füvön,
üldögélek egy kis rügyön,
megint egy kikelet, egy nyár,
minden elsüvít alattam.
Szól az élet: Lemaradtál
szólok én is: Lemaradtam...

Forrás: Új idők 52. évf. 4. sz. 1946. jan. 26.

Jankovich Ferenc (1907-1971): Óda

 
Rólad dalolni, bennem alvó,
akarok én ma, - óh, dicső nagy,
szent fényalak te, aki nem vagy!
Lépj napvilágra, megteremtlek.

Szó nem szennyezte még be ajkad,
hősök tükörében feszengve
nem köpheted magadat szembe,
senkinek semmit nem fogadtál.

Hanem birkóztál a halállal,
iszonyú nemlét meredélyén
(nem sunyítva vak odvak éjén):
és ököllel sujtottad szembe.

Odvak hősei bár huhogva
ajkukon száz bagoly kiröppent -
vaksin tépdesnek, mint az Istent:
te vagy a hős, te vagy az élő,

Te vagy a vértanú, te vagy a
Jellem! Sőt többre tartlak ennél
úgy tündökölj, mintha te lennél
nagy temetők magányos szobra.

Nagy temetők tündöklő szobra,
szent őrködőnk, gyönyörű Szellem,
vasnál, érckőnél erősebben
mutatván mindig magasabbra.

Ki ha lesujtasz, fényes öklöd
igazság mérve, oly dicső fokon,
hogy kezed nyomán ragyog a pofon,
tiszta lesz tőled, akit illetsz.

Ki kincse őrzöl, milljom évest.
Azt elfecsérelni sohasem lehet.
Mindenki könnye gyöngyözi neved,
kevés bennünk a szív, a lélek.

Élet adója a halálban,
mindenkié, ki repülne hozzád,
egyszerű a te neved, - mondják -
jaj, de hogy mégis föl nem érnek!

Téged áhít a nép rajongva,
e világon valahány ember,
zengi zokogva és dalolva:
te vagy a hős, te vagy az élő,

Téged áhít a nép rajongva,
e világon valahány ember,
zengi zokogva és dalolva:
te vagy a hős, te vagy az élő,

Te vagy a vértanú, te vagy a
Jellem, akit nem mocskol elme,
életünk megcsúfolt értelme,
te élet és halál átlója,

Nagy temetők tündöklő szobra,
szent őrködőnk, gyönyörű Szellem,
vasnál, érckőnél erősebben
mutatván mindig magasabbra…

Rólad dalolni, bennem alvó,
akarok én ma, - óh, dicső nagy,
szent fényalak te, aki nem vagy!
Lépj napvilágra, megteremtlek.

Forrás: Új idők 52. évf. 1. sz. 1946. jan. 5.