Kuti László (20. sz. eleje): Őszike

 
Már csöndesebben hullanak
ajkamra gyöngyöző szavak,
alkonyba fordul versemen
fiatalság és szerelem.

Nagy messzeségből jöttem én,
álltam a halál küszöbén
és láttam a komoly halált,
míg ifjuságom tovaszállt.

Fáradt vagyok, poros vagyok,
mint a didergő csillagok,
egy-két barátom, pár hívem,
csak ingok itt a semmiben.

Mivégre küzdök, nem tudom,
tulértem már a féluton,
megállanék pihenni már,
de sok az árok, sok a sár.

Sok a hazugság, Istenem,
engedj nyugalmat hintenem,
bomba nem robban éjszaka,
csak dúl a lélek vihara.

Fáradt vagyok, poros vagyok,
nem jobb-e már, aki halott,
irigyelem a holtakat,
a hallgatókat, voltakat.

Irigylem, aki nem beszél,
arcába nem csap ősi szél,
zizzenő, véres hajnalon
nem fojtogatja fájdalom.

Forrás: Új idők 52. évf. 5. sz. 1946. febr. 2.