Kassák Lajos (1887-1967): „A csöndes tó”

Lim-lomjaival únom már e világot
mi keresnivalóm kóros asszonyai
és kiteregetett, véres zászlói közt
a hős, kit szólítok, néma és vak szegény.

A kert, mi után annyira vágyakoztam
lassan kitárult s aztán megint becsukta
rácsos vaskapuját s a szűz rózsák is mind
becsukódtak kérdező szemeim előtt.

Sikátorok mélyén részegek topognak
kart karba öltve és majdnem már boldogok
de ott lent, még lejjebb néhány lépcsőfokkal
tépett hullák feküsznek a járdaszélen.

Ha föléjük hajlok a csillagos éjben
meglelem-e közöttük, akit szerettem
ölemben ült éppen, hogy harsant a vihar
s ő elszállt a fagyasztó téli szelekkel.

Akkor még semmit sem tudtam a halálról
most egy nyughatatlan folyó hullámain
ring velem a csónak s fent a kék azurban
a szerelem és a harc emléke kísér.

Még világít előttem az álmok holdja
még pengnek a húrok, amiket nem régen
oly vakmerően érintettem, mint a gyermek
ki a bűnbeesés gyönyörét élvezi.

Még hajszol a vágy, még verset írok rólad
de holnap megjönnek a derék favágók
fejszéjük csapkod mint a villám s a dús kert
hol néha láttalak, eltűnik örökre.

Forrás: Új idők 52. évf. 16. sz. 1946. ápr. 20.