Kassák Lajos (1887-1967): Építő lélek

 
Nem álmodni szeretném a jövőt
hanem építeni fokról-fokra
derék kőműves szeretnék lenni
mérőónnal és acélkanállal
a kezemben, ott a magasban fent
ahová én magam segítettem
önmagam virágzó ifjúságom
tüzében lenge ég és föld között
boldog szerelemmel a szívemben.

De lám, mennyi árok és határkő
a súlyos rög kegyetlen marasztal
merre hát a tűz, ami vezérel
s hol a szárny, mi könnyedén emelne?
Sírjak tán, mint a gyöngék sírnak mind
feledve a zengő nyári hajnalt
amiben mezítelen fürödtem
és feledve a mosolygó kedvest
aki tárt karokkal intett búcsút.

Panaszló dal ne hagyja el ajkam
szememből ne csurranjon ki a könny
ami ma zárva marad előttem
holnap kitárul, mint a ringó kert
kapuja, amin szőke fürtökkel
szökkentem át víg gyermekkoromban
keresve Őt, mivel úgy képzeltem
ott lelem az elhagyott tó partján
és éppen kék rózsáit öntözi.

Aki így táncolta át a multat
mennyi, mennyi aranyfényt remélhet
a jövőtől. Nem menekülök én
szűz vágyaim ragadnak el innen
feléd tekintek s bilincsem lehull
hogy elérjem azt, amit még ember
el nem ért a térben és időben.
A láng kitör majd a hamu alól
s mély álmából felébred a lélek.

Így építelek drága jövendő
álomból és tömör valóságból
angyal vigyáz rám a létra fokán
s a nap szív magához mind közelebb.
Himnuszod énekelem, nagy élet
a falvak és városok énekét
ahol társaim milliói élnek
száraz kenyéren és langyon vízen
s az egek visszfényével szemükben.

Dalom és mosolyom bokrétáját
nyujtom felétek testvéri kézzel
s hogy állok a valóság talaján
elkötöm hű szerelmünk csónakát
mely a jégtáblák között vesztegelt
íme csak lobbanó fény a sorsunk
a beláthatatlan vad prériken
egy téveteg szó, egy asszony talán
amint vállunkra hajtja szép fejét.

Forrás: Új idők 52. évf. 7. sz. 1946. febr. 16.