2018. nov. 26.

Balogh Zoltán (1833-1878): Fáy András emlékkönyvébe




A boldogsággal ugy vagyunk mi is
Miként az alchimista tűzhelyével,
Ki ráfecsérli minden vagyonát
És várja, várja, hogy majd lesz arany!
Bitatja a szükölködő családot,
Ugy mint mi vágyainkat.
A sorssal küzdő szív
E mindig éhes apró gyermekit…

A tűzhely aztán lassanként kialszik.
Mert nincs mit rakni többé a parázsra:
A tűzbe olvadt minden vagyona,
Az idő vitte el szép ifjuságát,
Az arany pedig még sem sikerült:
De ő azért remél, remél!...

Forrás: Balogh Zoltán költeményei  - Méltóságos Özvegy gróf Batthyányi Lajosné, született gróf Zichy Antónia ő nagyságának, az édes haza legérdemdúsabb leányának mély hódolattal ajánlja szerző - Sommer Lipót könyvnyomdájában Bécs, 1863.

Balogh Zoltán (1833-1878): Nevelőm


 Rembrandt festménye

Mit látok!... ki ez az ágról szakadt ember?
Nadrágja csak kissé ér a térdén alol,
Összevert kalapján szellő jár keresztül
S dereka az évek terhétől meghajol.
Be van nőve arcza tövises szakállal,
Nagy bajusza alá rejtőzik el szája,
És ha jól megnézem, a szakáll és bajusz
Nagyon is sürűn van fehérrel tarkázva.

Megismerlek immár régi jó nevelőm:
Hát ilyen galádul bánt a sors te veled?
Jer, borulj keblemre egész utcza előtt,
Hisz tanitványodat, fiadat öleled!
Hisz én vagyok a kit egykor ugy szerettél,
Bár vannak olyanok, kik tán megvetnének,
De előttem most is az vagy a ki voltál:
Sok által nem ismert gyémánt – nemes lélek!

Eszembe jut ismét szép gyermekvilágom:
Mint hatottak én rám ajkad oktatási…
Azt mondtad, hogy csak a sziv legyen vezérem
S biztos lesz a pálya, jőjjön aztán bármi!
Azt mondtad, hogy midőn csalódik az ember,
Magában hordja már a szép öntudatot;
Az öntudat pedig oly paizs, a melyet
Ketté nem tör a sors, habár rá is csapott.

Elvezettél aztán, folyvást lelkesitve,
Igazság, tudomány fényes templomába;
Onnan a költészet ligetébe mentünk,
Hol velünk Homerust egy világ csodálta.

Együtt bámultuk a raphaeli képet,
Együtt hallgattuk meg Beethoven zenéjét:
Oh! mit csak a szellem fönségeset nyujthat,
Velem együtt akkor te is mind átérzéd.

Beszélj kérlek, beszélj, emelj fel magadhoz,
Mondd el sorba megint régi elveidet,
Mondd, hogy a veszélynek magasztos lelkeken
Hatalma megtörik, hatalma nem lehet.
Mért néma ajakad? midőn egy szebb kornak
Napjain emlékem oly kéjjel andalog…
Megszólal nevelőm keserü mosolylyal:
Kedves barátom, én nagyon éhes vagyok!

Forrás: Balogh Zoltán költeményei  - Méltóságos Özvegy gróf Batthyányi Lajosné, született gróf Zichy Antónia ő nagyságának, az édes haza legérdemdúsabb leányának mély hódolattal ajánlja szerző - Sommer Lipót könyvnyomdájában Bécs, 1863.

Balogh Zoltán (1833-1878): Verseimhez



Elbocsátlak ismeretlen utra,
Menj ki a világba kötetem;
Légy szivemnek hűséges tolmácsa
Részedül bár milyen sors legyen.

Ha paloták diszes asztalára
Vinne egykoron majd végzeted:
Meg ne ijedj, hanem mondd el bátran
A legszentebb szabad elveket.

Vagy ha látsz az ablakon keresztül
Halvány arczot és rideg szobát:
Add a sorstól üldözött kebelnek
Barátságod és részvéted át.

Ha ellenségünk kezébe jutnál,
El ne hagyjon a lelkierőd:
Átkozd meg, ha mindjárt szétszakit is,
Vagy ha még lehet, téritsd meg őt.

Mondj, szerelmes suttogó szavakkal,
A leánykát boldogitva, dalt:
Ámde késztesd őt legott mosolyra
Hol bús hangod egy könyet kicsalt.

S igy bolyongva, hogy ha hirt szereznél
A világnak tarka szinpadán,
Megköszönném s hálából irántad
A felét veled megosztanám.

De ha benned, a hazáról szólva,
Egyetlenegy hideg hang akad:
Volna bár mily nagyszerü a többi –
Semmisülj meg ugy egy percz alatt!

Forrás: Balogh Zoltán költeményei  - Méltóságos Özvegy gróf Batthyányi Lajosné, született gróf Zichy Antónia ő nagyságának, az édes haza legérdemdúsabb leányának mély hódolattal ajánlja szerző - Sommer Lipót könyvnyomdájában Bécs, 1863.

2018. nov. 25.

Csermák Kálmán: A galamb-szárnyak




Midőn az ellen
Gyötré Dávidot
Kesergő szívvel
Igy fohászkodott:

„Oh vajha kapnék
Galamb-szárnyakat! –
Oda repülnék
Ahol üdv fakad;

Pusztára szállnék,
Ott lenne tanyám…
A gúnyt a szitkot,
Ott nem hallanám.

**

Miért szent Dávid
Igy fohászkodék:
Neked keresztyén –
Meg adá az ég.

Igen, te néked
Vannak szárnyaid,
Ha él szívedben
A szent s drága hit;

A hő imádság
Galambszárnya neked,
Melyen bejárod
A magas eget. - -

Ha hát körüled
A bú árja nő,
S nincsen barátod –
Aki résztvevő;

Ha minden elhagy
És gyötör a kín:
Járj az imádság
Galamb-szárnyain

És szent atyádhoz
Emeld fel magad;
Ő megvigasztal, -
Üdvöt s nyugtat ad.

Forrás: Házi Kincstár 6. évf. 4-ik szám. Január 22. 1865.


L. P.: Somogyi kis dal. 1864




Somogymegye a Somsicsok hazája,
Viszhangozza Kapos s Csurgó muzsája:
Hű a honfi, - szép a honfi szerelme…
Somogynak a „régi jó” a szelleme!

Csurgó fölött fény-felhőke, csillagos,
Szép csillaga dicsőiti Somsicsot;
Lantot elő, kis honfiak, derűre!
Rezg az öröm, a szent öröm könyűje.

Vigan csurog a tudomány forrása,
A kis felhő áldó-csöppel ellátja:
Örvend a nép – s a gyermeke Somogynak,
Van hű fia – s lesz hű fia e honnak;

A „Kis tükör” – az a régi, megbukott:
Ma már nemcsak körtvét, almát és somot
Találsz Somogy termőföldén, de mást is!
Kapos mellett, ujdon múzsa-szállást is.

Nosza, lantra! kis honfiak serege,
Zendüljön föl a muzsák víg éneke:
Istenáldás ékesitse e földet, -
Hogy teremjen minél több örökzöldet.

Forrás: Házi Kincstár 6. évf. 3-ik szám. Január 15. 1865.

Horváth Sándor: Az árva


Van Gogh: Imádkozó férfi


- Landon L. E. költeménye –

E g y e d ü l! … nincs rokon vonás,
Kedves mosoly az arcokon;
Pedig anyámé a szemem
- Mondják – s atyámé homlokom;
S örvendve hű hasonlatát;
Most rajtam egy-egy régfeledt
Vonást idegen szeme lát.

Atyám!... emlitik holtodat;
Élted… sírod: hab… hab után;
S könyezni korán tanulék
Sirhalmodon… ifju anyám!...
Csak szállna  e g y  pillantatuk
Vagy egy rokon szavuk felém…
Ha volna emlékem: magam
Ily egyedül nem érzeném!

Lelkem túllebben a siron,
Elvesztett szíveket kutat,
S ábrándimhoz az esti szél
Susog szép, kedves hangokat;
s míg elcsudálkozom a menny
Sok fényes, éber csillagán,
Míg álmodom: nyugtatva ők
Alátekintenek reám!

Tán szép szemed pillant felém
A messze csillagból, anyám?
S az esti szél rólad nekem,
Gyermekednek hírt hoz talán?
Szenvedsz értem, mint érted én,
Vágyván szereteted után?
„Nyughatnám itt, hol térdelek”,
Gyakran szól sírodon imám!

Az estharang!... alkonyodik;
Már nem sirok… imádkozom:
Gondviselő Isten! – te vagy
Egyedül az én támaszom…
Te egyformán alkotsz, szeretsz
Kis virágot… nagy csillagot:
Én is égre tekintve föl
Mondom: l e g y e n   a k a r a t o d!

Forrás: Házi Kincstár 6. évf. 3-ik szám. Január 15. 1865.

Csengey Gusztáv (1842-1925): A három héber ifju




Dániel III. rész

Messze földön, szomorún, hazátlan
Árva nemzet sorvad rabigában.
Diadalmak búgó harsogása
Siralmas gyászhanggá olvada; -
Bús nyögéssel kél, borong az ajkon:
„Egy az Isten és az Jehova!”

Zúg parancsa Nebukadnecárnak:
„Kész az Isten közepén a várnak;-
Le a térdre, vagy föl a máglyára!”
Megzendül az imádás szava; -
De fölriad három ifju ajkán:
„Egy az Isten és az Jehova!”

„Térden a nép, Babilon királya!
Három ifju maradott csak állva;
Sadrach, Méjsach és Abéd-Negónak
Nem parancs a nagy király szava;
Azt kiáltják lázadón riadva:
„Egy az Isten és az Jehova!”

„Hah! a szolga mer dacolni vélem? –
Majd meglágyul égő kemencében.
Térdre, férgek, vagy a tűzhalálba!”
„Nem imádunk bálványt – nem, soha!” –
S lángok között megzendül az ének:
„Egy az Isten és az Jehova!”

„Hát belőlem a láng csúfot űzne? –
Hitvány ebek, még több fát a tűzre!…
Hah, mi ez? … ég, vagy pokol játéka?...
Hárman voltak… Ember – nézz oda:
Négynek ajkán hangzik a dicsének:
„Egy az Isten és az Jehova!”

Összeborzad Babilon királya,
Néz merően a kigyózó lángba…
A negyedik fényesebb a tűznél,
Arcán leng az Isten mosolya,
És az égbolt mintha visszadörgné:
„Egy az Isten és az Jehova!”

A kevély úr úgy remeg a széken!
Titkos érzés ébredez szivében,
S im’ kigyúl a sápadt arc szeliden…
Áhitattal messze cseng szava:
„Dicsőség Izráel istenének!
Egy az Isten és az Jehova!”

Forrás: Házi Kincstár 6. évf. 2-ik szám. Január 8. 1865.

Lévay Bitzó Ferenc: Temetőben




Ha arra gondolok, hogy szeretteinkkel
Mennyi szép reményünk temettetik itt el,
Oh mi fájó érzet lepi meg szívemet,
Valahányszor látlak, néma kert, tégedet;
Azt hiszem, öledben származik a bánat
S a legégetőbb köny halmaidról támad. –

… Míg a gyászolónak igy zokog keserve,
Mintha vigasztalná lelkének sejtelme:
„Égő könyeidet letörli a szent hit,
Ne bántsd a temető mohos göröngyeit;
Ott diszlik egy jobb lét szép remény-virága,
S be van vele hintve Jézusunk országa.” –

Forrás: Házi Kincstár 6. évf. 1-ső szám. Január 1. 1865.


Sántha Károly (1840-1928): Két testvér




Szőke volt az egyik, a másik meg barna,
Jobbra ment az első, a második balra;
Hanem egyben mégis megegyeztek szépen:
Mind a kettő koldus-botot vitt kezében.

Mentek-mendegéltek. Hova mennek, merre?
Mit csinál az arra, mit csinál az erre?
Oly picik, elfúja őket egy lehellet, -
Jobb, otthon maradnak édes-anyjuk mellett.

Édes-anyjuk mellett: tán a hideg földben?...
Honnan ki nem vernék: tán a temetőben?...
Menjetek, menjetek, szegény kicsiny árvák,
Lesz még, hol az ajtót nektek is kitárják!

„Beh szép egy teremtés! Hova, hova lyányom?
Talán eltévedtél e nagy pusztaságon?
Künn fagy: ugy-e fázol? majd fölmelengetlek;
Éhezel is ugy-e? jőj be, megetetlek.”

És megnyilt az ajtó, és bement a kis lyány,
Kunyhóját az öreg szívesen kinyitván;
Sötét a kis kamra, s szegény, istenadta,
De fényes, de gazdag – lélekbe’, ki lakja.

Füstölög a kémény, ég már a tűz, pattog,
És az öreg gyakran a szeméhez kapkod.
Talán a gomolygó füst árta szemének?
Nem a füst, nem a füst… sorsa a szegénynek.

„Maradj itt kis szőkém, el se is menj innen,
Csak eléldegélünk, megáld a jó Isten!
Testünket a munka, imádság lelkünket:
A sírig s – síron túl megtart az bennünket.”

Azután ugy is lett, mint az öreg mondta:
Dolgoztak – foltoztak mindketten naponta -,
Esténként olvastak a nagy bibliába’,
S nem esett a dolog, s olvasás hiába. –

Egy este – már épen fekünni akartak,
Hát zörög a kilincs, kopog a kisablak.
Ki jár itt ily későn, ki az? szól az öreg, -
Én vagyok, megfagyok… s a kilincs csak zörög.

S rosz ajtó kinyilott, a jó szív megnyilott:
S az ajtón, a szíven egy szegény benyitott.
Szép barna hajfürte ugy összekuszálva,
Szép fiatal teste ugy keresztül-ázva.

Szép halovány arca, szép szeme beesve,
Jó szíve, jó lelke ah, ugy megviselve!...
Ki angyal lehetne az égben; a földön
Nincs, aki szeméből egy könyet törüljön!

De van egy: az Isten! Ő az árvák atyja,
Aki valamennyit magához fogadja,
Lám, ez árvának is fölfogta már ügyét:
Részvétre gerjesztve az öreg nő szívét.

Akkor bevezette; szőke megismerte,
S nyakába borúlva, könyével öntözte;
Megcsókolta egyszer, megcsókolta százszor,
S megcsókolá – tudja a jó Isten, hányszor…

Az öreg csak nézte; mit tehete vélek;
De mikor megtudta, hogy édes testvérek:
Ő is megereszté zápor könyhullását,
Hanem hátra-fordult, hogy ők ne is lássák.

S mikor aztán – mint az eső után ismét
Lenyugszik a vihar, mosolyog a nyilt ég,
Nevet fű-fa, virág, szólnak a dalos fák: -
Lecsendesült szívük, hogy maguk kisirták:

Elmondta, zokogta sorsát a kis barna,
Hogy nem hiába vitt az ő útja balra…
Oh mennyit tapasztalt, palotákba’ járván,
Hol minden, de minden, még a szív is – márvány!

Sokat, sokat mondott… néma legyen a toll!
Veszti a vád sulyát, szelidülvén a kor, -
És, hol hideg márvány, - gyöngysor is van ott ma,
A részvét, s szeretet könyeiből fonva.

S míg eddig az eget csak a szegény birta,
Gazdagoké lévén a föld sován zsirja:
Egy eszme világit fenn, közel, távol,
Lángszavakkal járva: egy akol egy pásztor!

Forrás: Házi Kincstár 6. évf. 1-ső szám. Január 1. 1865.