2018. nov. 25.

Sántha Károly (1840-1928): Két testvér




Szőke volt az egyik, a másik meg barna,
Jobbra ment az első, a második balra;
Hanem egyben mégis megegyeztek szépen:
Mind a kettő koldus-botot vitt kezében.

Mentek-mendegéltek. Hova mennek, merre?
Mit csinál az arra, mit csinál az erre?
Oly picik, elfúja őket egy lehellet, -
Jobb, otthon maradnak édes-anyjuk mellett.

Édes-anyjuk mellett: tán a hideg földben?...
Honnan ki nem vernék: tán a temetőben?...
Menjetek, menjetek, szegény kicsiny árvák,
Lesz még, hol az ajtót nektek is kitárják!

„Beh szép egy teremtés! Hova, hova lyányom?
Talán eltévedtél e nagy pusztaságon?
Künn fagy: ugy-e fázol? majd fölmelengetlek;
Éhezel is ugy-e? jőj be, megetetlek.”

És megnyilt az ajtó, és bement a kis lyány,
Kunyhóját az öreg szívesen kinyitván;
Sötét a kis kamra, s szegény, istenadta,
De fényes, de gazdag – lélekbe’, ki lakja.

Füstölög a kémény, ég már a tűz, pattog,
És az öreg gyakran a szeméhez kapkod.
Talán a gomolygó füst árta szemének?
Nem a füst, nem a füst… sorsa a szegénynek.

„Maradj itt kis szőkém, el se is menj innen,
Csak eléldegélünk, megáld a jó Isten!
Testünket a munka, imádság lelkünket:
A sírig s – síron túl megtart az bennünket.”

Azután ugy is lett, mint az öreg mondta:
Dolgoztak – foltoztak mindketten naponta -,
Esténként olvastak a nagy bibliába’,
S nem esett a dolog, s olvasás hiába. –

Egy este – már épen fekünni akartak,
Hát zörög a kilincs, kopog a kisablak.
Ki jár itt ily későn, ki az? szól az öreg, -
Én vagyok, megfagyok… s a kilincs csak zörög.

S rosz ajtó kinyilott, a jó szív megnyilott:
S az ajtón, a szíven egy szegény benyitott.
Szép barna hajfürte ugy összekuszálva,
Szép fiatal teste ugy keresztül-ázva.

Szép halovány arca, szép szeme beesve,
Jó szíve, jó lelke ah, ugy megviselve!...
Ki angyal lehetne az égben; a földön
Nincs, aki szeméből egy könyet törüljön!

De van egy: az Isten! Ő az árvák atyja,
Aki valamennyit magához fogadja,
Lám, ez árvának is fölfogta már ügyét:
Részvétre gerjesztve az öreg nő szívét.

Akkor bevezette; szőke megismerte,
S nyakába borúlva, könyével öntözte;
Megcsókolta egyszer, megcsókolta százszor,
S megcsókolá – tudja a jó Isten, hányszor…

Az öreg csak nézte; mit tehete vélek;
De mikor megtudta, hogy édes testvérek:
Ő is megereszté zápor könyhullását,
Hanem hátra-fordult, hogy ők ne is lássák.

S mikor aztán – mint az eső után ismét
Lenyugszik a vihar, mosolyog a nyilt ég,
Nevet fű-fa, virág, szólnak a dalos fák: -
Lecsendesült szívük, hogy maguk kisirták:

Elmondta, zokogta sorsát a kis barna,
Hogy nem hiába vitt az ő útja balra…
Oh mennyit tapasztalt, palotákba’ járván,
Hol minden, de minden, még a szív is – márvány!

Sokat, sokat mondott… néma legyen a toll!
Veszti a vád sulyát, szelidülvén a kor, -
És, hol hideg márvány, - gyöngysor is van ott ma,
A részvét, s szeretet könyeiből fonva.

S míg eddig az eget csak a szegény birta,
Gazdagoké lévén a föld sován zsirja:
Egy eszme világit fenn, közel, távol,
Lángszavakkal járva: egy akol egy pásztor!

Forrás: Házi Kincstár 6. évf. 1-ső szám. Január 1. 1865.


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése